Nem tudom, hányan tűnődtek már el azon, mit érezhetett egy jobbágy vagy éppen a földesura 1853 tavaszán, amikor eljutott hozzájuk az 1848-as jobbágyfelszabadítást ténylegesen megvalósító, Ferenc József által kiadott ún. úrbéri pátens híre. Gyanítom, a legkülönfélébb érzések kavarogtak az érintettekben, ami aztán a legváltozatosabb reakciókhoz vezetett. Nem rémlik olyan irodalmi alkotás, amely ezt a helyzetet venné alapul, vagy ezzel a gondolattal játszana el, ezért is szolgálhat érdekes párhuzamként Nathan Harris hazájában jókora visszhangot kiváltó és népszerűségnek örvendő (Booker-díjra jelölt) debütáló regénye, A víz édes íze.

A helyszín a Georgia állambeli (fiktív) Old Ox települése, az időpont pedig 1865, alig néhány nappal az amerikai polgárháború utolsó ütközeteként számontartott appomattoxi csata után, amely azzal ért véget, hogy a Lee tábornok irányítása alá tartozó konföderációs sereg megadta magát. Ahogy az unió csapatai a jelenlétükkel igyekeznek érvényt szerezni a rabszolga-felszabadításnak a déli államokban, felszínre bukik egy kérdés, amely talán mind a mai napig nem került nyugvópontra (és nem feltétlenül csak Amerikában): 

hogyan lehetséges a békés együttélés megteremtése az ellentétekkel és erőszakkal terhelt múlt után?

Elismerem, bárkinek jókora kihívást jelentene ezt megválaszolni, a szóban forgó regény mégis bátran körüljárja a dilemmát. A szerző az amerikai történelem egyik legnagyobb horderejű eseménysorozatát vizsgálja és kínálja fel értelmezésre egyszerű emberek éltének mélyreható és emberséges bemutatásán keresztül.

A történet három – egy fehér és két fekete bőrű – férfi véletlen találkozásával kezdődik. Az idősödő földbirtokos, George Walker egy már-már meseszerű vadállat ismételten sikertelen becserkészése során talál rá a két frissen felszabadult legényre, a karakterükben az Egerek és emberek híres párosára emlékeztető Landryre és Prentissre, akik a farmjához tartozó erdőben bujkálnak, mivel nincs hová menniük, és a továbbálláshoz szükséges anyagiak sem állnak rendelkezésükre. 

Mindössze abban biztosak, hogy bárhol szívesebben időznének, mint az ültetvényen, amelyen addig dolgoztak, és amelynek tulajdonosa, Mr. Morton a rabszolga-felszabadítás két lábon járó tagadása, ezért továbbra is úgy tekint a testvérpárra, mint jogos jussára.

A kezdeti kölcsönös félsz lassan oldódni látszik, az eltévedt és elgyötört George pedig segítséget kér, hogy visszataláljon a házához. Elsőre talán nem tűnik soknak, figyelembe véve azonban az adott környezetet, a legapróbb kedvesség is többet sejtet. Nem beszélve arról, hogy George bolyongása mögött részben az áll, hogy éppen aznap értesült (tévesen) egyetlen fia, a konföderációs seregben harcoló Caleb haláláról, amit képtelen volt elújságolni a feleségének.

A következő napokban a kapcsolat lassan elmélyül. A hírtől lesújtott George képtelen segíteni a szintén reményvesztett és gyászoló feleségén, Isabelle-en, érzi azonban, hogy tennie kell valamit. Ezért bármennyire is ódzkodott korábban a gazdálkodástól, Landry és Prentiss segítségével úgy dönt, mogyorótermesztésbe kezd. Mindkét fél számára kedvező egyezség születik: a szabadsággal ismerkedő két színes bőrű nem hajlandó a környéken egyébként általánosnak mondható gazda-szolga kapcsolatra emlékeztető viszonyba lépni, ez viszont George-nak is megfelel, hiszen senkinek sem akar a fölérendeltje lenni. Egész addigi életében külön élt Old Ox lakóitól – térben és viselkedését tekintve egyaránt –, és felfogása szerint tettével ezúttal sem hazudtolja meg önmagát. Tisztességes, bármelyik másik fehér bőrű munkást megillető bért fizet a testvérpárnak, akik megígérik, hogy addig dolgoznak neki, amíg nem lesz elég pénzük északra menni.

Rabszolga-felszabadítás ide vagy oda, 

ez a megállapodás a több évszázados társadalmi rend felrúgását jelenti,

ezért bár a vállalkozás egyetlen másik helybélit sem érint közvetlenül, valamennyi Old Ox-i fehér bőrű úgy véli, Landry és Prentiss befogadása sérti őket, ezért fenyegetésként élik meg a jelenlétüket („Nem olyan nyugalmas ám ez a város, mint amilyennek látszik. Ezeket megalázták a háborúban, és most nyughatatlanok. A tapintatlanságod csak olaj a tűzre,” mondja egy ponton George-nak Ezra Whitley, a város amolyan uzsorás-mindenese [157]). Ebből az alapállásból kiindulva mutatja be Harris árnyaltan és érzékenyen a polgárháború utáni amerikai Dél bonyolult mindennapjait a vidéki városka szereplőinek kapcsolatain keresztül.

Mindenki függ ugyanis egymástól, és egy kapcsolatban bekövetkező aprócska törés óhatatlanul kihatással van a közösség valamennyi tagjára,

 márpedig az, hogy a Walker-házaspár tisztelettel fordul Landry és Prentiss felé, inkább forradalmi, mint elhanyagolható nézetkülönbségnek tűnik a többi városlakó viszonylatában. Harris egy-egy hosszabb-rövidebb jelenetben ábrázolja ezt a súrlódást – így bontakozik ki egy rendkívüli korszak története néhány hétköznapi egyén megnyilvánulásain és tettein keresztül. Ezen a ponton fontos leszögezni, hogy bármennyire is egy korabeli viszonyok között szokatlannak számító kapcsolatot és az azt éltető reményt állítja a középpontba a regény, nem hallgat a rabszolgaság szörnyűségeiről. A Landry és Prentiss korábbi életére jellemző rémségek – verés, családok szétszakítása, éheztetés és az általános embertelen bánásmód – sosem merülnek feledésbe, azzal azonban, ahogy a fivérek megpróbálnak felülkerekedni azokon, Harris másra igyekszik irányítani az olvasó figyelmét. Csakhogy részben ez a bökkenő. Bármennyire is fikcióval van dolgunk, olvasás közben, egy-egy nehezen hihető jelenet kapcsán nem egyszer eltűnődtem magamban: mégis miért viselkednek annyira másként Walkerék valamennyi szomszédjukhoz képest, és hogyan képes Landry és Prentiss ennyire fesztelenül viselkedni a társaságukban? Sajnos gyakran nem derül ki a (fő)szereplők alapvető motivációja, ami bizony elbizonytalanítóan hat.

Fiatal kora ellenére Harris prózája egészen veretes, és némiképp annak a kornak a nyelvhasználatát idézi, amelyről a regény szól. Ez talán leginkább az érzékletes hasonlatokban érhető tetten: „…a legenyhébb esőcskétől is elárasztotta őket a víz, ami úgy bugyogott ki a rések között, mint sült húsból a szaft” (47); „A távolabbi falon úgy ringtak a faágak árnyékai, mint orgonabillentyűk fölött az ujjak.” (66); „az ingük (…) olyan vékony volt, hogy egy kis dörzsöléstől úgy mállott volna szét, mint a kozmás pirítós” (83); „Mildrednek olyan gyűrött lett az arca, mint egy mazsola.” (277) Bár a narráció a köznyelvi normákat követi, Harris él azzal a lehetőséggel, hogy bizonyos szereplőket ne csak jellemezzen, hanem a megszólalásaik milyenségével is érzékeltesse személyiségüket. Jó példa erre az egykori rabszolgatartó Mr. Morton jellegzetesen déli csengésű, félművelt stílusa. Ennek érzékeltetésére hadd idézzek egy részt, amelyben a rabszolgáihoz beszél: „Why do any of you think I ain’t down here in the fields? Y’all think I wouldn’t appreciate the company? No, see, I’m just naturally a hot-blooded man, sure as hell ain’t looking to get hotter than I already is. When the sun hits, I get a little dizzy. My stomach don’t sit right.” Ez magyarul így szól: „Mit gondoltok, miért nem jövök le soha a földekre? Azt hiszitek, a társaságotokat ellenzem? Dehogy, épp csak természetemnél fogva forrófejű vagyok, és hétszentség, hogy nem vágyok még több forróságra. Megszédülök, ha megcsap a meleg. A gyomrom is kavarog.”

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy a fordításról is szót ejtsek. Bármilyen többszólamú próza különféle regisztereinek megszólaltatása egy másik nyelven bizony jókora kihívást jelent egy rutinosabb fordítónak is, ezért is illeti külön dicséret Borbély Judit Bernadettet, aki alapvetően prímán megoldotta a feladványt. Legyen szó akár beszéltnyelvi alakok átültetéséről („G’night” = „Jóccakát”), akár némely szereplő sajátos szóhasználatának vagy a leíró részek magyarításáról (lásd fenti példákat), az esetek többségében adekvát és magyarul is jól működő fordítás született. Mégis kikívánkozik belőlem egy észrevétel: véleményem szerint nem szerencsés elavulásra hajlamos vagy túlságosan választékos szófordulatokkal élni, ha a szöveg ezt nem indokolja, mert egy-egy „eltévedt” szó bizony kilóghat a mondatból: „Ne ukmukfukk utáltasd meg magad.” (144); „Hackstedde olyan enerváltan tartotta a fegyverét…” (348); „A férje halála óta Mildred gyakran meglátogatta a barátnőjét, éjszakába nyúlóan trécseltek…” (404); „Képes elbumlizni ide egy tönkrement szökőkút miatt.” (438) Egyáltalán nem vagyok híve a semleges biztonsági megoldásoknak, ugyanakkor érdemes óvakodni a túlzásoktól.

Részben ennek apropóján számos példa jut eszembe – akár magyar szerzők műveiből, akár a világirodalomból – emlékezetes, a szövegtestből szinte kiváló, és gyakran önálló életre kelt mondatokra. Gondolhatunk a róka titkára, amelyet megoszt a kis herceggel, arra a bizonyos számra Douglas Adams útikalauzából vagy éppen Kafka Átváltozás című elbeszélésnek nyitómondatára. Nem hiszem, hogy Harris hasonló babérokra törne, mégis elmondható – bármiféle értékítélet nélkül –, hogy hajlamos szentenciaszerű kinyilatkoztatásokra. Íme néhány kiragadott példa: „Nem látom be, mi értelme van kergetni a szabadságot, ha nem élünk vele, amikor itt van az orrunk előtt.” (390); „Dübörög tovább a jelen, míg a múlt egy be nem gyógyult seb.” (392) És végül a címet feloldó, némiképp közhelyes passzus: „…minden veszedelemben ott rejlik a nyugalom csírája, és minden rosszban van valami jó (…), a friss, ropogós ágynemű, a víz édes íze az ültetvényen végigdolgozott hosszú nap után.” (169) 

Az utókor majd eldönti, méltó-e a regény bármelyik sora arra, hogy pólókra nyomják vagy netán ballagási meghívókban idézzék – mindenesetre a szerzőn nem fog múlni.

Nyilván egy hosszabb eszmefuttatást igényelne ennek részletes kifejtése, mégis – ha már szóba került a cím – röviden érdemes megjegyezni, hogy a víz motívuma búvópatakszerűen többször is visszaköszön a könyv lapjain, legyen az két bajtárs titkos légyottjának helyszínéül szolgáló rejtett tavacska vagy a kegyetlen és cinikus rabszolgatartó státuszszimbólumaként szolgáló szökőkút.

Harris gondosan adagolja a fordulatokat és mutatja be a hol elnagyolt, hol részletesebben kidolgozott, szerethető vagy éppen a végletekig ellenszenves szereplőket, ami óhatatlanul egyre feszültebb helyzetet eredményez. A könyvben több drámai eseményre is sor kerül, amelyekről nehéz rébuszokban írni, ezért inkább meghagyom az olvasóknak a felfedezés izgalmát és örömét. És nem csak a téma iránt érdeklődőknek – egy reménykeltő olvasmányra ugyanis sokunknak szüksége lehet.

Nathan Harris: A víz édes íze. Fordította Borbély Judit Bernadett. Budapest, Libri, 2023. 448 oldal, 4699 forint