Nem tudok nem szubjektíven hozzáfogni e kritikához, elvégre Anne Sexton az egyik legmeghatározóbb költő számomra, akinek húsbavágóan őszinte életműve komoly hatással volt rám. Olyannyira, hogy kamaszként a szerző versein gyakoroltam a műfordítást a rám váró házi feladatok megoldása helyett, és a mai napig fejből tudom 45 Mercy Street című versét, amelynek hatására egyébként több, meglehetősen elbaltázott szöveget írtam egyetemistaként.

Ám nemcsak emiatt hoz zavarba a rám bízott feladat, hanem azért is, mert ezt az irodalmi anyaképet egy pillanat alatt oszlatta el a hír néhány éve, hogy Sexton, akit gyermekként apja és nagynénje is molesztált, maga is szexuálisan kizsákmányolta a lányait, Lindát és Joy-t. Mindez azóta is vissza-visszatérő dilemmát vet fel bennem azzal kapcsolatban, hogyan is érdemes megítélni a költőt, szabad-e a magánéletén keresztül közelíteni életművéhez, ez pedig most kiegészülni látszik azzal, hogy morálisan megkérdőjelezhető-e az Élj vagy halj meg megjelentetése magyarul, valamint problematikus-e, hogy kritikám egyáltalán publicitással illeti e kötetet. Ám minderről később.

Sextont a huszadik század legmeghatározóbb amerikai szerzői közé szokták sorolni, aki nemcsak költőként vívott ki komoly sikereket magának, hanem a női szerzők életmű-kanonizálódása előtt is – Virginia Woolf után és közeli barátja, Sylvia Plath mellett – kikövezte az utat. A szerzőt, akire a vallomásos líra „anyjaként” vagy „főpapnőjeként” [High Priestess] is gyakran hivatkoznak,^[1] a műfaj népszerűségében kivívott szerepét maga is elismerte: „Egy időben gyűlöltem, hogy vallomásosként hivatkoznak rám, és tagadtam, de mea culpa. Most azt mondom, hogy én vagyok az egyetlen vallomásos költő.”^[2] 1967-ben megjelent, mindössze harmadik verseskötetéért, az Élj vagy halj megért Pulitzer-díjjal jutalmazták, nem véletlenül: valóban a zsáner egyik legkiemelkedőbb példájáról van szó, és egészen 2021-ig kellett várnunk arra, hogy magyarul is olvashassuk a 21. Század Kiadó gondozásában, Fenyvesi Orsolya, Mesterházi Mónika és Szlukovényi Katalin fordításában. E könyvről esik szó a most következőkben.

Az Élj vagy halj megben többször is kirajzolódik a nőiség témaköre, az ezt taglaló szövegek pedig nemcsak a kötet megjelenésének korában, hanem manapság is a patriarchális társadalom, de legalábbis a nőkről szóló sztereotípiák elleni kiállásként olvastatják magukat. „Belefáradtam, hogy nő vagyok, / belefáradtam a lábasokba, kanalakba, / belefáradtam, hogy ajkam és mellem van, / belefáradtam a kozmetikumokba és selymekbe” (35) – írja Sexton a Lepaktálni az angyalokkal című versében, ahogy az Anya és Jack és az esőben is utal a nők kiszolgáltatottságára („láthatatlan lánytest, ez a jussunk” [34]).

A női lét definiálása, illetve annak elutasítása mellett a női test is többször megjelenik a kötetben, szinte minden alkalommal traumát hordozó („Ujjbegytől vállig rögtön / le lettem rokkanva” [112]) vagy szexualizált entitásként („Betakarták pőre tested, szétfúrtak minden maradandó, / vak erejükkel” [28]). Mindez egybevág azzal, ahogyan egyik pályatársa vélekedett Sexton költészetéről: „A szexualitás mindig fiatalító, de korlátozó hatású Sexton költészetében: szörnyű háború folyik a teste vágyai között.”^[3]

Az erotikus utalásoktól („Én úsztam – de jött a dagály, mint tízezer orgazmus” [32]) aztán fokozatosan eljutunk egészen a kötet egyik legmegrázóbb verséig, A nászéjszakáig, amely a bimbó allegóriájaként beszéli el a lírai én ártatlanságának elvesztését: „tudtam, hogy egyik éjjel valaki / már durván átgázolt rajtuk [a szirmokon], / mielőtt eljött volna az ideje” (87). Egyébiránt e szöveg a kötet egyetlen allegorikus verse, és annak tudatában, hogy Sexton életműve intenzív párhuzamban született a terápiás üléseivel, olybá tűnik, az elszenvedett szexuális abúzus okozta szégyent jelképezi. Erre amiatt is következtethetünk, mert Sexton költészetének mozgatórugója épphogy a leplezetlen őszinteség, amellyel szemben e vers meglepően ködös, rejtőzködő megszólalásmódot vesz fel.

A testiség ugyanakkor nemcsak a lírai én, hanem a lírai én szerettei, például annak lánya („Igazán szépek a csontjaid, / és idegen kezük előtt persze / ott járt már az én kezem, a teremtő” [90]) vagy anyja testének zavarba ejtő megjelenítésében is tetten érhető („majd mellemet fogtam, / majd a padlót érintettem, / majd a mellemet újra, / mintha mégis tiéd volna” [79]).

A kötet versei nemcsak a lírai én önelemzésére, a traumatikus emlékek feldolgozására, hanem a családi, magánéleti kapcsolatok megértésére, szétszálazására is fókuszálnak. A csodált, ám elérhetetlen anya és az alkoholista, erőszakos apa képe többször is felsejlik a könyvben („Apám férfi tökély volt, / tiszta, kövér és gazdag. / Anyám meg briliáns nő. / Együtt szépen mutattak” [112]), és ezeken a pontokon különösen megnyilvánul az egész kötetet behálózó – a traumát átélt egyéneket egyébiránt gyakran jellemző – disszociáció, amely a szintén súlyos vallomásokat, az öngyilkossági kísérletekről és gondolatokról szóló Búcsúlevelet, Halálvágyat és A függőt is áthatja („Igen, / próbálom / kis adagonként megölni magam” [119]).

Az önanalízis részét képezi a protestáns egyházhoz és Istenhez fűződő kapcsolat boncolgatása is, amely egyértelműen plusz dimenzióját nyújtja a „vallomásos” kifejezésnek, hiszen a „confessional” címkével ellátott lírát akár „meggyónó” vagy „gyónásos” költészetnek is fordíthatnánk. A vallásos tematika hangsúlyosságát az életműben egyébiránt úgy értelmezik Sexton kutatói (pl. Katherinte Frances McSpadden), mint a szerző átvitt dependenciáját egy képzelt anya- vagy apaszereptől. „Bármire is törekedjen Sexton – szeretetteljes kapcsolatra egy támogató anyafigurával, megbékélésre az apjával, az őt gyötrő lelki zűrzavarok megszüntetésére, akár a halálra is – önmegvalósítási törekvése hátterében mindig vallási motiváció áll.”

Akár egyetértünk ezzel, akár nem, az nyilvánvalónak tűnik, hogy a lírai én a vallásosságot nemcsak szemantikai értelemben, a patetikus hangnemmel szembenálló csupasz, nyers megszólalásmód segítségével, hanem fogalmi szinten is elutasítja („Úgy vagyok csak nő, / ahogyan Krisztus férfi volt” [36]). E kimért rebellió az egész kötetet átszövi, a hagyományos hitgyakorlás mellett ugyanis a lírai én a női, a feleség- és az anyaszerepet is – mint a kötetben többször említett kabátot – le akarja vetni magáról (21).

Szintén egy csokorba rendezhetők a mentális problémákat körvonalazó szövegek (pl. Kapj szamaradra; Az őrültek évére), amelyek végképp „levetkőztetik” a lírai ént, és a már említett szenvtelen hangvétellel mutatják be egy mentális betegséggel küzdő egyén mindennapos megpróbáltatásait, ahogy a családi tematikájú versek is, melyek a férj alakját hűvösen („Nem is ismerjük egymást. / Hasonlítunk, / de nincs mit mondanunk” [43]), a gyermekekét (Egyszerű kis himnusz; Fájdalom a lányomért; Élj) azonban érzelmesen mutatják be. Az egybecsengő témacsoportokon ugyanakkor kívül esik a Sylvia halála című gyászvers, amely szintén személyes indíttatású, hiszen egyértelműen Sylvia Plath halálára íródott.

A verseket összefűző hűvös melankóliából csupán egyszer látunk kiutat. Az Éljben a depresszión ideiglenes győzelmet arat a nőiség, az anyaság és az irodalmi karrier felett érzett büszkeség („Császárnő vagyok. / Kötényt viselek. / Írógépem ír. / Nem is romlott el” [124]), és a család iránti szeretet, amelyet ugyanakkor át-átjár a lemondó keserűség („Azt mondom, Éljetek, / és háromszor kerüljétek meg árnyékomat” [124]). A szöveg a kötet utolsó darabja, ami nemcsak azt sugallja, hogy a lírai én (és talán maga Sexton?) ezért az idilli állapotért küzd – hiszen, mondhatni, reményteli képpel zárul a könyv –, de az az érezhető érzelmi és fizikai elszigetelődés is kidomborodik benne, amely fenyegető jövőt vetít előre.

Az Élj vagy halj meg javára írható, hogy Sextonnak nem az olvasó megríkatása vagy az önsajnáltatás a célja, sokkal inkább afféle jó értelemben vett önelemzés, s ennek a végén (vagy ezen keresztül) képes olyan társadalmi tabukról is beszélni, amelyekről nemhogy a kor női, de még férfiai sem beszélhettek. Ezért is érkezett jó időben Magyarországra a kötet, ahol jelenleg is hasonló tabukkal, illetve azok szisztematikus elhallgatásával szembesülünk – ráadásul a Sexton-féle költészet az itthon is mind erőteljesebb új, őszinte megszólalásmód elődjeként megmásíthatatlanul mai nyelven szólal meg.

Mindezt e kötet három fordítójának, Fenyvesi Orsolyának, Mesterházi Mónikának és Szlukovényi Katalinnak is köszönhetjük. Úgy sejtem, nem kis kihívás volt Sexton magyar szemmel túlontúl egyszerű, költői képekben kifejezetten szegény, ám szigorú nyelvezetét nyelvünk játékosságához alakítani. Emellett a trió és a kötet szerkesztője, Krusovszky Dénes külön érdeme, hogy képesek voltak azonos stílusra hozni a fordításokat, aminek hála az avatatlan, de még az értő szemnek sem tűnik fel, hogy az Élj vagy halj meg magyar kiadása mögött valójában nem egy, hanem három fordító áll.

Ugyanakkor amellett a tény mellett sem érdemes elmenni, hogy a kötet Sexton első magyarul megjelent kiadványa, ami igencsak abszurd, ha azt nézzük, hogy a költő a huszadik századi amerikai líra és a világirodalom egyik megkerülhetetlen alakja. Az, hogy eddig nem foglalkoztak itthon különösebben az életművével – leszámítva néhány versét –, sok mindent elmond a magyar társadalom tabukhoz és genderkérdésekhez, valamint a női szerzőkhöz való hozzáállásáról.

Végezetül visszatérnék Linda és Joy molesztálásának kérdéskörére. Több okból kifolyólag is fontos beszélni erről, holott nem feltétlen vagyok híve az életművek, egyes alkotások életrajzi beágyazásának – úgy gondolom, enélkül is megállják a helyüket. A könyv utószavában Szlukovényi Katalin is kitér a magánéleti párhuzamokra („A vallomásosság és önéletrajziság fent vázolt kérdései Sexton könyve kapcsán sem megkerülhetők” [129]) és a két gyerek abuzálására, így hát vélhetően a fordítók is úgy vélték, ezek nem elhanyagolható információk. Emellett a vallomásos költészetet, főleg a Sexton-féle terápiás írást meglehetősen nehéz leválasztani a szerző életművéről – éppen ezért fűztem bele kritikámba több ponton is a lírai én és a szerző közötti vélt vagy valós egybeeséseket.

Annak ellenére, hogy el kell fogadnunk, az irodalom, még ha autobiográfiai is, törvényszerűen fikció, „Sexton maga is úgy vélte, hogy szexuálisan bántalmazták, ezért költészetét úgy kell értelmezni, hogy olyasvalaki írta, aki valóban áldozat volt”, így hát az elkövetői szereptől sem szabad megkímélni őt. Mindemellett a költő is utal az életrajzbeli párhuzamokra az Élj vagy halj meg előszavában: „a verseket [...] megírásuk sorrendjében közlöm, előre elnézést kérve, amiért olvashatók egy súlyos melankóliás eset lázlapjaként is” (9). Sexton költészetében a nyers kijelentések, a kendőzetlen párbeszéd és a tabumentesség szószólója, így hát illik a szerző szabályai szerint játszanunk és elfogadnunk, hogy a lírai én szinte teljesen azonosítható a szerzővel. Ráadásul a szóban forgó kötetben egy-egy anyai (?) szerelemtől átitatott vers is szerepel Lindához (Kicsi lány, zöldbabom, gyönyörűm [88]) és Joy-hoz (Egyszerű kis himnusz [93]), így elkerülhetetlen, hogy amikor az Élj vagy halj megről írok, a molesztálásra is kitérjek.

Éppen ezek miatt sem elhallgatható tény, hogy Sexton szexuális bántalmazó volt, és emiatt is tartom helyesnek Szlukovényi Katalin döntését, hogy megemlítette ezt a kötet utószavában. Adja magát tehát a (költői) kérdés: miért ne engedhetnénk végül is épp Sexton bűnén keresztül közelebb magunkat egy újabb tabuhoz, mégpedig ahhoz, hogy a közhiedelemmel szemben nők is lehetnek elkövetők? Vagy akár ahhoz, hogy mindeddig oly sok egyén, köztük Sexton devianciáit is elhallgattuk, ennek pedig itt az ideje véget vetni? Sőt, ha beszélünk arról, milyen traumák érték Sextont, miért ne beszélhetnénk arról is, ő milyen sérüléseket okozott másoknak?

Úgy gondolom, többek között ezért is nagyszerű, hogy megjelent ez a kötet magyarul. Fontos végre a kellő helyén kezelni Sexton költészetét itthon, ám alapvetően a jelleméhez is érdemes kellő távolságtartással közelíteni. Művei komoly hatással voltak az amerikai irodalom alakulására, amit nem radírozhatunk ki a történelemből, viszont az életművével való ismerkedést a fenti tudás birtokában már érdemes rábízni az olvasóra: mindenki döntse el maga, akarja-e olvasni őt annak fényében, milyen ember is volt.

*

Jegyzetek:

^[1] Jo Gil: „Anne Sexton and Confessional Poetics”. New Series 55 (2004), 425–445.

^[2] Anne Sexton: A Self-Portrait in Letters. Boston, Mariner, 1979, 372.

^[3] Nancy Yanes Hoffmann – Jeffrey L. Lant: „Two perspectives on Anne Sexton”. Southwest Review 1979/3, 211.