„Van itt gazda, kádár, asztalos és telepes. Kereskedő és kantinos, aki az unionista ügyet szolgálta. Most mind ugyanazon város lakói. Az éhség boronálja és a betegség szántja fel őket. Pompás példányai akadnak itt a vízkórnak, skorbutnak és a himlőnek. És mindenkinek beteg valamije: a tüdeje, a csontjai, a valaga, a lába, a szeme, az arca. Hatalmas, rémisztő vörös kiütések csúfítják el százak arcát. Gyűrűsféreg, bolhacsípés és millió bogár festi a testüket. 

Olyan betegek, hogy a halálba halnak bele.”

Thomas McNulty, a Végtelen napok ír bevándorló elbeszélőjének szenvtelen helyzetleírása kisebb változtatásokkal a hat regény bármelyikében ott állhatna. Ezekben a mélységesen illúziótlan vadnyugati regényekben az ilyen betétek nem valamiféle kivételes szituációt láttatnak, hanem az általános emberi állapotot. Városok vonzásköréből elénk lépő, falovak és labdák, papok és tanítók között felcseperedett, könyvet látott, kölcsönös gyengédséget tapasztalt emberek állapotát, akik hirtelen hosszabb-rövidebb időre visszasüllyednek a civilizáció előtti körülmények közé, amibe még a hámrétegük sejtjei is beleremegnek. Sok-sok év távollét után újra a vadon mélyén járnak, ahol a beszéd és a gondolat értéke elhalványulni látszik a tetteké mögött, mert mindenütt vérszagot kapott fenevadak portyáznak – hol négy, hol pedig két lábon járva.

De az életre talán nem is a vadállativá visszazüllött emberállatok jelentik a legnagyobb fenyegetést: 

az ő viselkedésük legalább kiismerhető, tetteiknek, bármily gyalázatosak is, általában oka vagy legalábbis meghatározható célja van.

Ragadozó és prédájának (érzelmi és térben végzett) mozgásai ráadásul gyakran afféle tükörjelenségekként ismerhetőek fel: e kényelmetlen testvériség nyíltabban is tárgya a Végtelen napoknak és Az orendának. Ezzel szemben a regényalakokat körbezáró, őket mintegy foglyul ejtő eleven természet működését nemcsak a tökéletes részvétlenség, hanem az emberlényeket porig alázó kiszámíthatatlanság is jellemzi ezen a kozmikus dimenziókat nyerő vidéken.

Mind a hat regény szerzője nagy hangsúlyt fektet a tájleírásokra, és talán nem véletlen, hogy az erőszak- és betegségábrázolás mellett ezeken a pontokon képesek igazán magasra lendülni. Leheletfinom porral bevont gipsztavakat, feketén tátongó tárnalejárókat, sárgás és kékes, megperzselt vagy szivacsos fűtakarókat, kölescsomókkal gyéren benőtt, kibelezett tájakat, satnya bokrokat, gyanús salakdombokat, hitvány sziklákat, a messzi távolban úszó templomként lebegő hegyeket, majd váratlanul előbukkanó, magisztrális fenyőerdőket, aztán újra és újra az arculatát száz és ezer kilométeren át sem változtató prérit körberajzoló, felejthetetlen mondatokat olvasunk ezeken a lapokon. Az itt uralkodó viszonyokat semmiből lecsapó, csontdermesztő havazások, bőrt kiégető fénysugarak, fojtogató portölcsérek, haragvó tengeristeneket megidéző viharok, dühkitörésként ömlő esők, forró ködök és hirtelen leereszkedő, olajsötét éjszakák jellemzik. Szemelvények egy képtelenül paradox zóna démoni földrajzából és meteorológiájából: ezek a hatalmas, nyitott, gyéren vagy inkább sehogy sem lakott terek egyszerre csábítják a figurákat egy új, fényesebb, bővebben termő élet megkezdhetőségének ígéretével, és pusztítanak el a legszívósabb példányokon kívül minden organizmust skorpiótól tülkösszarvún át emberig. De éppen ezen keresztül képződik meg a legerősebb kapocs szöveg és befogadója között: az extrém körülmények még a leggyarlóbb figuráktól is rendkívüli helytállást követelnek meg – heroikus erőfeszítéseket a mélyen antiheroikus alakoktól, akik sorsával szemben képtelenség közömbösnek maradni.

Bárhová lapozunk is ezekben a könyvekben, a súlyos testi dezintegrálódás képeibe ütközünk. „A szemüket szürkésfehér hártya borította, Morris azt mondta, nem lát.” (Testvérlövészek) „Végigmérte a férfiakat. Rongyosak voltak büdösek voltak és eszelős tekintettel néztek vissza rá.” (Véres délkörök) „Valamikor éjjel észrevette, hogy nyitva a szája, és nem tudja becsukni. Nyelve előrenyúlt a fogai közé, s amikor össze akarta harapni őket, tompa, száraz fájdalom terjedt szét a szájában.” (Butcher’s Crossing) És még hosszan folytathatnánk. 

Mintha egy lágerkontinens túszai dülöngélnének a szemünk előtt,

ám ezek az inkább a szagukkal, váldékozásaikkal és sebeikkel, mint bármi egyébbel jellemzett férfiak és – nagyritkán – nők javarészt önszántukból, nyereség- és bosszúszomjtól hajtva, a vágyakozás groteszk bohócaiként kerültek ilyen körülmények közé.

A meghatározó szereplők általában éppúgy nem nyernek felmentést az embertársaik, illetve az egyszerre közömbös és ádáz természet által az élővilágra mért büntetések alól, mint az arctalan mellékalakok. Keresztútjaik nyomát örökké a testükön viselik: amputáció (A félszemű, Testvérlövészek), fekély (Véres délkörök), roncsolódó belső szervek (Butcher’s Crossing, Végtelen napok) jutnak nekik osztályrészül. De nem nagyon méltatlankodnak miatta. Sőt a Végtelen napok narrátora egy újabb, a testi széthullást részletező futam után ezt tartja szükségesnek megjegyezni: „Jó kis élet volt, legtöbbünk sose élt ennél jobban.”

A figurák szinte kivétel nélkül dermesztő könnyedséggel adaptálódnak a pokolhoz, ideértve természetesen az erőszakos cselekmények állandó hullámzását is, amit a legjobban talán Az orenda Cristoph-jának hangütése példáz, aki saját megkínzatásáról az alábbi, jól temperált tenorban tudósít: „Tekakwita kivesz egy izzó piszkavasat a tűzből, és a fülembe dugja. Gyorsan terjedő erdőtűz pattogását hallom. Azután a szemembe döfi a vasat, mire a lángok előbb vörösre, majd feketére festik előttem a világot.”

A minden értelemben törvényen kívül ténfergő, emberkéz, sors, jégeső és saját természetük által is vert regényalakokon keresztül ugyanakkor arra is ráláthatunk, hogy melyek azok a kódok, amelyek még ebben a félállati állapotban sem megkerülhetőek. Ezért kerülnek a hatból négy regényben is kulcspozícióba gyerekszereplők, akiknek gazdagabb (vagy egyáltalán: létező) belső élete, morális integritása (Az orenda, A félszemű) és/vagy a menthetetlen társaktól őket élesen megkülönböztető romlatlansága (Végtelen napok, Véres délkörök) a velük közelebbi kapcsolatba kerülő szereplőket és egyúttal az olvasót is megfelelő távolságra tartja a barbarizmus szédületétől. A gyerekek sorsa pedig végeredményben a tengernyi vér és mérhetetlen szenvedés árán kikényszerített civilizáció lesz: ők (vagy legalább leszármazottaik) átléphetik ugyan egy elviselhetőbb világ határát, 

de a testi-lelki károkozás minden következményét magukkal cipelik.

Az ismert civilizációk krónikájában ezek a lidérces alapítóesemények jobbára a régmúlt biztonságos távolába vesznek. A vadnyugat története azonban csupán száz éve jutott végpontjára. Ezek a megcsonkított, bicegő, vérgőzös, kíméletlenségre szoktatott, furtonfurt gyanakvó, szüntelenül szabályszegő alakok a tegnapunk szellemei, akikkel közös rokoni szálaink még szabad szemmel is akadálytalanul észlelhetők. A városalapító skalpvadászok mi magunk vagyunk.