Még csak a fülszövegnél tartottam, amikor automatikusan felmerült bennem a kérdés, hogy 

vajon Jónás és Pinokkió után mit tud adni egy újabb bálna általi elnyeléstörténet.

A szürreális keret Kraus esetében is a toposztól elvárt hagyományos paneleket hozza, ugyanakkor ismerőssége ellenére is igazi csemege. A hallucinogén utazás mesterien bontja ki a kalandregény mögé bújtatott mélylélektani drámát.

Finom határmezsgyén egyensúlyoz, aki a valóság és a fikció speciális területén lép az olvasó elé. Nehéz feladat hitelesen beszélni egy ennyire hihetetlen eseményről, pláne, ha az író, mint ebben az esetben is, előismeretek nélkül téved a tengerbiológia világába. Mégis hiszek Krausnak. Meggyőz a történet valódiságáról, nem esek ki az események sodrából kételkedés vagy logikai bukfenc miatt (bár az is igaz, hogy bölcsészként nem kifejezetten szakterületem a bálnák szervrendszere). Az író láthatóan gondos előtanulmányokat végzett, és számos szakértővel beszélt.

Jay Gardiner tizenhét éves, és elege van abból, hogy halott apjához, a környéken óriási hírnévnek örvendő búvárlegendához, Mitt Gardinerhez hasonlítják, és szó szerint leköpik azért, mert az utolsó két évben nem beszélt vele, megtagadva egy haldokló utolsó kívánságát. Legalábbis a köznyelv így tartja számon a történetet. Mint a legtöbb szégyenteljes családi titok, az övék is gondosan a négy fal között marad. Szinte senki sem tud Mitt elkeseredett, időnként őrjöngésig fokozódó alkoholizmusáról, dühkezelési problémáiról, az elsősorban a világ és a fia ellen irányuló folytonos elégedetlenségéből. Arról, hogy valójában sosem kérte meg a Jay-t, hogy látogassa meg, csak a család nőtagjai próbálták jó postás módjára elsimítani a köztük lévő viszonyt a klasszikus fogással: a bűntudatkeltéssel. És ez még csak a jéghegy csúcsa.

Jay menekülés helyett ezen a reggelen a szembenézést választja: 

nekivág az óceánnak, hogy lemossa magáról a rá osztott szerepet,

hogy újra tisztán és emelt fővel léphessen a közösség, a családja és a tükörképe elé. Halálos beteg apja vízbe ölte magát; csontjai felkutatásával és felszínre hozásával méltó emléket állít majd neki és visszaszerzi sosemvolt férfibecsületét.

Legalábbis ez a terv.

Aztán minden másképp alakul.

Jay a partiőrséget és az épp ezen a területen tevékenykedő kutatócsoportot gondosan elkerülve, egyedül vág neki a víznek egy olyan veszélyes partszakaszon, ahol még az apja sem mert egyedül merülni. A fiú kihívja maga ellen az apát és a sorsot, amelynek meg is lesz a következménye. Először ritka lények lakóhelyére, furcsa határvidékre téved a keresés során, majd olyan hatalmas erők útjába keveredik, amelyekkel szemben teljesen tehetetlen. 

Járulékos veszteségként sodródik egy ámbráscet szájába majd gyomrába. Nincs rosszindulat, a helyzet nem róla szól: csupán ilyen az élet.

A szűk hely és az igencsak korlátozott fizikai lehetőségek nyomán a belső élmények, monológok, párbeszédek innentől sokkal intenzívebbé válnak. Élénk és részletes leírások teszik kézzelfoghatóbbá a fizikai szenvedést, mely a felelevenedő lelki fájdalmak hű leképeződése. Együtt mozog a kint és a bent, ugyanakkor az elnyelődés által meg is bomlik a fogalompár. Jay kintje és bentje összecsúszik, látványosan szembesül a gyomorban azzal, hogy ami körülveszi, az valójában teljesen független az ő akaratától: minden más csupán önáltatás. Viszonyrendszerek borulnak fel, vakfoltban tartott tények (emberi ego, kicsinység, tehetetlenség) kerülnek más megvilágításba a mindent megváltoztató esemény hatására.

Egyre inkább egymásba folyik élet és óceán, apa és bálna. 

Mitt dühös szavai kétségbeesett echolokációs hangok, amelyekkel mintha csak egy a modern világban útját tévesztett, zavarodott bálna keresné, de nem találná helyét.

A bálnához hasonlóan apja fájdalma és folyton rá irányuló dühe is mindig élve nyelte el a fiút, így Jay hiába kerül ennyire szorult helyzetbe, még itt sem biztos, mi fullasztja meg előbb: a bálna mélye vagy a múltjának hullámai.

A bálnában töltött idő és az apával kapcsolatos emlékek sora párhuzamosan bomlik ki előttünk. A fejezetcímek nagyban segítik a váltások közti eligazodást. A jelen időben a palackban még elérhető levegő mennyisége (PSI: pounds per square inch) adja meg az idő múlását, teremt egyszersmind a feszültséget is, hiszen lényegét tekintve ez visszaszámlálás: ha a levegő elfogy, a fiú megfullad. A családi emlékeket megidéző fejezetek címe pedig mindig az adott év, amelyben a fejezet játszódik. Az évszámok segítik összeilleszteni a kirakós darabkáit, végigvezetnek az apa egyre mélyülő alkoholizmusán és egyre agresszívabbá váló bántalmazó viselkedésén, egyenes vonallá húzva össze az epizódok pontrendszeréből kirajzolódó utat, melynek végén Jay és Mitt közé végleg éket ver egy tettlegességig fajuló epizód. Jay elköltözik otthonról, és soha többé nem beszél az apjával.

Egészen eddig a pillanatig. A belső monológba ugyanis egy másik hang is vegyül. A bálnáé? Az apáé? A búvár valóságtól elszakadó elméjéé? Mikor hogy. De nincs lehetőség elodázni a beszélgetést, ami sohasem történt meg. Eljött a pillanat, amikor ki kell mondani, ami sohasem hangzott el. Meg kell hallani, amit az apja mond, vagy Jay elevenen emésztődik fel. Ez a helyzet valódi tétje. Az apa hangja, ahogy szép lassan bebizonyosodik, nem csak a bántás és a kegyetlenség, hanem a tudás, a segítség hordozója is. Mitt tenger- és természetrajongó volt, és a Jay gyerekkorától unalomig ismételt, feleslegesnek tűnő tények és adatok mentőövként szolgálhatnak a legsötétebb időkben. Már ha Jay hajlandó meghallani őket.

Kraus finom érzékenységgel rajzolja fel a gyász fázisait.

 Élet-halál között lebegve sokkal koncentráltabban láthatunk rá a gyászfolyamatban felmerülő kérdésekre, létállapotokra, melyek mélységét a mindennapok tevékenységeibe fojtva vagy pótcselekvésekkel egy ideig könnyű elkerülni, egy végletekig feszített – mondjuk egy bálna gyomrában töltött – pillanatban ugyanakkor lehetetlen. A tagadás, a harag, a depresszió más és más regiszterben szólal meg, ahogy Jay-ben hullámzik a feladás vágya és a vissza-visszatérő élni akarás. Vitázik, gyűlöl, szembeszáll, retteg, miközben valahol mindvégig szeret, és pont emiatt lüktet benne mérhetetlenül a fájdalom. Olyan helyzetbe kerül, ahol nincs más választása: szembe kell néznie mindezzel ahhoz, hogy élhessen. Jay-nek itt és most választania kell.

A gyásszal való munkát nem csak az élethelyzet feszítettsége sürgeti. Apa és bálna viselkedése, lénye számtalan pontos összecseng, a gyomorban töltött minden perc újabb és újabb apával kapcsolatos emléket vagy érzést hív elő. Nem csupán a belső monológok szintjén kapcsolódnak, de életútjukat tekintve is párhuzamba hozhatók. 

Szép lassan kiderül, egy idős, haldokló bálna nyelte el a fiút.

Bár Jay szemében a bálna az apához hasonlóan isteni óriás, az ötventonnás angyal mégis sérülékeny, magányos. Amikor gyilkosbálna támadás éri, egyből rálátunk az egyedüllétéből adódó sebezhetőségére. Mindenhatónak tűnik, de nem elpusztíthatatlan. Megható jelenet, ahogy a legyengült, veszélyben lévő bálna segélykérő hangjaira egy közelben tartózkodó bálnacsorda egyből reagál. A csorda csak nőstényekből áll, ahogy Mitt családja is, miután ágynak esik. Körbeveszik, védelmezik. A család nőtagjai Jay-t is segítik az útja során: anyjától és két nővérétől egyaránt felidéz olyan ismereteket, melyek elengedhetetlenek a meneküléshez. Végül pedig a bálna újra egyedül marad, hogy meghalhasson – pontosan úgy, ahogy Mitt is tette. Jay akkor nem volt az apja mellett – de a bálnának most itt van. És túl kell élnie ezt a halált is, hogy élhessen. A családi alkoholizmus, a bántalmazás, az énhatárok folyamatos megsértése ellenére Jay-nek egy idő után be kell látnia, hogy apja sosem akart rosszat, csak épp rosszul csinálta, amit csinált. A bajban a fájdalmas tanítások és az addig mereven elutasított tanácsok az erősségévé, megmentőjévé válnak. 

A gyomor pokoli emésztőgödörből a feladás pillanatában először koporsóvá, majd az apja megértésének és elfogadásának pillanatában anyaméhhé változik, amely lehetségessé teszi az újjászületést.

A bálnahullás első jelentése a halott bálna testének utolsó útja a mélybe: legtöbb esetben ugyanis a bálnák nem sodródnak partra, hanem az óceán aljára süllyedve válnak állatok és növények táplálékává. Ritka esetben azonban a part felé veszik az irányt: testükre a tudósok nagy örömmel és érdeklődéssel csapnak le. Így válik a reggel Jay által még ellenségként kezelt partiőrség és kutatócsapat megmenekülése elengedhetetlen részévé. Ők találják meg és emelik ki a bálnából a fiút. Jay sokáig eljut a maga erejéből – de egyedül, elszigetelve képtelenség életben maradni.

Ahogy Kraus mondja: „a menny és a pokol ugyanaz: azokat jelenti, akiket szeretsz.” (164) Jay mindkettőt bejárja a Bálnahullásban, így tapasztalva meg a szeretet és a megismerés paradoxonát: hogy csak lefelé vihet az út felfelé.

Daniel Kraus: Bálnahullás. Fordította Szaszkó Gabriella. Budapest, Agave, 2024. 352 oldal, 4980 forint