1749: Épp a Bálnahullás megfilmesítésén dolgozol. Hol tart most a folyamat?

Daniel Kraus: A forgatókönyv már kész van. Nem egyedül dolgoztam rajta, a rendezővel, Brian Duffielddel írtuk. Még nem tudom, mikor lesz kész.

1749: Mit szeretsz jobban írni, regényt vagy forgatókönyvet?

DK: Regényt. Szeretek egyedül dolgozni. Közösen alkotni is érdekes, mert kimozdít a komfortzónámból azzal, hogy új munkamódszerekkel és megoldásokkal kell előrukkolnom, de mégis, az önálló munkát jobban szeretem. Egyedül akkor és úgy írhatok, amikor és ahogy jólesik. Mindent én irányítok, minden az én hatásköröm. Ezt benne a legjobb.

1749: Szeretsz egyedül lenni?

DK: Igen, szeretek, jobban, mint a legtöbb ember. Persze néhanapján, ha jólesik, emberek közé megyek, barátokkal találkozom, de kifejezetten boldoggá tesz, ha csak itthon ülök és írok.

1749: A könyv fele egy bálna gyomrában játszódik. El tudod képzelni, hogy ez jól mutat majd a filmvásznon?

DK: Biztosan nagy kihívás lesz, hogy miként jelenítsük meg, ugyanakkor kifejezetten érdekes ez a helyszín. Biolumineszcens lények veszik körül Jay-t a bálnában, szóval egy színes és vibráló látomás közepette küzd. Hiszem, hogy igazán látványos lesz, ha kitaláltuk a részleteket.

1749: Ez volt a legnehezebb a könyv átírásakor? A gyomor?

DK: Nem, sokkal inkább a visszaemlékezések. Ami a gyomorban történik, kihagyhatatlan, ezért ugyanúgy kap helyet a filmben, ahogy a könyvben van. Ezzel nem volt nehéz dolgom. Viszont a regényben rengeteg visszaemlékezés található, ezekre nincs idő a film másfél-két órája alatt. A nagyjából ötven visszatekintést talán ötre vagy hatra redukáltuk. Ez adta a nehézséget: 

ki kellett találnunk, miként adjuk át tizedannyi jelenet segítségével ugyanazt az információt a családról, az apa-fia viszonyról,

majd hogy ezeket hová helyezzük el a történeten belül, hogy megmaradjon az érzelmi hatás és a logikai felépítés. Teljesen új tagolást kellett kitalálnunk a forgatókönyv esetében.

1749: Fordítsuk meg a kérdést: a könyv megírásakor mi volt számodra a legnagyobb kihívás?

DK: A könyvnél pont fordítva volt. Az emberi kapcsolatok leírásában már volt tapasztalatom, tudtam, hogy nyúljak hozzá. De fogalmam sem volt a bálnákról. Nagyon nehéz és hosszadalmas volt kideríteni, pontosan hogy néz ki egy bálna belülről. Hónapokat töltöttem azzal, hogy bálnakutatókat, biológusokat, profi búvárokat kérdeztem a részletekről. A lehető legpontosabb anatómiai látleletettel akartam dolgozni. 

Mi van odabent? Mit lehet megérinteni, minek milyen a tapintása, a szaga? Hová lehet mozdulni, ha lehet egyáltalán?

Van-e annyi hely, hogy megforduljon az ember? A nulláról építettem fel a tudásomat, ami hatalmas kihívás volt.

1749: Mennyi időt vett igénybe az ismeretszerzés és a könyv megírása?

DK: Három hónapot szántam az interjúkra, ezek adták az ismeretanyagom legnagyobb részét. Ezután négy hónap alatt írtam meg a regényt, amikor az interjúanyagok mellett könyvekből, cikkekből egészítettem ki a megszerzett tudást.

1749: Miért pont a bálnák?

DK: Egyszer láttam egy videófelvételt egy búvárról, aki véletlenül egy bálna szájába került. Ez indította el bennem a kérdést, hogy vajon mi történne, ha le is nyelné a bálna a búvárt. Elsősorban tudományos szempontból érdekelt, nem allegorikusan vagy metaforikusan, ahogy a korábbi irodalmi ábrázolások során alkalmazták ezt a toposzt. A gyakorlati ismeretanyagra alapuló fikciós kihívás mozgatta meg a fantáziám. Lenyűgöző felfedezés volt, mikor rájöttem, hogy ez elméletben lehetséges. Emellett a bálnák különleges állatok. Roppant méreteik és kommunikációjuk titokzatossága miatt misztérium övezi őket. Olyan hatalmasak, hogy nem is igazán veszik észre az embert, a könyvbéli bálna sem tudatosan nyeli le a fiút. 

A bálna a hideg és részvéttelen univerzum jelképe,

ami körülvesz minket, a számára apró és jelentéktelen embereket. Ilyen nézőpontból semmik vagyunk, ahogy a bálna számára is.

1749: A „bálnahullás” tudományos kifejezés, az a folyamat, melynek során a halott bálna teste az óceán aljára süllyedve állatok és növények táplálékává válik. Korábban úgy nyilatkoztál, hogy „ez egy jó halál”. Milyen a jó halál?

DK: Azt hiszem, az egyetlen, amit vigaszt nyújthat egy haláleset kapcsán, hogy a távozó halálának, vagyis inkább az életének, életművének értelme és hatása lesz a világra. Híres embereknél ez egyértelmű, például művészek esetében az általuk hátrahagyott műalkotások által. De ugyanez igaz azokra is, akik nem híresek, nem tettek le semmi – ilyen szempontból – nagy dolgot az asztalra. Akkor is voltak, akik ismerték, szerették, és magukkal vittek valamit belőle, ami a részükké válik és gazdagítja őket, ha nem is fizikailag vagy biológiailag, ahogy a bálnahullás értendő, hanem az érzéseiből, a cselekedeteiből, azzal, ahogy hatással volt az életükre. Ez a hatás tovább öröklődik a következő generációkra is. 

A bálnahullás a tökéletes halál metaforája, amelyből életek táplálkoznak.

1749: Szinte egyszerre jelent meg a könyv és veszítetted el a nővéred. Segített a Bálnahullás a saját gyászodban?

DK: Ezen így még sosem gondolkodtam. A nővérem még élt a könyv befejezésekor, a megjelenés hetében halt meg. Ez mindig össze fogja kötni számomra őt a könyvvel. Általában miután befejezek egy könyvet, nemigen gondolkodom rajta, részleteiben nem marad velem. Ezzel másként volt. Különleges kapcsolat fűz hozzá, más helyen van bennem ez a regény, mint a többi írásom. Jobban foglalkoztat.

1749: A könyvben a szeretet és az elfogadás szó szerint élet-halál kérdése. Szerinted a való életben is így van ez?

DK: A könyvben Jay számára mindenképp az, hiszen apja és a tőle szerzett tudás elfogadása a megmenekülésének kulcsa. De ha Jayt nem nyeli el a bálna, tovább tudta volna élni enélkül a belátás nélkül is az életét – talán egy kis bűntudattal, hogy nem volt ott az apja halálakor, de valószínűleg rendben lenne. Ezért azt mondom, hogy általánosságban véve szerintem ez a kijelentés így nem igaz. Nem hiszem, hogy az elfogadás és a jóvátétel az egyetlen járható út a családtagokkal szemben. Szerintem a gyerek nem köteles mindenáron megjavítani a szüleivel való rossz viszonyát. Úgy gondolom, mindenki tegye azt, ami meghozza a belső békéjét, akármi is legyen számára az az út.

1749: Kiváltképp nehéz kérdés ez rendellenesen működő, függőséggel terhelt családokban, melyet részletesen és nagyon élethűen mutatsz be a könyvben. Elsőkézből van erről tapasztalatod?

DK: Igen, nagyon sok rész önéletrajzi ihletésű a könyvben. Jay és az én fiatalkorom igen hasonló. Az enyém nem volt annyira durva, mint az övé, de nagyon sok a közös vonás. A főszereplővel egy törekvő, inspiráló karaktert ábrázoltam, aki olyan helyzetbe kerül, amiben muszáj bátornak lennie és dűlőre jutnia az apjához kötődő nehézkes kapcsolatával, amire én sosem voltam rákényszerítve – 

muszáj teljesen őszintének lennie magával és végül is valahol az apjával is, amit én még nem tudtam megtenni.

Mindenki azt visz magával a történetből, ami számára a legfontosabb, én ezt viszem. Talán ezért is vagyok biztos vagyok benne, hogy a fizikai állapota ellenére Jay mentálisan és lelkileg sokkal jobban van a könyv végén, mint az elején.

1749: Mit gondolsz, mindig van kiút a bálnánk gyomrából?

DK: Nem vagyok biztos benne, hogy az a fontos, kijutunk-e. Talán az a legfontosabb, hogy próbálkozunk. Egészen sokáig nem tudtam én magam sem, hogy Jay megmenekül-e vagy sem. Szerintem mindkét befejezéssel működött volna a könyv. A lényeg az volt, hogy találkozzon a félelmeivel, a dühével, a szégyenével és gyászával. Ennyit tudunk tenni: küzdeni. Hogy ez felszabadít-e minket vagy összetör, az másodlagos kérdés.