Városi irodalom, flaszterirodalom, gettóregény…? Bár talán még nincs bevett magyar terminus rájuk, az urban fiction vagy street lit kifejezések egy jól ismert afroamerikai prózai műfajt jelölnek. Ezekben a komor hangvételű szövegekben nehéz sorsú fiatal fekete szereplők küzdenek meg a városi lét erőszakos valóságával: a leszakadó városrészekben, gettókban mindennapjaik része a létbizonytalanság, sokszor bűncselekmények áldozataivá és elkövetőivé válnak, és a drogkereskedelem és a szexmunka is gyakran jelen van az életükben.

Női változatban az egyik leghíresebb gettóregény Sapphire 1996-os műve, a Push, különösen a 2009-ben készült, Magyarországon is ismert, Oscar-díjas filmváltozatnak, a Preciousnek köszönhetően. A közönségsiker ellenére sokan megkérdőjelezték, mégis mi szükség van arra, hogy valaki papírra vesse egy végletekig kizsákmányolt, szegénységben élő, iskolázatlan lány küzdelmét a családon belüli (nemi) erőszak következményeivel, mondván, hogy

ez mégiscsak túlzás: valószerűtlen, hogy valakinek ennyire nehéz legyen a sorsa.

 A szerző viszont megerősítette, hogy a történetnek valós alapjai vannak és lányok százai élnek így Harlemben, nem is beszélve az Egyesült Államok más részeiről.

A Nightcrawling címmel 2022-ben megjelent Éjjeli árnyak is olyan sok szörnyűséget vonultat fel, hogy csábító lenne ugyanezzel a váddal illetni, pedig szintén valós eseményekből táplálkozik. A hírhedten problémás városban, a Kalifornia állambeli Oaklandben játszódik. Oakland kettészakadt, dzsentrifikálódik, és az eleve alacsony keresetű vagy munkanélküliséggel küzdő, többnyire kisebbségekhez tartozó lakosok tömegei nem tudják kifizetni a lakbért. Ez történik Kiarával, a főszereplővel is. Tizenhét évesen, szülők és élelem nélkül járja Oakland utcáit munkát remélve, hogy gondoskodni tudjon saját magáról, álmait kergető testvéréről és szintén elhanyagolt, kilencéves szomszédjáról. Éhesen, fáradtan végül szexmunkára kényszerül. Így kerül egy csapat korrupt rendőr hálójába, akik hónapokon keresztül sakkban tartják és szexuálisan kizsákmányolják. Bármennyire fájdalmas elhinni, mindez valós történeten alapul: 2016-ban kiderült, hogy korábban az oaklandi rendőrség több alkalmazottja is szexuális erőszakot alkalmazott egy kiskorú fekete lánnyal szemben, amiből óriási botrány lett.

A drogfüggő szülők, sorsukra hagyott gyerekek, a rendőri erőszaknak kitett, prekár kisebbségek erőteljes ábrázolása érdekes etikai kérdéseket vet fel. 

Áldozatként, örökös válságban lévőként tekinteni ezekre szereplőkre egy bizonyos olvasói réteg voyeurisztikus attitűdjére apellál és egy nagyon is gyakori igényt szolgál ki:

ráerősít a tudatos vagy nem tudatos előítéletekre, ezáltal újra- és újratermelve a fehér felsőbbrendűségen alapuló hatalmi struktúrák által okozott kárt. Ha a szereplők mindennapjainak része a trauma, veszteség, éhség és erőszak, a hasonló szövegeket fogyasztó, gyakran fehér olvasóközönségben – akár minden jóindulatuk ellenére – kialakulhat az a nézet, hogy az afroamerikai emberek és a nyomor valóban elválaszthatatlanok egymástól. Ez a reprezentációs stratégia közvetlenül árthat a kisebbségekhez tartozó kultúrafogyasztóknak is, hiszen újratraumatizálhatja őket: a mozikba kerül egy újabb, rabszolgaság idején játszódó film, még egy rendőri erőszakot ábrázoló videó terjed a TikTokon, még egy magazincímlap ad hírt egy újabb brutális támadásról, vagy éppen megjelenik egy újabb regény egy éhező, tizenéves afroamerikai szexmunkásról… Érthető tehát, hogy több író és művész is egyre gyakrabban érvel amellett, hogy 

ha a fekete amerikai tapasztalat sokszínű, akkor művészileg is hasonlóan sokszínűen kell ábrázolni,

bőséges teret adva a nem áldozatul esett és megkínzott fekete emberek látványának, az örömteli – vagy épp szürkén hétköznapi – pillanatoknak, nem feledve természetesen, hogy bizonyos társadalmi egyenlőtlenségek igenis nagyon gyakran vezetnek olyan élethelyzetekhez, mint amiben Kiara találja magát.

Kiara hiába teszi minden este kockára a testi épségét, a pénz, amit megkeres, épphogy elég lakbérre és olcsó gabonapehelyre, és a lány egyre nagyobb bajba kerül. Eközben két lehetséges forgatókönyvet lát maga körül: valakit vagy letartóztatnak, vagy híres rapper lesz – és utána tartóztatják le. Több szereplő egy nagyon is érthető spirálba kerül, hiszen a kilátástalanság miatt drogokhoz nyúl, bűncselekményeket követ el, elhagyja a családját – vagy ahogy Kiara fogalmaz:

az apák eltűnnek, az anyák pedig elfelejtenek anyák lenni.

A többszörösen traumatizált lány útját bemutató cselekmény tehát látszólag szépen illeszkedik a fent említett reprezentációs sémába. Ugyanakkor nem esik bele abba a csapdába, amibe a kritikusok szerint sok gettóregény igen: az Éjjeli árnyakban egyik szereplő sem papírmaséfigura, és a szenvedés mellett megjelenik a túlélés, gondoskodás, önfeledtség is. A környéken élő tizenévesek és fiatal felnőttek lógnak az iskolából, drogokkal és fegyverekkel kereskednek, és ismeretlen emberek halotti torjaira osonnak be, hogy végre ehessenek egy jót – ugyanakkor kosárlabdáznak, nagyokat nevetnek, zenélnek, palacsintát sütnek, büszkék a teljesítményükre és őszintén tudják ünnepelni is egymást.

Mottley nem próbál meg úgy tenni, mintha a szereplők bárminemű egyéni felelősség nélkül csak sodródnának az árral.

A főhős bátyját például meglehetősen önzőnek ábrázolja: végigkövethetjük azt a folyamatot, melynek során Kiara a fellegekben járó Marcus érzéketlensége miatt kényszerül az utcán pénzt keresni. A szerző empátiája ugyanakkor mindannyiukra kiterjed, hiszen amikor megismerjük Marcus nézőpontját, hirtelen érthetővé válik a története. Látszólagos munkakerülése mögött az áll, hogy az amerikai álom fekete fiúk számára fönntartott verzióját kergeti: a hirtelen híressé vált rokon útját követve, a kemény rapper pózát magára öltve reméli megoldani a maga és Kiara anyagi gondjait. Így látszólagos munkakerülése tűnik az egyetlen lehetséges konklúziónak – ahogy Kiara szexmunka melletti döntése is abszolút racionális.

A szerzői ajánlásban „Oaklandnek és lányainak” szentelt Éjjeli árnyak egy igazi Z generációs-regény, és nemcsak Mottley és Kiara életkora miatt. Már maga a késztetés is, hogy bemutassuk egy alulreprezentált, elhallgattatott közösség tagjait, erre a generációra a legjellemzőbb. Az Éjjeli árnyak nemcsak az afroamerikai közösséggel és a szexmunkát választókkal vagy abba kényszerülőkkel vállal szolidaritást; Mottley egyértelműen állást foglal az LMBTQ+ reprezentáció ügyében is. A regény vége felé megtudjuk, hogy az életvidám, igézően szép Camila, aki látszólag könnyedén és vidáman él meg a szexmunkából, valójában egy bántalmazott, fetisizált transz nő. Bár Kiarát és az olvasót is váratlanul éri ez a reveláció, a szöveg „nem csinál belőle nagy ügyet”, így egy transz ember szerepeltetése nem obligát performatív gesztusnak tűnik, hanem a szöveg világából következő valóság magától értetődő ábrázolásának, így téve hétköznapi normává a transz reprezentációt.

A szöveg egyik erőssége a narráció részletességében és a nyelvezetben keresendő. A regény írásakor tizenhét (!) éves Mottley célja az volt, hogy hű képet adjon egy kamasz belső világáról. Látjuk, ahogyan Kiara a körmével felsérti a bőrét, remélve, hogy az talán eltereli a figyelmét a létbizonytalanságról. Látjuk, hogy lefagy az esküdtszék előtt, látjuk, hogy megpróbálja értelmezni a rendőrök által szervezett drogpartikon a többi tizenéves szexmunkás arckifejezését. Ezek az apró részletek az intim közelség illúzióját keltik, így ezek íródnak bele talán a legintenzívebben az olvasó emlékezetébe. Mottley költőmúltja révén is jól bánik a szavakkal, könnyedén vált a regiszterek között, és 

kiválóan érzékelteti az árnyalatokat az ügyész hűvösen tárgyilagos mondatai, Marcus szlenggel teletűzdelt dalszövegei vagy éppen Kiara káromkodásokban és metaforákban gazdag nyelvezete között.

Mindezt a magyar fordítás sajnos sokszor csak döcögve tudja átadni. Egyrészt érthető, hogy nehezen megy az afroamerikai vernakuláris forma magyarba való átültetése. A „you on your own” mondatnak az ige hiánya ad egy olyan színezetet, amit a magyar kerekebb, szabályosabb „magadra maradtál” nehezen tud átmenteni. Másrészt viszony nehéz magyarázatot találni néhány félrefordításra, sőt, a helyenként abszolút érthetetlen magyar mondatokra. A magyar olvasó igencsak csodálkozhat, amikor azt olvassa, hogy „nyomom a pedált, egyre erősebben, amíg a lábam izmok, nők és izzadság elegyévé nem válik” (156). Az angol változat szerint „I start to pedal, harder, harder, until my legs are a blur of muscle and woman and sweat” (113), amiből érthető, hogy a woman itt nem feltétlenül Kiara női mivoltára utal (és főként nem a magyar fordításban szereplő számos, rejtélyes másik nőre), hanem inkább arra, hogy az erőfeszítés elmossa a határvonalakat: elválaszthatatlan elegyet alkot a teste és az izzadtság. A „harder, harder” (itt: „erősebben, erősebben”) ráadásul jobban értékelteti azt a lázas állapotot, amiben Kiara a jelenetbeli konfliktus után találja magát, mint az „egyre erősebben.” Szintén érthetetlenre sikeredett egy, az emlékalkotás folyamatáról szóló hasonlat fordítása: „az elrepülő pillanatok úgy szilárdulnak meg a bordáim alatt, mint egy fotóalbum a testben” (83). Az esetlen szerkezet miatt mintha elcsúszna, hogy mi szilárdul meg és mi a kapcsolat a fotóalbum és a bordakosár között. Az eredeti szöveg is elliptikus, de jobban érthetővé teszi, hogy a pillanatok összessége fotóalbummá rendeződik: „The flying moments solidify inside my rib cage like a photo album in the body” (kb. „az elröppenő pillanatok megszilárdulnak a bordáimban, mint egy fotóalbum a testben”). (62)

Ezen kisebb-nagyobb pontatlanságok ellenére azonban a magyar szöveg is élvezhető, és az ambivalens lezárás így magában rejti a katarzis lehetőségét. A rendőrök ellen nem emelnek vádat, és Kiara és a szomszéd kisfiú sorsa nem fordul egyértelműen jobbra, a regény vége mégis képes némi óvatos optimizmussal szolgálni. 

Mottley ügyesen távol marad attól a konklúziótól, hogy a „szeretet minden nehézséget legyőz”, mégis rámutat arra, hogy az örömteli, szeretetteljes kapcsolódásból kibontakozó pillanatok igenis erőt adhatnak.

A cselekmény alapjául szolgáló esetben az évekig tartó, kétségkívül traumatizáló jogi hercehurca után a bíróság végül majdnem egymillió dolláros kártérítést ítélt meg az áldozatnak, de számos rendőr, aki vagy az elkövetők között volt, vagy hallgatással támogatta őket, máig vígan szolgálja és védi az oaklandieket.

Leila Mottley: Éjjeli árnyak. Fordította Csonka Ágnes. Budapest, Libri, 2023. 359 oldal, 4499 forint