„Tulajdonképpen maradinak, pontosabban destruktívnak éreztem a saját vagy a mi származásunkról beszélni egy olyan korban, melyben a családi gyökerek és a születési helyek ismét megkülönböztető jegyeknek számítanak, a határok újból erősödnek, az úgynevezett nemzeti érdekek pedig felszínre bukkannak a kispolgárság kiszáradt pocsolyájából. Olyan időkben, amikor programmá vált a diszkrimináció, amire szavazni is lehet”, írja Saša Stanišić Német Könyvdíjjal kitüntetett 2019-es regényében, a Herkunftban.

Miljenko Jergović Selidba című műve mégis éppen egy különös, lomtalanító rekonstrukciót szegez szembe a veszélyes, mai megkülönböztető szellemiséggel. A 2010 és 2018 között megjelent horvát trilógia – Otac („Apa”, 2010), Rod („Rokon”, 2013), Selidba („Költözködés”, 2018) – utolsó darabja látszólag mintha már csak leltárbavétel kívánna lenni. A könyv végéhez közeledve olvassuk: „a Költözködésben a tények érdekeltek, amik történetek és regények lehetséges anyagai lehetnek, és nem a majdani történetek és regények. A Költözködés kísérlet egy végleges befejezés számbavételére, ami sem történetet, sem regényt nem hagy maga után. A vég után már semmi sincs, csak egy rendszerezett nyilvántartás.” (425)[1] Az immár nem lakott szarajevói családi ház kiürítését az elbeszélő az Isztria, Horvátország, Bosznia térségeiben leélt életek történetére vetíti. A nagyszülők sorsfolytonosságát a világháborúk, az osztrák, magyar, olasz, jugoszláv fennhatóságok pergő váltakozásai lehetetlenítették el.

A nyelvváltó Stanišić gyermekként hagyta el Višegradot, Jergović pedig 1993-ban, felnőttként az ostomgyűrűbe zárt Szarajevót. „Annyi Szarajevót, amennyi számomra elég lenne, úgy véltem, megteremtettem a magam számára, ott van két-három utóbbi könyvemben, s lesz is még, csak Isten adjon egészséget; akkor meg minek kellene nekem egy másik, élő és valóságos Szarajevó, ami akaratomon kívül létesül és szűnik meg, amit nem is ismerek, nem is érdekel, és amiben semmi sem az enyém, kivéve azt a pár elfeledett tárgyat és színfalat. Az én Szarajevóm olyan, amilyennek én teremtettem, minek kellene nekem most még egy másik is?” (9) Bárhogyan is tiltakozna, vagy váltogatná Jergović a fikció, a tényirodalom és a publicisztika határmezsgyéjén artikulált prózáját, elválaszthatatlan része annak az irodalmi korpusznak, amit korábban a nagy hagyományú „pétervári textus” fogalmat idézve „szarajevói textusnak” neveztem. A Szarajevói Marlboro (Jelenkor, 1999, fordította Csordás Gábor) és a további négy, magyar fordításban megjelent kötete is erről tanúskodik.

Bevezetésem a Költözködés alapkérdéseit érinti, ahhoz azonban, hogy árnyalódjék a kép, azt kellene közelebbről látnunk, milyen kapcsolatban állnak a fiókokban, kredencekben, szekrényekben, kamrában tárolt, használaton kívüli tárgyak két-három nemzedék sorsával. S vajon a szelekción és a megsemmisítésen kívül mi az, ami a felszámolást végző férfi, a valamikori fiú, unoka szempontjából megőrzendőnek, újrahasznosíthatónak tűnik? Alapvetően nem a szuvenír szerepét betöltő dolgok, hanem a valamikori érintéseket átmentő, a tapintásokat, kézjegyeket magukon viselő, személyekhez köthető jelentéktelenségek, s a használatukkal összefüggő szokások, hagyományok. Emberi alakok és magatartások.

Élesedik a déja vu-benyomás. Mintha itt, Szarajevó Sepetarevac negyedében is leomlanának 2017-ben a külső falak, mint négy évtizeddel korábban Georges Perec destruáló, leíró műveletei nyomán Párizsban. Perec La Vie mode d’emploi (1978) című regényének címlapjára az Hachette kiadó egy régi, babaházszerű illusztrációt illesztett, melyen láthatók a szobák a pincétől a manzárdig a bennük tartózkodókkal együtt. A látvány összhangban áll az elbeszélő igyekezetével, hogy lakásról lakásra „járva” tüzetesen számba vegyen minden berendezési tárgyat, eszközt, bútordarabot, falon függő képet, lenyomatot, sőt, Madame Moreau tárgyainak pontos méreteiről, súlyáról is beszámoljon. A kötetet a ház alaprajza, lakónévsora, illetve egy negyvenoldalas Index és további szakmunkákra jellemző adalékok zárják.

Perec fejezetcímei egyebek között olyanok vannak, mint Lépcsők, Előszoba, Pincék, Jergovićnál pedig olyanok, mint Fiókok, Szekrények, komódok, kofferek, Ház, Folyosó, Fürdőszoba, Előszoba, Konyha vagy épp Kamion. Az asszociáció egy még régebbi tartalomjegyzéket is fölidéz, Gaston Bachelard La poétique de l’espace (1958) emlékezetes költészetimotívum-interpretáló munkájának tagolásában ugyanis ezt olvassuk: A ház a pincétől a padlásig (...), A fiók, a ládák és a szekrények, A sarkok... A filozófus lexikonnal vetekedő példatára Henri Bosco L’antiquaire című regényén kívül felsorolhatatlan számú költészeti, filozófiai példát, Rilke-levelet és egyéb idézeteket kommentál.

Hányféle rendeltetéssel láthatók el tehát a házrészek vagy a fiókokban, bőröndökben, dobozokban, pincékben őrzött tárgyak és lomok? Az értelmezési lehetőségek és művészi funkciók közül Jergović nem a szimbolikusat, nem is az OuLiPo-kör poétikájához illő deskriptív eljárásokat, és nem az új tárgyiasság sajátos intencióit követi. „A költözködésnél többé nincs jelentősége a tárgyak anyagi értékének. A tárgyi világ ilyenkor jelképek és metaforák sorozatává válik, az anya után maradt tárgyakból irodalmi tények lesznek, valami furcsa fiktív dokumentáció adatai, a szemétdomb tárgyainak katalógusa, ahogy azt Leonid Šejka elképzelte, az elképzelést tőle örököltem, a szemétdombét, amivé minden háztartás átalakul, miután a házból minden halottat elvittek, s akkor már többé nem is fontos az, hogy mit érnek a süteménymódlik, ha már számomra könnyebb lesz, ha eltűnnek ebből a világból.” (196)

Az elbeszélő a haszontalanná vált konyhai eszközök, divatjamúlt háztartási tárgyak, a kiürült lámpaelem, lejárt idejű gyógyszer s egyebek lomtalanításával egy személyes életszakasz és több nemzedék történelmi tapasztalata, mentalitása és életvitele lezárulását a tényszerű fikcióra bízza. A recyclage lehetőségét nem a megőrzött húsdaráló vagy kuglóf-forma, hanem azáltal tudja fenntartani, hogy általuk a térségben valaha éltek feje fölött zajló és sorsaikat meghatározó történelmi folyamatokkal szembesül. Még a családtagok megszólításai (Otata, Omama, Nano, Nono, Nona) is ezt tükrözik. Vagy a családi könyvtár: „a három összekevert könyvhalmazban öt-hat nemzedékileg és sok más szempontból is különböző személyes világélmény, s mindezek nem csupán egy családi könyvtárat, hanem egy egész világot képeznek, egy házi civilizációt, ami, mint minden egyes civilizáció, rekonstruálható és értelmezhető a benne hagyatékolt szövegek által.” (35-36.) Ha egy viszonylag kis földrajzi területen egy-két emberöltő alatt annyi változás játszódik le, mint a Stubler és Rejc családokéban s leszármazottaikéban, akkor bármiféle iróniától függetlenül is biztosítva van az „epikai tradíció” folytatása, tenném hozzá. „De mégis ki lennék én, hogy múzeumi gyűjteményt állítsak össze mindazokból a dolgokból, ami az összes Stubler és Rejc halála után fennmaradt? Azt hihetnék, hogy Orhan Pamuknak képzelem magamat. Noha az én elképzelésem valójában sokkal személyesebb: ez nem a képzeletem, hanem a halottaim világa. A halálban pedig nincs képzelet.” (192)

A Költözködés családtörténetében egy-egy nemzedéknek több alkalommal kell a változó birodalmi felosztásokhoz alkalmazkodnia. A Monarchia isztriai és Adria-melléki vidékein az olasz, horvát, szlovén, német, osztrák keveredésű lakosok identitása egyhelyben maradva is szüntelenül módosul. Az egyik nagyapa, Karlo Stubler magyar-német anyanyelvű bánáti sváb, akit, ha úgy alakul, akár volsdeutschernek is tekinthetnek. A horvát Franjo Rejcnek is csak a hányattatás jut, holott se ki-, se bevándorló. Mindkettejük vissza-visszatérő feladata a hovatartozási kérelmek (Molba za pripadanje) benyújtása a hatóságokhoz, hisz a körülmények alakulása folytán optánsokká válnak.

Hovatartozás. Odatartozás. De hova, kérdezhetnénk a Monarchiában született, többnyelvű vasúti alkalmazott nevében, akit a létrejövő Szerb-Horvát-Szlovén Királyság idegen származásúnak tekint. Azonban talán a fellelt okmányoknál is hívebben tükrözheti egy-egy apróság, egy magatartás és szemléletmód a hivatali procedúrák feleslegességét. Például Olga nagymama, Nona konyhája, amiben három kultúra egyesül: az osztrák, a dalmát és a keleti török, boszniai szokások. „Dalmát akartam lenni és drvenicai, egész évben, örökre, s ez azokban a hónapokban sem változott meg, amiket Sepetarevacon kellett tölteni, s én szarajevóiként beszéltem. Ez volt az első azonosságom: dalmát-drveniki. És az én első nemzetem és életem első kisebbsége, ami mellett évekig, még a Szarajevóba való végleges visszatérés után is kitartottam.” (420)

A fenti kijelentés az elbeszélőtől származik, aki a Költözködés idejére már csak ideiglenesen tér vissza a városba, ám az, ami tartósnak tűnik, a magával vitt imaginárius poggyász jelentősége. Ebben gyűlik ugyanis össze „Jergović felnövekvésének és a kései szocializmus Szarajevójának egész társadalmi-kulturális atmoszférája, ám a korábbi korszakok Szarajevójáé is, az Osztrák-Magyar Monarchia, a királysági, az endékás, a korai Titó-i időket, illetve a legújabb háborús és a háború utáni évekét is beleérteve. Ebben a történeti ívben Jergović mindkét családja, az apai és az anyai ág is, a »kufferosok«, az örökös jöttmentek, a császári és királyi vasutak és más intézmények, hivatalok vándorló hivatalnokai, akik az alpesi, bánáti és ki tudja még milyen irányokból érkeztek az új császári Bosznia félvad vidékére, hogy emberibbé tegyék azt, s itt alapozzák meg jóban, rosszban saját bizonytalan középosztálybeli életeiket, s megfeneklődtek abban a ködös, kormos völgyben, amelybe Szarajevó beleszorult.”[2]

Miljenko Jergović: Selidba., Zagráb, Fraktura, 2018.

*

Jegyzetek:

[1] A továbbiakban Miljenko Jergović Selidba című regénye harmadik, belgrádi kiadásának oldalszámaira hivatkozom (Beograd, Booka, 2020). Az idézetek a saját fordításaim.

[2] Teofil Pančić: Ladice intime, fioke epohe. Vreme, 1463. 2019.01.17.