Miljenko Jergović: Költözködés (részlet)
Fotó: shutterstock / Karjalainen
Miljenko Jergović: Költözködés (részlet)

Kettős sztárdebüt a 1749-en: a csodálatos Miljenko Jergović délelőtt bemutatott legutóbbi regényének részlete Csordás Gábor fordításában.

Időre és némi élettapasztalatra lesz majd szükségem, hogy megértsem, nincs elvi különbség azok között, akik nem tudják fejben tartani, hogy Mohamed valójában Muharem, és akiknek az nem fér a fejébe, hogy nem Milenko vagyok, hanem Miljenko. A Szarajevóban élő emberek vagy az egyik tévedésre voltak érzékenyek, vagy a másikra. A háború azért tört ki, mert mindig alig észlelhető kisebbségben voltak azok, akik mindkét típusú tévedésre érzékenyek voltak. Aztán lassanként el is tűntek az ilyenek, hogy aztán megtisztuljon a város, és jószerivel azok maradjanak, akik a második típusú tévedést képesek elkövetni.

Így jelentek meg a virtuális személyek. Köztük Milenko Rejc, akinek a nevére rendszeresen érkeztek a számlák a Sepetarevacra, és akinek virtualitása a megboldogultak változatos és meglehetősen tarka seregletét helyettesítette, amelyet a Költözködésben igyekszem leírni és jegyzékbe venni. Mind kihaltak, az egész kedves szomszédság, csak ez a Milenko Rejc maradt.

Látta-e valaki Milenko Rejcet?

Valószínűleg vannak olyanok, akik most megesküdnének rá, hogy látták. Egyesek talán még ismerték is. A Sepetarevac dombját az utóbbi tizenöt évben szellemek népesítették be. Minél följebb mész rajta, annál kevesebb az élő. Szemközt, az Abdić utca 2. szám alatti nagy sárga házban, ahol a háború előtt öt-hat család lakott, ma már senki sincs. Kísértetiesen üres, a porlepte ablakok mögött zöld roletták fakulnak a napsütésben. A lakatlan házak gyorsabban öregszenek és pusztulnak. Alig valószínű, hogy valaha is élni fog bennük valaki. Össze fognak omlani, lakóik örököseit – ha vannak olyanok – kisajátítják az adóhátralék miatt, és új épületeket emelnek a helyükön, amelyekbe mások költöznek majd.

Ugyanez a helyzet azzal a házzal, amelyik kissé alacsonyabban és beljebb áll, és közös az udvara a nagy sárgával. Ott sem lakik már senki. Se az alatta, se a vele szemközt állóban… A költözködés idején, amit szigorúan véve Költözködésnek kellene írnom, a Sepetarevac 23. szám alatti fehér házat csupa szellemház veszi körül. És a fehér házban is szellemek laknak, de legalább nincsenek egyedül. Mellettük, ügyet sem vetve rájuk, új lakók is élnek. Az, amelyik az én lakásomban él, és napról napra megváltoztatja, eltörli az előbbi világ nyomait, engem segítve ezzel a Költözködésben, ma a Milenko Rejc névre érkező számlákat fizeti.

A városi Köztisztasági Hivatal ügyintézője egyszer tőle tudakolta, ott van-e Milenko Rejc. Igen, itt van, a városban, felelte. Furcsa, mondta amaz. Én meg azt hallottam, hogy meghalt!

Ez 2017 vége felé történt.

Az itteniek körében él egy hiedelem, hogy aki megálmodja saját halálát, valójában meghosszabbítja az életét. Valószínűleg az is, aki a halálhírét terjeszti. De mi a helyzet a képzelt személyekkel? És Milenko Rejc valóban halott-e, miután az, aki kitalálta, holttá nyilvánította?

Szerencsére nem. A lakásomban lakó fiatalember érezte, hogy fontos életben tartania Milenko Rejcet, ezért a Köztisztasági Hivatal írnokának azt mondta, hogy Milenko Rejc itt van, él valahol a városban, és időnként visszatér a Sepetarevacra.

Az egyszer világra jött személy továbbfejlődik a képzeletben, és éli a saját életét, amelynek semmi kapcsolata nincs azzal, aki akaratlanul kitalálta – csak a saját vezeték- és keresztneve hangzásával és betűivel van kapcsolata. Neve hangzása és betűi tartalmazzák Milenko Rejc sorsát. És miután nevet kapott és világra jött a Köztisztasági Hivatal ügyintézője és írnoka jóvoltából, nem hagyhatom sors nélkül. Nem az elhatározásomon múlik ez, hanem a képzeleten, amely egyetlen nevet sem hagyhat valóságos és kitalált sors nélkül.

A Rejcek más neveket használtak. A Milenko név nem illik a rejci nevek láncolatába, olyasmi, ami nem tartozik hozzájuk, nem az övék, ami idegen. A Rejceket így hívták: Josip, Albert, Karlo, Franc, Rudolf, Sebastijan, Valentin, Jaka, Mladen, Dragan, Franjo… Milenko olyan távol van Rejctől, mint Makó Jeruzsálemtől, három birodalom és három harcias nemzet választja el tőlük.

Lehetetlen begyömöszölni őt a létező származásvonalakba, ezért újat kellene kitalálni, egy újabb képzeletbeli Rejc-ágat legöngyölíteni a valóságos családfáról, ahol aztán kirügyezhetne az ő hajtása.

Milenko Rejc hatvanhárom éves. Elvált, a felesége és a két gyermeke, akik már régesrég felnőttek, a háború óta Németországban élnek. A háború kezdetekor mentek el, az egyik autóbuszkonvojjal 1992 júniusában. Ő maradt, vigyázni a lakásra az Alipašino Polje lakónegyed B szektorában. Akkoriban a televízióban dolgozott hangosítóként, de hamarosan szélnek eresztették. Mindig nehezen találta fel magát, és a szarajevói viszonyokhoz képest végzetesen zárkózott volt.

Ezután a Napredaknál és a Szlovén Egyesületnél téblábolt, az elsőnek horvát volt, a másodiknak szlovén, humanitárius segélyt hordott szét, az öregeket és betegeket látogatta, igyekezett hasznossá tenni magát. Mindkét helyen igazolást szerzett arról, hogy közmunkát végez, csak hogy elkerülje a mobilizációt, azt, hogy lövészárkot ásni vagy a Treskavicára küldjék: az egyik igazolás azt tartalmazta, hogy Milenko Rejcet sofőrként és raktárosként a Napredak alkalmazza, a másik szerint a Szlovén Egyesületnél állt alkalmazásban sofőrként és raktárosként.

Az, hogy a neve a közmunkát végzők két különböző listáján szerepelt, könnyen azzal végződhetett volna, hogy minden kiváltságát elveszíti, mozgósítják és a háborúba küldik.

Azt még megérteném, hogy egyszerre két helyen állsz alkalmazásban, de az sehogyan sem fér a fejembe, hogy lehetsz egyidejűleg horvát és szlovén. És ráadásul Milenko a neved!

Ezt mondta neki egy szandzsáki férfi a katonai részlegen, ő meg hallgatott, a padlót nézte és álmélkodott.

Hetente kétszer elment a zsidó hitközségbe, hogy a rádióamatőrök segítségével a feleségével beszéljen, aki a város elhagyása után három hónapig Baška Vodában lakott a gyerekekkel az após egyik barátjának a hétvégi házában, aztán Zágrábon keresztül Németországba mentek. Az asszony ott könnyen feltalálta magát, mert beszélte a nyelvet. Egy ideig a menekültek között maradt, aztán tolmácsként alkalmazták a bevándorlási hivatalban.

Hívta őt is, hogy menjen utánuk. Hagyd a lakást, az lesz itt is, ne hagyd apa nélkül a gyerekeket! Azt felelte, majd megy. És tényleg akart is, de félt Ilidžától! Hallotta, hogy a csetnikek ellenőrzik az iratokat, és ha olyant találnak, akinek szerb vezeték- és keresztneve van, kiemelik, kihallgatják, és állítólag volt, akit ott is tartottak, csetnik egyenruhába bújtatták és Szarajevó ellen küldték. Természetesen mindez csak szóbeszéd volt, senki sem tudott semmit, de ő félt, ez az igazság. Igaz, hogy a Rejc sehogy sem lehet szerb vezetéknév, de a Milenko nagyon is szerb!

Miután a feleségével beszélt, többször is megfogadta magában, hogy elindul, bármi is lesz. Egyszer jelentkezett is, hogy Tom Knežević atyával teherautón Kiseljakba megy humanitárius segélyért, és onnan aztán tovább Horvátországba, de hétfőn, amikor indulni kellett, beteget jelentett.

Aztán bezárult a gyűrű a város körül, és egy ideig nem lehetett menni. Milenko Rejc megkönnyebbült. Itt volt, ahol most, hetente kétszer beszélt a feleségével, megígérte, hogy indul, mihelyt szabad lesz az út, aztán megint talált valami ürügyet, amiért nem lehet. Így ment ez 1993 őszéig, aztán az asszony nem jelentkezett többé. A telefon kicsengett Németországban, de ő már nem volt ott.

A háború végén jelentkezett, de ügyvéd közvetítésével. Válni akart. Milenko nem kérdezte meg, miért, igazából semmit sem kérdezett, mert emlékezett rá, hogy az asszonynak már eleve megvoltak a válaszai minden lehetséges kérdésre, és egyetlen válasza sem volt igaz. Az a helyzet, hogy rosszul volt a beszélgetéstől. Ahogy a televíziónál is már az első mondat elhangzása előtt rosszul volt a főnökével folytatott beszélgetéstől, amikor 1992 tavaszán hívatta, és közölte, hogy többé nem járhat be dolgozni, de majd értesítik, ha rendeződik a helyzet. Akkor is tudta, hogy soha többé nem fogják értesíteni, és a beszélgetésnek semmi értelme.

A fiát utoljára az induló autóbusz ablaküvegén át látta. Nyolcéves volt akkor. A lánya megkereste, amikor egyetlen egyszer, 2001-ben ellátogatott Szarajevóba. Az Európa szálló bécsi kávézójában találkoztak. A lány nem akart a lakásukba, az Alipašinóra menni – „hogy ne elevenedjenek fel az emlékek, hogy ne emlékezzem többre, mint amennyire kell” – ő pedig egy kis utazótáskába összekészített pár holmit, főleg játékokat és apró emléktárgyakat – de elfelejtette odaadni neki. Ottmaradt a kávézóban, az asztal alatt.

A feleségét nem látta többé. Egyszer beszéltek valami aláírás miatt, és ő amúgy mellékesen megkérdezte tőle, hogy boldogul. Az nem tartozik rád, felelte az asszony.

És tény, hogy nem tartozott rá.

A háború után már nem talált állandó munkát magának. Egy ideig a Szlovén Egyesület klubjában pincérkedett, aztán Soldánál meg egy kávéházban a Grbavicán, de sehol sem vert gyökeret. Lassan hanyatlott, minden évben öt évvel öregebbnek látszott. Ma főként szociális segélyből él, a templomokat járja, a Bistrik szerzeteseitől kér segítséget, valaki mindig ad valamit, így elvan.

Mindig is ilyen volt, valahogy tehetetlen!

Mondják az emberek.

Pedig valójában nem tehetetlen volt, csak félt. És mindig előre tudta, mit fognak mondani neki.

Milenko Rejc.

A cikk szerzőjéről
Miljenko Jergović (1966)

Boszniai származású horvát író, esszéista, publicista, a legtöbbet fordított horvát regényírók egyike. Legutóbbi kötete magyarul: Diófa-házikó (L'Harmattan, 2017)

A fordítóról
Csordás Gábor (1950)

Író, műfordító. Legutóbbi műfordításkötete: Alain Badiou: Lét és esemény (L'Harmattan, 2022)

Kapcsolódó
Lomtalanítás, recyclage (Miljenko Jergovic legújabb regényéről)
Thomka Beáta (1949) | 2022.06.18.