Róma fennállása óta szüntelenül inspirálja a különböző művészeti ágakat, nem véletlen, hogy az indiai származású, Londonban született, de amerikai identitású Pulitzer-díjas író, Jhumpa Lahiri római történetei is jelenlegi lakóhelyét, az örök várost helyezik középpontba. A cím megidézi az ikonikus olasz író, Alberto Moravia 1954-ben megjelent, azonos című novelláskötetét, amely szintén a római mindennapokat és az ott élők problémáit mutatja be. 

Lahiri történetei, Moráviához hasonlóan, az emberi lélek rejtelmeit és kapcsolataink bonyolultságát kutatják,

gyakran névtelen szereplők sorsán keresztül. Névtelenségükben a karakterek olyan szimbolikus figurák, akiknek nem az egyedi, konkrét személye a fontos, hanem egyetemes emberi sorsok megtestesítőjeként szólítják meg az olvasót. A két író történetei ugyanazon helyszíneken játszódnak, ám míg Moravia születésétől fogva elválaszthatatlan volt Rómától, és egész életét a város falai között töltötte, addig Lahiri csupán 2012-ben választotta új otthonául az örök várost. Az írónő maga is elismeri, hogy sosem vált igazi rómaivá, és talán éppen ebből a kívülállóságból fakad, hogy Római történetek című kötete egyik aspektusában a tér és az identitás összefüggéseit kutatja.

Az utóbbi években egyre több térpoetikai elmélet jelent meg, melyek különböző nézőpontokból világítják meg a tér és hely társadalmi, kulturális és személyes viszonyát. Gaston Bachelard, Doreen Massey, Yi-Fu Tuan és Tim Cresswell munkái a tereket az emberi tapasztalatok és narratívák tükrében vizsgálják. Ezek a megközelítések különösen relevánsak Jhumpa Lahiri írásai esetében, hiszen

műveiben a különböző helyszínek nem csupán az események hátteréül szolgálnak, hanem a szereplők személyes sorsának mélyebb rétegeit is megelevenítik.

A tér így nem pusztán fizikai környezet, hanem az odatartozás és a kívülállás, az otthonosság és az idegenség dinamikáját is alakítja, érzékeltetve, hogy a helyek nemcsak befogadnak vagy eltaszítanak, hanem maguk is formálódnak az ott élők tapasztalatai által.

A kötetet bevezető mottók a római városfalak szerepét vizsgálják, egyben pedig kijelölik Lahiri térpoetikájának kereteit is. Titus Livius A római nép története a város alapításától című művéből vett idézet rámutat, hogy az ókorban rohamosan növekvő várost övező falak nem csupán védelmi vonalként, hanem határként is funkcionáltak: elsődleges szerepük az volt, hogy távol tartsák a birodalom ellenségeit, a barbárokat. A falakon belépni csak szigorú ellenőrzést követően lehetett, legyen szó római polgárokról vagy a város működését fenntartó kereskedőkről és munkásokról. A másik idézet ezzel szemben a falak átjárhatóságát hangsúlyozza, Ovidius híres elbeszélő költeményét, az Átváltozásokat idézve: „Így sem volt elzárva azért még ajtaja Ianusnak, s az utat nem zárta el árjuk.”[1] Ianus (vagy Janus), a római mitológia kétarcú istene, a kapuk és átjárók, a be- és kijárás, valamint a kezdet és a vég védelmezője. A római városkapukat gyakran díszítette az ő képmása, a mozgás szabadságát és az éber őrködést jelképezve. A mottókban felvetett ellentét – Liviusnál a határok kirekesztő, Ovidiusnál pedig azok átjárható jellege – mintegy előrevetíti Lahiri történeteinek visszatérő témáit: a kint és bent dinamikáját, az otthonosság és idegenség, a lezártság és átjárhatóság kérdéseit.

A Római történetek három részre tagolódik, melyek közül az első és a harmadik négy-négy elbeszélésével keretbe foglalja a középső, hat etűdből álló hosszabb fejezetet. A történetek Rómában és annak vonzáskörzetében, a fővárosi szereplők által gyakran látogatott nyaralóhelyeken játszódnak. Bár az „örök város” szinte egyidős az európai civilizációval, Lahiri elbeszélései nem a turisták számára ismerős, ikonikus helyszíneken játszódnak, hanem olyan névtelen, hétköznapi tereken, amelyek a karakterek személyes élményén és belső világán  keresztül válnak fontossá. Minden egyes történet szorosan összefonódik egy-egy meghatározott térrel – lakóházakkal, nyaralókkal, vendéglőkkel, lépcsőkkel –, amelyek nem csupán a város lenyomatát őrzik, hanem emberi sorsok és érzelmek szimbolikus hordozói. Lahiri tárgyilagos, gyakran külső narrátori nézőpontból megírt szövegei éppen e térbeliség révén nyernek különleges érzéki dimenziót, finom részleteikben is mély érzelmi hatást gyakorolva az olvasóra.

Lahiri hétköznapi terei soha nem statikusak vagy homogének;

 a szereplők sorsán keresztül folyamatosan új jelentésekkel telítődnek. Ez a dinamika különösen érzékletesen bontakozik ki a kötet második részében, ahol egy lépcsősor válik a különböző történetek rendezőjévé.„Az anya” munkába menet naponta megteszi a két városrészt összekötő lépcsősoron le- és felfelé vezető fáradságos utat. Egy családnál vigyáz „idegen gyermekekre”, miközben saját fiát „egy másik kontinens trópusi országában” a nagyszülők nevelik. Az elbeszélés narrátora a rómaiak együttérzésével szemléli a nő küzdelmes életét, egy olyan közösség hangján szólva, amely ismeri, segíti és befogadja az idegenből érkezett anyát. Ebben a történetben a lépcső nem csupán a mindennapi küzdelmek szokványos útvonala, hanem szimbolikus tér, képzeletbeli híd is, amelyen áthaladva az anya egy röpke pillanatra közelebb érezheti magát fiához, és átélheti az otthonosság vágyott, de törékeny érzését.

„Az özvegy” történetében a magányos és idős római nő számára az ismerős lépcső, számtalan múltbeli emlék és meghitt pillanat őrzője, mára teljesen megváltozott. Miközben elkísérjük napi sétájára, hozzá hasonlóan az olvasó is megtapasztalja a város átalakulásának számos jelét; a lépcsőn üvegszilánkok és cigarettásdobozok hevernek, a falakon graffitik tükrözik a változást, az idegenek jelenlétet. A megszokott és ismerős hangok közé egyre több „rejtélyes és utálatos” szó keveredik: „nem turistáké, akik megcsodálják a környéket, aztán továbbmennek, hanem azoké, akik a piaci standoknál dolgoznak”, és akik már a környék mindennapjainak részévé váltak.  A lépcső, amely egykor az otthon biztonságát jelentette, mára a változással járó fájó veszteségek mementójává vált. A két történetben a lépcső szimbolikus jelentése éles ellentétet alkot: míg az idegen világból érkező asszony számára a lépcső összeköti római otthonát és távoli hazáját, addig a római özvegyben ugyanaz a lépcső a fenyegetettség, idegenség és egy újfajta otthontalanság érzését kelti.

A lépcsők Lahiri világában nem csupán fizikai átjárók, hanem olyan érzelmi határvonalak, amelyek a szereplők identitását és lelki átalakulását tükrözik.

 Minden egyes lépcsőfok, amelyen a szereplők fel- vagy lelépnek, személyes útjuk és az életükben bekövetkező fontos változások szimbólumai. A fiatal lány számára a lépcső egyfajta szabadságot és közösséget jelent – egy lüktető, élő folyamot, amely „mintha gally volna egy folyóban, amelyet automatikusan visz előre a sodrás”. A lépcső a kiteljesedés ígéretét hordozza, ahol minden egyes lépés egy új lehetőség felé vezet. Azonban, amikor a lépcső aljához ér, és a város zaja elcsendesedik, az utolsó fok a magányos hazatérés pillanata, ahol a családi otthon rideg idegensége, elfojtja életének természetes áramlását. A lány képzeletében a lépcső szabadság és bezártság, odatartozás és kívülállás eszméinek színtere.

Ugyanaz a százhúsz lépcsőfok minden arra járó számára más-más jelentést rejt. Az idegeneknek a vágyott világ kapuját, a szabadság szimbólumát, és sorsfordító találkozások színterét képviseli. A római szereplők életében pedig híd a múlt és a jelen között, összekötve a város hőskorát a mával. Lahiri történeteiben a lépcsők életre kelnek, kapcsolatokat hívnak elő, és tükröt tartanak az arra járóknak. Hasonlóan a lépcsőkhöz, a kötet elbeszéléseinek különböző helyszínei is olyan liminális terekké válnak, melyek egyszerre választják el és kötik össze a „helyüket” és kapcsolataikat kereső szereplőket.

Az írónő történetei azt sugallják, hogy hely és otthon nem pusztán fizikai környezetünk, hanem érzelmi és társadalmi tapasztalatok hordozója is. 

A kívülállás – legyen az tudatos választás vagy kényszer szülte állapot – a művek központi eleme, és arra emlékeztet, hogy az otthon melege, a befogadás és elismerés biztonsága sokak életében elérhetetlen vágy marad.

Lahiri térpoétikája nem a város földrajzi topográfiájára építkezik, hanem egy érzelmi tájakból összefonódó áramlásra, amely feltárja az emberi lélek rejtett dimenzióit. Az írónő finoman feloldja a kint és bent közötti határokat, és magával ragadó módon érzékelteti, hogyan formálódik a külső világ belső vágyaink tükrében. A Római történetek szereplőinek sorsán keresztül mindannyian átélhetjük, hogy az otthon valójában nem csupán egy hely, hanem egy pillanat vagy érzés, amelyre saját korlátaink ellenére – vagy éppen azok révén – mindannyian rátalálhatunk.

Jhumpa Lahiri: Római történetek. Fordította Greskovits Endre. Budapest, Park, 2024. 264 oldal, 4499 forint

*

Jegyzet:

[1] Devecseri Gábor fordítása.