A manapság oly népszerű autofikció műfaja egy valós személy, a temetetlen szerző vállaltan fikciós (ön)életrajzi (jellegű) szövege, egyszerre összekacsintás az olvasóval és kihívás számára: itt is vagyok, én is vagyok, de mégsem. Nem én vagyok, és nem is itt. Barangold csak be szépen a szöveget, találj rám, ha tudsz, és jártodban-keltedben tán megvilágosodsz. Az autofikció mindeközben szigorú értelemben vett traktátus is, a szó mindkét értelmében: az énről értekezik, s a szerző gondolataival kínálja, rosszabb esetben terheli olvasóját. 

Az autofikció népszerűségéért elsősorban a toxikus véleménykultúra, az önimádat társadalma és a személyes kapcsolatok fokozatos szűkülő körei felelősek.

Egyre fontosabbá válik az érzés, hogy amit olvasunk, az mégsem pusztán egy történet, még csak nem is egyszerűen gondolatok kifejtése, hanem hogy mindez valakié, akihez – az olvasás idejére legalábbis – mi is tartozhatunk. És persze ez rejti az autofikciós szöveg és olvasása csapdáját is: hogy a benne ábrázolt világ személyességen átszűrt valósága szűkös, a nézőpont nem csupán korlátozott, de korlátolt, a meg- és belátások pedig merőben szolipszisztikusak. Ezek alapján ítéljük meg az autofikciós szöveget: hogy én, az olvasó, és a kötet „én”-je megtesszük-e a lépéseket egymás felé, s létrejön-e a találkozás valahol félúton. Vagy – mint a régi viccben – tudatlanság és apátia választ el egymástól szerzőt és olvasót.

És bár a hírességek, „véleményformáló értelmiségiek” és áruba bocsátott politikai imázsok világában érteni vélem az autofikció vonzerejét, én magam nem igazán érdeklődöm az ilyesfajta szövegek iránt. Jhumpa Lahiri Amerre járok című kötetéről szólva a műfaj mellett már az is kissé érthetetlen volt számomra, hogy az 1999-ben megjelent, és 2000-ben mindjárt Pulitzer-díjat érő A bajtolmács [The Interpreter of Maladies; címadó novellája még a Nagyvilágban jelent meg, az e kötetet is jegyző Greskovits Endre fordításában] helyett mért az azt követő szövegek jöttek ki sorra, az eredetiket egy-két év késéssel követve magyarul: a Beceneve: Gogol (Illia, 2007, fordította Rákócza Richárd), az Egy ismeretlen világ (General Press, 2009, Kiss Annamária), a Mélyföld (Maxim, 2014, E. Gábor Éva), majd most az Amerre járok (Park, 2023, Greskovits Endre). A szerző hányattatott sorsáról és az irodalmi tájékozódás esetleges mivoltáról és kitartásáról persze tanúskodnak a könyvészeti adatok: négy kötet, négy kiadó, négy fordító, hiányzó debütáló novelláskötet, mely megjelenésének évében az Egyesült Államokban hatszázezer (betűvel írom, nehogy elütésnek vélje az olvasó) példányban kelt el. De hogy miért pont az Amerre járok a legújabb Lahiri-kötet akár eredetiben, akár fordításban, az az életmű tekintetében is különös és így magyarázatra szorul.

Az Amerre járok ugyanis se nem novelláskötet, se nem regény, hanem egymáshoz lazán kapcsolódó megfigyelések rögzítését elvégezni hivatott szövegfüzér vagy -ciklus, mely a szerző olaszországi tartózkodásának emlékét önti nyelvi formába. Próza, mondanánk magyarul Ottlikkal.

 Másrészt viszont Lahiri többnyelvűségének és fordítói munkásságának, egy másik nyelv elsajátítására tett kísérletének dokumentuma. A nyugat-bengáli szülők gyermekeként háromévesen az Egyesült Államokba költöző, és Providence-ben felcseperedő, majd a keleti-parti elitegyetemeken diplomákat szerző és ott tanító Lahiri ugyanis nem csak ennek a „kulturális nomád”-életmódnak a krónikása, de fordítóként maga is részt vesz az eltérő (nyelvű) kultúrák közötti közvetítésben. Dominico Starnone Hurok-trilógiájának angol fordítójaként hosszabb időt töltött Olaszországban, s ennek eredményeként utóbb több szövegét is olaszul írta, majd maga fordította őket angolra. Ennek a furcsa, belső nyelvi megosztottságnak a tapasztalatáról 2022-ben esszékötetben is beszámolt Translating Myself and Others címmel, angolul. Az Amerre járok is az eredetileg olaszul írott és megjelent szövegek közé tartozik, eredetileg Milánóban adták ki Dove mi trovo [Ahol vagyok] címmel még 2018-ban, majd ezt követte a magyar fordítás alapjául is szolgáló angol nyelvű megjelenés Whereabouts [Hollét] címen, 2021-ben. Ez a kiadástörténet is felvet némi problémát, amennyiben jól megfigyelhető eltérés van egyrészt az eredeti olasz és az angol, valamint a magyar cím között. Míg az olasz és az angol a nomád „ellakni, nézelődni, továbbállni” tapasztalatára utal, addig a magyar a történetszerűséggel kapcsolatba hozható „járás” metaforájával igyekszik visszaadni Lahiri szövegvilágának alapvető tapasztalatát.

Ez a „hollét”, a különböző városok és nyelvek, emberek között levés állapota jellemzi ugyanis az elbeszélői tapasztalatot, hogy bár adott helyen adott időt tölt el ezekben a résekben, mindig indul tovább, az egyik nyelven szerzett és megélt tapasztalatait igyekszik átmenteni egy másikra, s közben eltűnnek a tárgyak és emberek, amikhez és akikhez még kötődik. Ahogyan anyja fogalmaz: „Amikor elköltözöl, mindig elvesztesz valamit. Minden költözés elárul, mindig becsap valahogy. Én máig keresek bizonyos dolgokat. […] Persze megvannak valahol.” (145) Az Amerre járok történetei így olyanok, mint az elbeszélő terapeutájához intézett, a kötet során egyre hosszabbá váló monológjai ezekről a veszteségekről, a történetek hiányáról és befejezetlenségéről. A terapeuta ugyanis „[m]indig ugyanazzal a mondattal indított: kérem, kezdje el. Mintha minden egyes alkalom az első és egyetlen volna. Minden alkalom akár egy regény eleje, amelyet az első fejezet után abbahagyunk.” (39) Ez az elbeszélő apjának kamaszkori elvesztése mintájára elmesélt és megélt folyamatos kezdet tulajdonképpen az a szövegszervező erő, mely minden egyes fejezetben – és a fejezetek egymáshoz fűződő viszonyában, a kezdet ismétlődésében – jelen van, s ami aztán jócskán megnehezíti az Amerre járok olvasását. 

Nem pusztán arról van szó, hogy az egyes részek önmagukban érdektelenek, és egy nagyobb elbeszélői keret nélkül értelme(zhete)tlenek, hanem hogy alig hagynak helyet és időt az elmerülésre és az azonosulásra.

A „pontos időbeosztást követelő” magány (109) feljegyzéseit lapozgatjuk, az időbeosztást pedig a fejezetek rövid futamai és ismétlődései szervezik.

Ennek megfelelően nem is csak a fejezetek rövidségének van ebben szerepe, hanem az időt és a teret felosztó cezúrának („A járdán”, „Az utcán”, „Az irodában”, „A trattoriában”, „Tavasszal” stb.) szinte nagyobb szerepe lesz, mint azoknak a (tudat)tartalmaknak („A fejemben”), melyeket elválaszt. Lahiri prózája így nem csupán a külső és belső történések (hiányának) leírásaival tüntet, hanem azok ürességét, fájdalmasan hétköznapi és banális mivoltát is sikeresen képes az előtérbe állítani. Hogy nincs lehengerlő személyiség, aki mindezt gondolatilag keretbe foglalhatná; hogy az élet tapasztalása alapvetően nomád természetű; hogy ittlétünk természetszerűleg „hollét”, melyet kezdetek sorozataként tudunk megélni, s hogy a történeteink megélésének modalitása javarészt rajtunk kívül eső okokra vezethető vissza. Ezen tényezők együttállása pedig egy magányos, epizodikus mivoltában is tragikus hangoltságú reflexív szöveget eredményez, melyet alig-alig tart össze a hely, a szaggatottan múló idő, és néhány refrénszerűn felbukkanó emberi alak: az emlékekben kísértő apáé, az elviselhetetlen anyáé, a távolságra kínosan ügyelő baráté.

Mint Spike Jonze filmjében, ahol egy kapun átjutva mindenki eltölthet egy negyedórát John Malkovich tudatában, még maga John Malkovich is, mi is úgy válhatunk időről-időre, fejezetről fejezetre Jhumpa Lahirivé, míg a könyv ki nem lök magából bennünket. Ha mindezek ellenére mégis sikerült megszeretni ezt a keresetlenül őszinte prózát, az az olvasó szöveg irányába tett lépéseinek eredménye.

Jhumpa Lahiri: Amerre járok. Fordította Greskovits Endre. Budapest, Park Kiadó, 2023. 170 oldal, 4499 forint