„Champagne-i úrnőm arra kért / hogy kedvéért írnék regényt” – csap a húrok közé valamikor a tizenkettedik század végén Chrétien de Troyes, a középkor egyik legfontosabb írója, és első soraiban máris egy érdekességet veszünk észre. Művét regénynek nevezi, ami elsőre talán meglepheti azt az olvasót, aki belelapoz ebbe a páros rímes, összesen 7000, nyolc szótagos sorból álló műbe. Formailag ma elsőre talán eposznak gondolnánk, vagy valamiféle epikus költeménynek, de a Lancelot, mint Chrétien többi nagy munkája, valójában regény. Regény a modern (vagy éppen klasszikus) értelemben vett regény születése előttről, abból a korból, amikor a regényt még nem nyomtatott oldalakon sokszorosítva terjesztették néma, magányos olvasásra, hanem trouvère-ek és trubadúrok adták elő királyi és nemesi udvarokban élőszóban, hangszeres kísérettel. Mindezt olyan, akár alkalomról alkalomra változó performansz keretében, amelyben a regényszöveg közelebb állt a kotta vagy partitúra létmódjához, mint a mai, fedőlapok közé zárt, letisztázott és véglegesített olvasmányokéhoz. Ez a kimódolt prezentálás és a hozzá kapcsolódó mű képzete elég távolinak tűnik a mai regényfogalmunktól: közelebb áll a szertartásokon megidézett mítoszokhoz, az énekmondó által recitált eposzokhoz vagy a mindenkori zenei előadásokhoz, a kórusműtől a rockkoncertig.

De csak addig érezzük így, amíg el nem kezdjük olvasni Vaskó Péter remek fordításában. Rímek és szótagok ide vagy oda, a Lancelot ugyanis mindenekelőtt történet, cselekményes regénysztori, melyet a szikár formátum ráadásul úgy pörget, akár egy akciófilmet. Amikor például Sir Gauvain felkínálja egyik lovát a sajátját halálra hajszoló, a túszul ejtett királyné nyomában loholó Lancelot-nak, az alábbi jelenet tárul elénk:

„Ám az nem nézi, melyik szebb
melyik fürgébb vagy kecsesebb;
a közelebbi nyergébe
pattan, sarkantyúja éle
a paripa véknyába vág,
s nyomban indul, vágtat tovább.
Szegény pára, mit otthagyott,
lépett kettőt, s összerogyott –
a lovag halálra űzte.
Látják, amint a sűrűbe
ugrat a fegyveres lovag,
Gauvain úr sem késik sokat,
utánaered sebesen,
s követi nyomát a völgyeken,
árkon-bokron, bozóton át,
mígnem imént elvitt lovát
meg nem leli egy zöld réten
döglötten, átszúrva vérben.
Az egész tisztáson körbe
lándzsák szilánkokra törve,
horpadt pajzsok, dúlt csatahely;
látszik, kemény harc túrta fel
itt a talajt nem is oly rég…”  

Amit itt látunk, azt hívják később váltottautós-üldözésnek. De akad itt más is: párviadal, lovagi torna, lányszöktetés. A regénynek ezt a cselekményes, kalandos változatát nevezik romannak, amit magyarra románcnak vagy lovagregénynek fordítunk, és a regény két őstípusának vagy -irányzatának egyik felét képviseli. Míg a tizennyolcadik–tizenkilencedik században uralkodó novel polgári, realisztikus és csevegő társadalmi tablói Jane Austen vagy Henry James műveiben érnek a csúcsra, addig a roman(ce) barbár fantasztikuma és kalandossága búvópatakként tér vissza olyan különutas művekben, mint a Moby Dick, A sötétség mélyén vagy a Véres délkörök.

Az ilyen irodalomtörténeti madártávlatból azonban elvesznek az egyéni jellemvonások, és az egyes állomások puszta láncszemekként jelennek meg. A kérdés viszont, hogy mi az, ami ezeket a tizenkettedik századi lovagregényeket vagy románcokat, köztük Chrétien Lancelot-ját egyedivé teszi, vagyis ami miatt érdemes újra elővenni és olvasni őket. Egészen röviden: a nyugati irodalom főhősei itt kezdik felfedezni magukon annak az ágenciának a jeleit és tüneteit, amit modern értelemben véve érzelemnek nevezünk. Persze az antik irodalom hősei, Akhilleusz és Odüsszeusz is éreznek, és szenvednek az érzelmeiktől, de ezek itt válnak először a hősi kaland vagy küldetés központi tétjévé. Ahogy hagyományosan a Hamlet az a pont, ahol a hős elsődleges akadálya és ellenfele nem más, mint önmaga tudata, úgy Chrétien Lancelot-ja az egyik első példa arra, hogy a hős nem a külvilággal és ellenfeleivel vív elsősorban, hanem a hirtelen rátörő, önmaga egységét veszélyeztető érzelmeivel, közelebbről a szerelemmel.

A Lancelot tehát szerelmes regény, egy olyan korszakból, ahol még sem a Werther, sem a Büszkeség és balítélet, sem az Eltűnt idő nyomában technikái nem állnak rendelkezésre: a szereplőknek nincs kiforrott belső világuk, vagy ha van is, azt még nem belső monológok, tudafolyamok és önreflexiók formájában ismerjük meg. Shakespeare drámáiban a mindenkori szereplő egyedül marad a színpadon, önmagával lép párbeszédbe, és a néző előtt kitárul a tudata. „Vinnénk-e terhet izzadva, nyögve egy életen át, ha nem félnénk, hogy mi lesz azután, az ismeretlen országban, ahonnan még nem tért vissza utas?” – vívódik Hamlet, Macbeth gondolatait pedig még a csata forgatagában is követjük: „Miért is játszanám a római Bolondot? Talán kardomba dőljek? Amíg itt élő alakot látok, inkább gyönyörködöm sebeikben!”

Ilyesmit Chrétiennél hiába keresnénk. A belső vívódás és a háborgó érzelmek itt nem közvetlenül, hanem közvetve, a cselekvés által jelennek meg. Tetten ért lélektan: Édes Anna lelkébe Kosztolányi nem enged betekintést, végső gyilkossága mégis sokat elmond a benne dúló érzelmekről, még akkor is, ha mindezt a tankönyvekben action gratuite-nek csúfolják.  A Lancelot-ban, ahol a történet fél lábbal még a mítoszok ábrázolási világában áll, és a belső csak szimbolikus helyzetek által jelenik meg, ugyanígy minden cselekedet valójában a lélek és a tudat rezdülése.

Ennek egyik legékesebb példája a Kard hídjánál játszódó jelenet. Ahhoz, hogy visszaszerezze az álnok fekete lovag által elrabolt Guinevra királynét (egyben saját szerelmét), Lancelot-nak számtalan próbát kell kiállnia, többek közt át kell kelnie a hírhedt „Kard hídján”: egy hatalmas szakadék felett feszülő, óriási, kifent palloson. „Borotvaélen táncolni” – mondjuk a mai napig, amikor egy nehéz helyzetet akarunk leírni. De tudjuk, hogy számos nyelvi fordulat forrása egykor ténylegesen létezett gyakorlatokra, vagy legalábbis ezek fiktív ábrázolására vezethető vissza, és Lancelot próbájában nem nehéz ennek a mondásnak az ősi, mitikus megjelenítését látnunk. Lancelot leveszi magáról a páncélját, és védtelenül, szinte pőrén lép rá a „sarló-éles, kifent penge” élére. Mire átér, teste tele van sebekkel, vágásokkal, és ömlik belőle a vér. A jelenet megférne egy mai akciófilmben is, ahol a látványtervezők, a sminkesek és a kisportolt színész összteljesítménye gondoskodna a megfelelő hatásról. De félreértjük a helyzetet, ha csak Indiana Jones-féle akciójelenetet látunk benne: a nyolcszáz éves történet a maga szimbolikus képi világával valójában az emberi érzelmekről mesél. Arról, hogy ha valaki szerelmes, akkor arról lehullik a páncél, védtelennek, esetlennek érzi magát, és ahogy közelít a szerelméhez, úgy válik egyre érzékenyebbé és sebezhetőbbé.

És épp ettől válik a Lancelot a tizenkettedik századi provanszál udvari/lovagi érzékenység egyik alapdokumentumává: az mutatja be, hogy a lovageszményt nem csupán a legerősebb, legrátermettebb és legharciasabb férfi közelíti meg, hanem az is, aki a megfelelő pillanatban képes a saját egója ellen fordulni. Ennek a központi szimbóluma az a ló vontatta kerekes kordé, amelyet a sunyi törpe hajt keresztül a vidéken, és amely általában csak bolondokat, bűnözőket és más számkivetetteket szállít. A törpe ajánlata a következő: az a lovag, aki meg akarja találni a királynét, szálljon fel mögé, és ő elvezeti hozzá. Sir Gauvain, Arthur legnagyobb becsben tartott lovagja sértetten hárítja el a lehetőséget. Lovag nem utazik kordén, nem teszi nevetségessé magát. Lancelot, aki nemcsak a királynét, hanem a szerelmét is meg akarja menteni, habozik egy percet (elvégre ő is lovag), de aztán felszáll a törpe mögé, és vállalja, hogy ezzel besározza a nevét és méltóságát.

És ez az a pont, ahol A kordé lovagja már nemcsak irodalomtörténeti dokumentum, hanem a szerelem és az udvarlás pszichológiájának olyan örökérvényű klasszikusa, mint a Büszkeség és balítélet vagy az Anyegin. Mert Gauvain lovag nem is jut el a királynéhoz. Büszkesége visszatartotta, hogy kordéra szálljon, és a vértjét sem vette le, amikor a saját hídján próbált átkelni: le is húzta a nehéz páncél az örvénylő habokba. A bátorság ebben a kontextusban már nemcsak a küzdelemmel és a veszéllyel, hanem a nevetségességgel való szembenézést is jelenti. Lancelot-t rohadt almákkal dobálják meg, míg a kordén utazik, nevetségesen imbolyog páncél nélkül a kard hídján, mégsem válik soha olyan röhejessé, mint Gauvain, akit szégyenszemre a társainak kell kihúzniuk a folyóból.

Mindez pedig döntő fontosságú a királyné, vagyis a meghódítandó nő nézőpontjából: a huszonegyedik század embere is problémamentesen, azonnal átérzi, amikor Guinevra nem azért színlel neheztelést Lancelot-val szemben, mert az felszállt a kordéra, hanem azért, mert nem szállt fel elég gyorsan! A saját értékével teljesen tisztában lévő nő az utolsó pillanatig számonkéri azt a szívdobbanásnyi habozást, amelyet Lancelot tanúsított a kordéra lépés előtt. „Nem vagy enyém, míg magadé vagy” – írja Szabó Lőrinc, de ezt az alapigazságot már a középkori francia nők is ismerték. Nem meglepő, hogy a történetet záró lovagi tornán Lancelot elsősorban nem azzal a kihívással néz szembe, hogy le kell győznie a rivális lovagokat, hanem azzal, hogy a sértett Guinevrát kiengesztelendő, el kell játszania a figyelő királyné és a teljes közönség előtt, hogy rosszul vív. A Gustav Jung által gyakran idézett mitikus-archetipikus belátás szerint bölccsé csak az válik, aki előtte vállalja, hogy bolond lesz. A Lancelot ennek a szerelmi-hódítási változatát tárja az olvasó elé: szívünk választottját csak akkor szerezhetjük meg, ha előtte vállaljuk, hogy érte és a világ szeme láttára bolondot csinálunk magunkból. Ha Jane Austen kétszáz éve képes ugyanezzel a formulával rabul ejteni olvasók nemzedékeit, akik falják a történetet, melyben a tizenkilencedik század lovagja, Mr. Darcy képes a választottja megszerzése érdekében sutba vágni a büszkeségét, akkor nincs miért kételkednünk abban, hogy Chrétien Lancelot-jának is bőven megvan a huszonegyedik századi olvasótábora.

*

A szövegben szereplő Shakespeare-idézetek Kállay Géza [Macbeth] és Nádasdy Ádám [Hamlet] munkái.

Chrétien de Troyes: Lancelot, a kordé lovagja. Fordította Vaskó Péter. Budapest, Prae – Palimpszeszt, 2020.

*

Szerzőnk videója a Lancelotról extra kontentekkel itt megtekinthető: