A New York Times tudósítójából regényíróvá lett Lawrence Osborne legelső (magyarul másodikként megjelenő) könyve, a Bocsánatos bűn helyszíne a marokkói sivatag végtelenje, ahol a brit orvos, David Henniger és nála tíz évvel fiatalabb, írói válságban lévő felesége, Jo egy hétvégi bacchanália felé száguld egykori iskolatársa, Richard és annak amerikai szeretője, Dally meghívására, a két jómódú férfi pazarul felújított kszúrjába. Az indulás előtt elfogyasztott bortól feltüzelt, vezetés közben Jóval vitatkozó Davidnek alig van ideje észrevenni a bérelt járművüket egy kanyargós útszakaszon megközelítő két bennszülött alakját. Az ütközés következtében az egyik fiatal meghal, a másik pedig eliszkol. David és Jo a halott fiúval a hátsó ülésen megérkezik Richard partijára („Egy keresztény megölt egy muszlimot. Az elme ezt nem volt képes a maga teljességében elfogadni…”, 69).

Már a cím is sejteti, a nyitófejezet pedig végképp egyértelművé teszi, hogy a regény központi motívuma valami szörnyű tett (jelesül a gázolás), annak minden következményével, az érintettek reakciójával és esetleges lelki átalakulásával. Ez bizonyos tekintetben így is van, szerintem viszont az író szándéka ennél sokrétűbb – erről azonban később.

Az alkoholtól még mindig bűzlő, gőgös David a házigazdához folyamodik, nem is sejtve, hogy Richard egyáltalán nincs róla jó véleménnyel („viking ezüst étkészlettel”, 42), és hol pojácának, hol pedig varangynak aposztrofálja. Barátságuk hirtelen megrendül, ahogy a házaspár érkezése kellemetlen érzésekkel tölti el a bulizni vágyókat. Osborne ellenszenves figuraként ábrázolja Hennigert, aki a néhai Kelet-indiai Társaság amolyan mementójaként a kiváltságosságtudatát hangoztatja (hol „törülközőfejűnek”, hol „buckalakónak” hívja a helyieket), miközben egyfolytában a házasságuk alakulásával elégedetlen feleségével civakodik. Érthető, ha az olvasó azt kívánja, bárcsak valami erkölcsi maflás érné, és a tettei súlyosságával arányos ébresztőben, netán büntetésben részesülne. Sajnos, a valódi belátás és megbánás lehetősége kétséges egy olyan férfi esetében, aki olyannyira hozzászokott alávaló viselkedése racionalizálásához, esetleges bűntudatát pedig könnyedén feloldja némi alkoholban, elfojtva ezzel érzéketlen lelkiismerete rezdüléseit.

Bár a házigazda megnyugtatja a hatóságokat, a gyászoló apa, Abdellah és a halott fiú távoli falujából érkező férfiak váratlan feltűnésével igazi drámai helyzet alakul ki. Az ugyan nem egyértelmű, hogy a fiatalember eladásra kínálta-e a kövületet, vagy azt tervezte, hogy kirabolja az idegeneket, Osborne árulkodó fejezetekben írja le Driss kötelességtudó fiúból a világ megismerésére vágyó lázadóvá válásának folyamatát. Ezen a ponton David egy aszkéta apával szembesül, aki elvesztette egyetlen fiát. Amikor a gyászoló férfi arra kéri Davidet, tartson vele a fiú temetésére, nincs más választása, mint engedelmeskedni.

Az érdektelen mulatozókat (köztük Jót) hátrahagyva David az állandóan kavargó homokon át a szegénység poklába, a Szahara legtávolabbi sarkába, egy jókora hegy árnyékában lévő faluba jut, ahol az ottélők nemzedékek óta a kötélen felfüggesztett gyermekek által a sziklából kivájt fosszíliákból igyekeznek biztosítani a családok megélhetését. Ebben a környezetben David némiképp tudatára ébred a közte és a felette ítélkező férfi között fennálló hatalmas kulturális különbségekre. Néha retteg, máskor dacos, mégsem, képes elfogadni saját tette következményeit, és kifogásokat fabrikálva, vonakodva lép csak a megbánás útjára.

Ezen a ponton muszáj szóba hozni a némiképp megtévesztő magyar címet, amely a bűnösről inkább a cselekedetre helyezi a hangsúlyt, illetve elfedi, hogy valójában nem egy vétkesről szól a regény, hanem bizony többről. Az eredeti The Forgiven („Megbocsátott[ak]”) alak azért is találó, mert nem fedi fel azonnal, hány bűnösre is vonatkozik a megbocsátás. Tisztában vagyok vele, hogy egy könyvcím fordítása a legritkább esetben kompromisszummentes, mégis kis túlzással valamennyi szereplő elkövet valami olyasmit vagy épp elmulaszt megtenni valamit, ami megkívánná, hogy bűnhődjön (még az áldozat Driss előélete sem makulátlan (sőt!), ahogy Abdellahról is kiderül, hogy valójában nem ismerte kellően a fiát). Ugyanakkor ha ennél sokkal többet elárulnék, magam is a szpojlerezés hibájába esnék.

Amellett, hogy ügyesen kezeli a cselekmény több, nem is mindig párhuzamosan futó szálát, a szerző az érzékletes leírások mesterének is bátran nevezhető. Akár egy mondaton belül is előszeretettel hat több érzékszervre, vagy alkalmaz szokatlan képzettársításokat. Álljon itt néhány példa: „Végül is ez olyan ház volt, amely saját személyiséget vett fel, egy történettel és érzelmekkel bíró jellemet, és a lépcsők úgy lélegeztek, akár egy tüdő, lágy, pillanatnyi fuvallatokkal, amelyek hang nélkül jöttek-mentek bojtok és függönyszegélyek mocorgásától kísérve.” (160); „A jobb oldali kiégett pusztaság színe akár a sült őszibaracké tejsodóval…” (190); „A verejték az orrnyergén csorgott a szeme közt, miközben nyomban megcsapta a szegfűszeg és a sós emberi kipárolgás égett szaga. A közösségben élő állatok szaga volt ez, amelyek szüntelenül félnek a jövőtől…” (224)

Osborne emellett kiváló érzékkel kerüli el, hogy egymással gyakran érzéketlen módon viselkedő, egyértelműen gyarló szereplői önmaguk karikatúrájává váljanak, és lehetővé teszi, hogy az olvasó némi együttérzéssel viszonyuljon irántuk. Továbbá képes egyszerre több ember bőrébe is belebújni, és úgy megszólaltatni őket, hogy az egyszerre hiteles és emlékezetes legyen. Jó példa erre a többek között tűznyelőket, kannabisszal ízesített mézet és mű ezüstpálmákat is felvonultató mulatságot megszervező dévaj páros, Richard és Dally marokkói szolgálója, Hamid. A férfi előszeretettel használ szentenciaszerű kinyilatkoztatásokat („A teve apránként kerül bele a kuszkuszba.”, 46), miközben amolyan rezonőr szerepét betöltve megfogalmazott belső tűnődéseit is megismerheti az olvasó.

A regény fentebb említett összetettségének egyik leghangsúlyosabb eleme a kultúrák egymásnak feszülése. Ez úton-útfélen megnyilvánul, mégis David és Abdellah 19. fejezetbeli beszélgetésében csúcsosodik ki: „mentális szakadék tátongott a két férfi között – több évszázadnyi ellenségeskedés és kölcsönös tájékozatlanság” (245). Ennek ellenére mégis úgy tűnik, az egyén szintjén van közeledési lehetőség, amit David is megtapasztal, miután épségben visszatér „övéihez”: „Egyébként is mi közös van benne és azokban a füves barmokban? Legalább e baleset révén, amely egyáltalán nem az ő hibája volt (…), a maguk valójában látta a berbereket. Ami sokkal több, mint amit bármelyikük látott. Bizonyos értelemben átállt a másik oldalra”. (293)

Ha már fordított művel van dolgunk, nem lehet szó nélkül hagyni a magyar változatot, amely Sepsi László érdeme. Merthogy a fordító remekül ráhangolódott Osborne érzékletes leírásokból és szikár dialógusokból álló nyelvezetére, és csak elvétve találkozni enyhe anglicizmussal („Attól féltem, nem fog [visszatérni ebédre].” 283) vagy apró nyelvhelyességi bibivel, téves szórenddel („A forró keleti szél elől kerestek menedéket, amely reggelre negyvenöt fokig tolta fel a hőmérők higanyszálát.”, 78). Mindezek az apróságok azonban nem rondítanak bele az összképbe, amely dicséretes munkának tekinthető, ami sejtésem szerint a nagyágyú műfordító Greskovits Endre szerkesztői tevékenységének is köszönhető.

Összességében elmondható, hogy a Bocsánatos bűn remek teljesítmény, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Osborne egy évtizede ezzel a könyvvel debütált regényíróként. Nemcsak azért, mert szépen csengenek a mondatai, hús-vér karaktereket vonultat fel, ügyesen bonyolítja a cselekményt, vagy épp fajsúlyos témákat boncolgat, hanem mert mindezt képes egyszerre megvalósítani és akkor még nem is említettem a pazar záró jelenetet. Bármennyire is szeretjük Ralph Fiennes-t és Jessica Chastaint, határozottan ajánlott a filmadaptáció megtekintése előtt elolvasni a regényt.

Lawrence Osborne: Bocsánatos bűn. Fordította Sepsi László. Budapest, Jelenkor, 2022. 316 oldal, 3999 forint.