Végtelen történet (Peter Buwalda: Otmar fiai)
Fotó: 1749
Végtelen történet (Peter Buwalda: Otmar fiai)

Trilógiát írni nem mindig leányálom - de vajon bánja-e már a holland Peter Buwalda, hogy belefogott egybe, és kapiskálja-e az olvasó, merre is tart az? Balogh Tamás kritikájából kiderül!

A holland író, Peter Buwalda nyolc évig dolgozott Otmar fiai című második regényén, közben kölcsönökből és a kiadótól kapott előlegből élt. A kézirat leadásának nyilvánosan beharangozott határidejét többször is kitolta. Nyilatkozataiból tudjuk, hogy nem volt megelégedve a szöveggel – nem is annyira a könyv egészével, mint inkább az egyes fejezetek minőségével, 

ami arra enged következtetni, legalább ő tudja, mit akart.

Végül 2020-ban napvilágot látott a hatszáz oldalas opus, egy tervezett trilógia első része. Megjelenésekor Buwalda azt nyilatkozta, hogy gyakorlatilag kész a második kötettel,[1] ám azóta eltelt másfél év, és semmi sem utal rá, hogy belátható időn belül a boltokba kerülne a folytatás. Nyilván nehéz túl sok érdemlegeset kijelenteni egy félkész vagy még torzóban lévő könyvről, főleg úgy, hogy az eddig megjelent rész a folyamatos építkezés benyomását kelti; ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, voltaképp mi a tárgya vagy a tétje a megjelent résznek, illetve a készülő egésznek, vagy hogy merrefelé tart a parttalanul kanyargó és lassan araszoló cselekmény.

Kicsit aggódom Buwaldáért: nem tudom, nem „az ismeretlen remekmű” készül-e a műhelyében.

Annyi az eddigi két regényből is világosan látszik, hogy Buwalda brandet épít: saját univerzum létrehozásán, pontosabban annak folyamatos tágításán dolgozik. Az Otmar fiaiban más műfaji keretben ugyan, de ugyanazok a nagy témák, ugyanazok a megszállottságok jelennek meg, mint a 2010-es Bonita Avenue-ben – „családáradás”, látszólag motiválatlan apróbb-nagyobb gazságok, rossz társaságba kerülés, rejtélyes tehetség, szex, a testnyílások, különös módon főleg a száj és a fül iránti vonzódás stb. –, ráadásul annak egyik mellékszála is felbukkan, így az első regényt utólag akár a mostani spin-offjának is tekinthetjük. Ennek az univerzumnak vélhetőleg Enschede az „epicentruma”, és a 2000-es szörnyű robbanássorozat az origója (ezek a robbanások és a tengermélyi robbantások, melyekkel Dolf-Ludwig a Shell megbízásából házal az Otmar fiaiban, erősen Franzent idézik). Noha mindkét eddigi regény cselekménye kontinenseket fog át, rendre kiderül, milyen kicsi a világ: valahányszor újabb cselekményszállal bővül a történet, biztosak lehetünk abban, hogy az újonnan belépő szereplőknek közük van, volt, vagy lesz a már ismertekhez. A holland író regényeinek legfontosabb alkotóeleme a történet, azok mégsem redukálódnak teljesen a cselekményre, a sztori puszta elbeszélésére. A narrációs technikának is kiemelt szerep jut – a történetet folyamatos kommentár kíséri, sokszor viszont nem egyértelmű, mikor belső és mikor külső a fokalizáció. Ha ezek a regények talán nem is egészen szenvtelenül tárják elénk a szereplők hányattatásait egy sivárnak, kisszerűnek és alapvetően kegyetlennek ábrázolt világban, 

nem céljuk diagnózist adni, és még kevésbé hívnak fel változtatásra, vagy kívánnak megbotránkoztatni.

Annyi biztos, hogy Buwalda kapcsolatot feltételez a világot mozgató profitkényszer vagy profitvágy, a környezeti katasztrófákat okozó energiakitermelés kiszervezése és a társadalmi problémák eltussolása, illetve az emberek személyes és családi életének boldogtalansága között. Nagyon ismerős az egész, ha nem is az életből, de az irodalomból: igaza van a magyar kiadás Franzent, Houellebecqet emlegető fülszövegének, és még nyugodtan ide vehetjük a hollandok közül mondjuk Grunberget vagy Wieringát is.

Az Otmar fiaiban a Bonita Avenue-hoz hasonlóan egymást érik a váratlan betoppanások és a hasonlóan kiszámíthatatlan eltűnések, majd a bebábozódás utáni újjászületések; különös metamorfózisok sorozatának lehetünk a tanúi. Így szívódik fel Dolf nemzőapja még a fiú születése előtt, és tűnik fel hosszú évekkel később, immár „névvel és címmel” mint Hans Tromp, a Shell területi igazgatója, akivel Dolf-Ludwig véletlenül találkozik a messzi Szahalinon (már ha valóban az, akinek hiszi). Ugyanilyen váratlanul bukkan fel Dolf életében az anyja barátja, Otmar Smit, aki azonban hamar meghal, nem sokkal azután, hogy adoptálta, és új keresztnevet adott neki: a Ludwigot. Az Otmar fiai narrációjában gyakran előkerül a forgatag, a karnevál, az álarcosbál képzete. Szinte minden szereplőnek bizonytalan és/vagy többszörös az identitása. Újra és újra kiderül, hogy egy személy nem olyan, amilyennek láttuk, vagy esetleg nem az, akinek hittük, rendre más arcukat mutatják az emberek, aszerint, hogy kikkel találkoznak, milyen helyzetekbe kerülnek, miféle szerepekbe kényszerülnek.

Cserebomlások sora játszódik le a szemünk előtt. Csak egy példa: miután Dolfot adoptálja Otmar, az édesanyja már nem nagyon törődik vele, hanem Otmar kivételes tehetségű zongoraművész fiát veszi a szárnyai alá; szerepét (vagy a nevelőapja szerepét?) Otmar hegedűművész lánya veszi át, aki próbálja megmenteni az elkallódástól a jobb sorsra érdemes fiút; ráadásul – és itt körbe is ér a szál – lehetséges, hogy Otmar lánya Dolf vér szerinti apjának meghosszabbított keze. Dolf-Ludwig történetét kétféleképpen is értelmezhetjük: lehet, hogy öntudatlanul végig a vér szerinti apját keresi, és az apa hiánya vezeti minden lépését, de az is elképzelhető, hogy apja irányítja a távolból, láthatatlanul. Buwalda (az eddig elkészült részben) mindkét lehetőséget fenntartja.

Ha jól látom, Buwalda regényének legnagyobb „kérdőjele”[2] az „ő vagy nem ő?”, vagyis: jól sejti-e Dolf-Ludwig, hogy Hans Tromp a vér szerinti apja? Már a Bonita Avenue cselekményét is ez a kérdés katalizálta: ennek főszereplője egy internetes pornóoldal képeit nézegetve szembesül azzal, hogy vágyainak titokzatos tárgya esetleg nem más, mint a saját nevelt lánya. Bizonyosságot keresve a nevelt lánya életének legrejtettebb zugaiba is behatol, betör – néha szó szerint. Akkor veszít el végleg mindent, amikor maradék polgári reflexeit levetkezve, lánya szexjelmezeit meztelen testére öltve maszturbálni készül annak a szobájában. (Buwaldánál mindig ott a közvetítettség, meghaladhatatlan az elválasztottság, a fizikai határok akár hajszálvékonnyá is válhatnak, de képtelenség átlépni őket.)

Buwalda Dolf-Ludwig apakeresését összeköti Isabelle-ével, aki szintén egyre közelebb kerül Hans Tromphoz.[3] Isabelle törekvő oknyomozó újságíró, aki viszonyt kezdeményez Hansszal, és hogy kiszedje belőle az olajtársaságoknál elkövetett disznóságait, aláveti magát a férfi szexuális igényeinek. Ráadásul Dolf-Ludwig és Isabelle régi ismerősök. Dolf-Ludwig még diákkorából ismeri a lányt, amikor hasonló módon igyekezett „intim viszonyba” kerülni vele, mint a Bonita Avenue mostohaapa-figurája a nevelt lányával, időről időre behatolt a (kölcsön)lakásába, befeküdt az ágyába, és valamelyik ruhadarabját magához véve maszturbált, illetve a naplóit olvasgatta. A regény jelenben játszódó szálában aztán egymás mellett tölthetnek egy éjszakát egy szahalini hotelben, kénytelenségből megosztva egymással az ágyat, ami kínosan abszurd helyzeteket eredményez.

De egy másik szál is összebogozódik ezzel: Otmar zongoraművész fiának, az igazi Ludwignak az „atomtitka”, amit kifecseg Dolf-Ludwig feleségének, Juliette-nek, majd a feleség elpletykál Dolf-Ludwignak, aki zavarában továbbadja azt Isabelle-nek, ez pedig alighanem végzetesnek bizonyul majd. Ludwig – aki meg Beethovennel akar kényszeresen azonosulni, kadenciákat rögtönöz idolja műveihez, beköltözik annak egykori házába, a (természetesen csak replika) zongoráján készít felvételeket –, minden jel szerint megtalálta a híres opus 111-es szonáta lehetséges középső tételét.

Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a cím – Otmar fiai – Dolf-Ludwig Hanshoz vezető történetét, illetve a Ludwig (Ludwig van Beethoven) -szálat emeli ki a cselekményből, a könyv két nagy egységének azonban Dolf-Ludwig, illetve Isabelle a főszereplője. Az elsőből Dolf életének az Otmar (majd Juliette) családjával nyíló új fejezetét és a fiú Isabelle-hez való „közeledésének” a történetét, a másikból a szintén adoptált Isabelle életének az új családjával nyíló fejezetét és Hanshoz való közeledésének történetét ismerhetjük meg. Csak fokozza a homályt, hogy az Otmar fiai a Beethoven-szonátára utalva a 111. fejezettel indul, és visszafelé haladva, a 75.-nél áll meg, vagyis ekként a Ludwig (Ludwig van Beethoven) -szálra utal, viszont – az opus 111. szonátához hasonlóan – két részből áll, ráadásul a második nagy egysége sötétebb regiszterben íródott: mintha Beethoven „teljes” – kéttételesnek ismert – művét idézné. Ugyanakkor tudhatóan trilógiáról van szó, vagyis most elvileg az első „tételt” olvassuk, tehát ezután a regénybeli Ludwig jóvoltából előkerült középső tételnek kellene majd következnie.

És ha ez még nem volna elég, 

mintha a történetnek lenne egy „földöntúli” síkja is.

Apró utalásokból úgy tűnik, hogy Isabelle nemcsak a Zöld Tündérek elnevezésű bizarr egyetemi egylet „adeptája”, akinek „az Ítélet Éjszakáján” kellene nagyot alkotnia, de valamiképp az apokalipszis babiloni szajhája is. Végül mindennek fel kellene tárulnia majd, mindenről és mindenkiről le kellene hullania a lepelnek…

Ilyen szövevényes – és még inkább szövevényesen előadott – történet esetén különösen fontos lenne, hogy a szerző kiigazodjon a saját maga teremtette világban. Buwalda viszont sajnos néha elveszni látszik az idősíkok között, vagy elfelejt dolgokat. Két példa. Hans Nigériában mérges lesz, mert Isabelle arra utal, hogy szerinte megakadályozhatott volna valami szörnyűséget – pedig ilyesmire Isabelle nem célozhat anélkül, hogy kiesne a szerepéből, mivel elméletileg nem ismerte a szerencsétlenül járt újságírónő, Biggerstaff történetét. De Hansnak ez fel sem tűnik. Még különösebb, hogy Isabelle láthatólag megtarthatta a szépséges abszintkanalat – ami aztán egyik szereplőtől a másikig vándorol, és alighanem még fontos szerepet kap majd a történetben –, noha csúfosan leszerepelt a Zöld tündérek versenyén. Ez utóbbival kapcsolatban persze legalább még kiderülhetnek újabb részletek…

Összegezve tehát, egyelőre túlságosan iránytalannak és céltalannak tűnik az egész, zavaróan sok történetminta kopírozódik egymásra. Egyik interjújában Buwalda azzal indokolta a visszafelé számozást, hogy nehéz helyzetbe akarta hozni magát, „tudva és akarva dugta bele a fejét a hurokba”. Élet-halál kérdés lett számára, hogy megbirkózzon a feladattal, és sajnos ezt az izgalmat érezni a kissé izzadságszagú könyvön, ahelyett, hogy a történet sodrása ragadna magával minket; inkább az írónak drukkolunk, mint a szereplőinek. Mintha Buwalda folyamatosan az ejaculatio praecoxban szenvedő Dolf-Ludwig által használt csodaszerrel kenegette volna a könyvét, attól való félelmében, hogy képtelen lesz folyamatosan a csúcson maradni és kitartani egészen a távoli végig. Lehet persze, hogy a regény folytatásához erre már nem lesz szükség.

Peter Buwalda: Otmar fiai. Fordította Zákányi Viktor. Budapest, Jelenkor, 2022. 552 oldal, 4999 forint.

*

Jegyzetek:

[1] Interjúiban Buwalda a hiányzó két kötet címét is elárulta. Innen tudható, hogy a másodiké De jaknikker, vagyis „A pumpjack” és/vagy „Az igenember” lesz – és valóban, az első kötetben egy rövid rész, amikor Ludwig Smit a tengeri olajfúrótornyokról, pontosabban „bólogató szamarakról” (pumpjack) készült felvételt nézegeti Hans Tromp irodájának falán, mintha már ezt előlegezné meg. Ez az összefüggés azt is megerősíteni látszik, hogy Dolf-Ludwig Smit jól sejti Trompban a vér szerinti apját.

[2] Bordewijk, huszadik századi holland író és kritikus terminusa volt a „kérdőjel”.

[3] Úgy tűnik, Dolf-Ludwig azzal nyeri el valószínű apja, az üzletember bizalmát, hogy nyilvánvalóan nagyon beleásta magát a szakmájába – ami egyébként nem nagyon érdekli (hogy teljes legyen a zavar, saját bevallása szerint a mostohaapjától tanulta az alaposságot).

A kritika szerzőjéről
Balogh Tamás (1965)

Irodalomtörténész, műfordító, kritikus. Legutóbbi kötete: Huizinga Noster - Filológiai tanulmányok J. Huizinga magyar recepciójáról (L'Harmattan, 2017). Legutóbbi fordítása: Luk van Haute: Japán. Életképek (Typotex, 2020)