A méltán világhírű Sofi Oksanen legújabb, a Scolar Kiadó jóvoltából magyarul is olvasható regénye, A kutyafuttató sok vonatkozásban továbbviszi az eddigi műveiből jól ismert tematikus összetevőket. Azzal ugyanakkor, hogy a szerző a már meglévő motívumait ezúttal nem elhagyja, hanem továbbfejleszti, egy új alkotói korszak kezdetét is jelzi a befogadói számára.

Aki csak egy kicsit is járatos a finn-észt származású Oksanen regényeinek világában, tudja, hogy szereplői sorsát két tényező nehezíti. Egyfelől a nőiséggel kapcsolatban megélt problémák, amelyek pszichoszomatikus tünetekben vagy szenvedélybetegségekben jelentkeznek: gondoljunk csak a Sztálin tehenei Annájának anorexiával kevert bulimiájára, vagy a Mikor eltűntek a galambok Juuditjának, illetve a Baby Jane főhőseinek súlyos alkohol-, illetve drogfüggőségére. Másfelől a Sztálin tehenei és a Tisztogatás hőseinek – Oksanenhez hasonló – kettős identitása, a finn-észt együttes kötődés is válságot eredményez: a nemrég még szovjet Észtországhoz és a hozzá képest a szabadság paradicsomaként működő Finnországoz tartozás, a „leruszkizott” észtség és a „ruszkimentes” finnség egy személybe sűrűsödése szintén patologikusan hat Oksanen alakjaira.

A fent említett motívumokhoz képest A kutyafuttatóban a szereplők identitásválsága egy újabb szovjet/posztszovjet térség, Ukrajna bevonásával súlyosbodik. A főszereplő, Olenka nem észt-finn, hanem észt-ukrán kötődésű, s mivel a történet nagy része már 1990 után játszódik, Finnország itt nem a többszörös identitású személyiség belső, szovjet világtól mentes szabadságának helyszíneként lesz jelen, hanem egy Ukrajnában elkövetett tette utáni, szabadsággal kecsegtető egérútként értelmeződik.

A sikertelen párizsi modellkarrier után Ukrajnába, anyja és nagynénje házába visszatérni kénytelen Olenka ráadásul hiába családja nőtagjai közé tér meg, a Tisztogatás és a Sztálin tehenei hősnőivel szemben kettős identitását nem női felmenői nemzetiségi hovatartozása, hanem Oksanen műveiben most először az apai vonal, a gyermekként „eltanult” ukránság határozza meg, és ez torzítja el a személyiségét.

A regény egyik részének címe, a szimptomatikus Apja lánya is utal arra, hogy Olenkát mennyire és milyen korán beszippantja Ukrajnának, pontosabban apja szülővárosának, Sznyizsnének a légköre, ahová Tallinból, anyja szülővárosából gyerekkorában azért költöznek, hogy az apja végre saját bizniszbe foghasson. A biznisz azonban itt tisztességtelen módszerekkel, mások kijátszásával és átverésével jár, mert az alig önállósodott Ukrajnában az számít valakinek, aki minél gyorsabban és korruptabb módon tud minél több pénzhez jutni. Oksanen regényében Ukrajna az izzólámpákból készített Molotov-koktélok, a szöggel kivert ütők és a megvesztegetés helyszíne, ahol senki se csodálkozik azon, ha valakit a tettei következményeként „fóliába csavarnak és eltalicskáznak a szeméttelepre” (99). „Ukrajna olyan, mint egy eleven Grimm-mese” (192) – a szegénylegényekből lett királyfik, a takarítónőkből lett hercegnők, a Hamupipőkék országa. Csakhogy mindezekért a mesés átváltozásokért itt, ha valaki nem elég ügyes, súlyos árat kell fizetnie.

Az Olenka apjának bányabizniszét is érintő ukrán korrupció bemutatása ismét egy, Oksanen eddigi regényeiben csak csírájában meglévő műfaji sajátosságot kölcsönöz a műnek: attól kezdve, hogy apja tevékenységét látva Olenkát nagyon hamar, már kislányként megérinti a gyors meggazdagodás, a senkiből valakivé levés vágya, s pénzért (!) hajlandó apja kétes ügyleteiben is segédkezni, a történet krimiszerűvé, sőt, a kegyetlen ukrán módszerek láttatásával helyenként vérfagyasztó thrillerré válik. Attól kezdve pedig, hogy Olenka kislányként ellopja az egyik konkurens „nagykutyától” az apja számára fontos, épp megszerzendő bánya részvénynyilvántartását, szó szerint hullanak a fejek – beleértve Olenka apjáét és annak egyik üzlettársáét is.

A körülbelül harminc évet felölelő történet azonban – Oksanentől megszokott módon – nem lineárisan halad előre. Az Olenka gyermekkorában történtekről a főhős egyes szám első személyű elbeszéléséből, mozaikszerűen értesülünk, retrospektíve értjük meg személyiségtorzulásának gyermekkori eredőjét. Annak az Ukrajnába fiatal felnőttként visszatérő, a gyors meggazdagodás vágyától fűtött nőnek a patologikus vonásait, aki tudja: a pénzhez jutáshoz Ukrajnában nőként a béranyaság, a petesejt-donáció a „tökéletes” megoldás.

A kutyafuttatóban Oksanen az ukrán béranyaságra épülő kiterjedt biznisz láttatásával a nőknek az eddigi műveiben hangsúlyos, saját testükhöz való ellentmondásos viszonyát is új színben tünteti fel. Amíg például a Sztálin teheneiben Anna lefogyasztott teste védőbástyaként szolgál, hogy egyetlen férfi se hatolhasson belé, vagyis senki se mondhassa rá észtsége miatt, hogy a ruszkik szajhája, A kutyafuttatóban a női testnek mégiscsak valamiféle – ráadásul önként vállalt – prostituálódása érhető tetten. A test a pénzért kihordott, bizonyos férfiak által – még ha mesterségesen is – de mégiscsak megtermékenyített petesejtek tárházaként lesz jelen. Amelyhez a vékonyság, a modellalkat elengedhetetlen, azaz amely munka paradox módon a prostituálódástól rettegő Anna anorexiás testének attribútumait követeli.

Na meg feddhetetlen előéletet. Így Olenkának az állás megszerzése érdekében természetesen titkolnia kell a múltját, a sznyizsnei okirat ellopását és annak súlyos következményeit. Ettől kezdve Oksanen regényében épp azt követhetjük végig, hogy az eltussolni igyekezett múlt hogyan üt vissza egy olyan torzult személyiségre, aki gyerekkorától fogva több akar lenni másoknál.

A feltörekvő Olenka így egy idő után a béranyaprogramban is feljebb jut a ranglétrán. A petesejt-donációt vállaló lányok koordinátoraként ő lesz az, aki a gyermekre váró pároknak „felkínálja a babaillathoz vezető utat” (161). Ám épp a rovott múltja miatt csak ideig-óráig játszhatja a babaprojekteken keresztül a Teremtőt. Egy ideig valóban úgy érezheti magát, mint egy Grimm-mesében: „mindenható” koordinátorként megkapja ajándékba a beszélő nevű Darját („ajándék”), aki tökéletes donorként úgy viselkedik, „mint egy idomított ló” (70), és rendkívül sok pénzt hoz a konyhára. Illetve, beosztása révén, feltörekvő Hamupipőkeként „bálokba” is eljut, azaz bekerül a legfelsőbb körökbe, ahol megkapja a maga Hercegét is. Csakhogy az elfelejteni és elrejteni igyekezett sznyizsnei múlt mindebbe súlyosan beleszól. Darja mint donor és a Herceg által a donációt igénybe vevő Kravec család múltba visszavezethető gazdasági, pénzügyi, korrupciós érdekeinek ellentéte nem sikeres donációhoz, hanem csak újabb tragédiához vezethet.

Hogy milyenhez, annak „kinyomozását” az olvasóra bízom. Annyit viszont elárulok, hogy Olenkának – a Hercegtől kapott körömcipőivel, Hamupipőkeként – emiatt a tragédia miatt kell elköltöznie Finnországba, ahol abban bízik, nem érheti utol a múltja. Egy olyan országba, ahol – éppen mert Ukrajnától eltérően nem eleven Grimm-mese – az oda érkező Hamupipőke csakis elfuserált lehet, olyan, aki még a Hercegtől kapott cipőit is kénytelen visszadobni a bőröndjébe: „Egyik pár sem volt még itt rajtam. Sarkuk nem illett az északi lábtörlőrácsokhoz, a gumiszőnyegek csalfa bemélyedéseihez és az autó nélküli élethez” (111).

A főhős meséjének tehát az északi országban végleg befellegzik, ám a takarítónő-státuszba süllyedt Olenka sorsát a Finnországban is felbukkanó, immár korántsem ajándékként viselkedő Darja még tovább bonyolítja: a Mikor eltűntek a galambok Juuditjának széthullott személyiségét ismételve még múltjuk azon pontjait is veszélybe sodorja, amelyekkel – legalábbis Olenka reményei szerint – eddig nem volt gondja. Így Olenka, ebben az új és nem kevésbé veszélyes élethelyzetében, a cipőit mélyre rejtve úgy tűnik, végképp hiába vár a múltjával együtt hátrahagyott Hercegére. Vagy mégsem? Oksanen lebilincselően fordulatos, Bába Laura magyarításának köszönhetően rendkívül olvasmányos regényéből megtudhatják.

Sofi Oksanen: A kutyafuttató. Fordította Bába Laura. Scolar Kiadó, Budapest, 2020.