Mi újat adhat nekünk egy regény a rákról? – kérdezhetik az olvasók, miután elolvasták Maddie Mortimer könyvének fülszövegét. 

A rákról szóló narratívák nagy része mára már kifakult: a betegséggel folytatott testi-lelki küzdelmet bemutató memoároktól a Nicholas Sparks-féle szentimentális halálromantikáig terjedő skálán valóban nehéz egyedi ábrázolást felmutatni.

A kérdés adott: képes-e a Káprázatos testünk térképe kiemelkedni a rák témájában íródott művek közül, és ha igen, mivel?

A regény 2022-es megjelenése óta a sikerlisták élén áll, és többek közt Booker-díjra is jelölték. Mint sok más rákkal foglalkozó regény, a Káprázatos testünk térképe is önéletrajzi ihletésű: a főhősnő, Lia karakterén keresztül Mortimer saját, rákban elhunyt édesanyját idézi meg. A történet egy orvosi szobában veszi kezdetét, ahol Lia az olvasóval együtt értesül arról, hogy a pár évvel korábban legyőzött rákja kiújult. A drámai, de szokványos kezdés után azonban hamar világossá válik az olvasó számára, hogy 

Mortimer regénye túllép a rákregény műfajának eddig ismert határain és új szabályokat hoz:

játszik a formával, széttördeli és lírára cseréli saját prózáját, folyamatosan ugrál múlt és jelen között, és nem fél attól, hogy bizarr, szókimondó képekkel és metaforákkal ékesítse szövegét. A regény első szekciója a „Hasadtan” címet viseli, amely pontosan kifejezi a mű egészén végigfutó narratív töréseket is: ahelyett, hogy a szokásokhoz híven egyetlen szálon követnénk nyomon Lia és családja életét, Mortimer a nő egészségben töltött fiatalkoráról is számot ad. A két sík erős kontrasztban áll egymással: míg Lia jelene a halál, elmúlás és fizikai hanyatlás köré épül, múltja szexualitással teli felnövéstörténet. Lia folyamatos önértelmezési küzdelmei viszont összekötik a két világot. Tudatra ébredése nem korlátozódik lánykori énjére: daganatos betegként szintén próba előtt áll, hogy meghatározza és megértse a haldoklók identitásának mibenlétét.

A Lia gyerekkorát átszövő vallásos nevelés szintén utat talál a nő jelenébe: édesanyja visszatérő félelme árulja el igazán, mekkora befolyást gyakorol a paplakban eltöltött múlt Lia diagnózisának megítélésében: „Lia hozta magára mindezt, hogy ez Isten nagy büntetése, amiért olyan fiatalon nem hitt benne”. (75) A cselekmény pedig mintha kényszeresen ehhez a gondolathoz kanyarodna vissza. Lián keresztül Mortimer a teológia és az orvostudomány metszetében elhelyezkedő örök kérdésekre keres választ: hogyan értelmezhető a rák a kereszténység kontextusában?

Mi a rák, ha nem emberen túlmutató, nálunk erősebb, megállíthatatlan, felfoghatatlan, isteni eredetű erő, amely lekicsinyli az ember jelentőségét?

A narratív hasadás harmadik szelete egy ismétlődő hang, nem leírás: félkövérrel szedett, olykor szabadversben íródott, absztrakt monológ, mely titokzatosan ékelődik a szövegbe. A szövegtest ugyanakkor Lia beteg teste is egyben: „beszűrődöm és átrágom magam szöveten, bemélyedésen, csonton, redőn és csomón, oly jól, oly szívósan csinálom most, hogy már magaménak érzem a helyet”, mutatkozik be a rák. (9)

A „Hasadtan” szekciót a „Szivárgás” váltja fel, a rák, e „tekergő képződmény, termékeny magzat, hiperaktív kis parazita” (236) lassan átveszi az uralmat mind Lia, mind a szöveg fölött. Figyelmet követel magának, Liának fájdalmat okozva, az olvasókat hosszú gondolatfejtegetésekkel, textuális játékokkal és képversekkel csábítva. A Lia testében terjedő megszemélyesített betegség terjedését Mortimer egy utazás keretein belül írja le, melyről aztán a hang groteszk élménybeszámolót ad: létrát támaszt a koponya pocsolyákkal teli barlangjához, ahol az álmok tompa hangja hallható; gyönyörködik abban, hogyan festi át a vérátömlesztés a test tájait; az állkapocsban bujkálva, egy nevetőizomba süllyedve lesi, Lia éppen mit eszik.

De vajon 

nem túlságosan transzgresszív írói döntés a ráknak hangot adni?

Mortimer formabontó, kreatív ötlete részben művének hátulütője is. A ráknak a görög mondák Próteuszához hasonló alakváltó, emberfeletti ágenciával rendelkező lényként való újragondolása egészen izgalmas, azonban pont ebből a megfoghatatlan jellegből kifolyólag a Liában bujkáló betegség személyisége is megfoghatatlan marad. Mortimer is csak a sötétben, a határvonalak mentén tapogatózik, így a végeredmény sokszor szélsőséges és a regény komoly témájával összeegyezhetetlen. Mit kezdjen az olvasó az állandó Steven Spielberg-utalásokkal, vagy a Szex és New York Charlotte-jának egyik aranyköpésével, amelyre a halálos betegség „mind a mai napig emlékszik” (111)? Ezek az allúziók akkor működnének, ha a rákot Lia múltjának, jelenének és jövőjének lenyomataként, személyiségének egy darabjaként értelmeznénk, ami valószínűleg Mortimer célja is volt. A rák hangja viszont sokszor túllép azon az intellektuális mélységen, amellyel a szerző jellemzi saját főhősnőjét: a történelmi utalások, biológiai terminusok és ógörög történetíró-citátumok fergetegében megkérdőjeleződik, valóban összeköthető-e Lia személye a benne élő lénnyel, vagy az csak egy mindent megfigyelő, mindentudó, testbe furakodó idegen. A rákmonológok emellett a Lia életéről szóló, lényegre törő fejezetekkel ellentétben a legtöbb esetben nehezen követhetőek és kellemetlenül modorosak, mintha Mortimer a tudását fitogtatná bennük: „a rojtjai foszlányaiba hajtogatva a feminista irodalom töredékei bújnak meg, látok egy kis Richet, Loyt, Dalyt és Lorde-ot (ha Isten Férfi, és a Férfi Isten), így aztán fejest ugrok a follikuluszstimuláló ösztrogén hormonja roncsai közé, ahol már olyan kevés follikulusza van, hogy fú” (100).

A Káprázatos testünk térképe 

szokatlan rákregény, egy „emberi testben tett vizuális utazás” (72), egy haldokló nő története a bőrébe, húsába, végtagjaiba íródott emlékek és élmények állomásain keresztül.

De egyben játék is: szöveg, amely fragmentálja magát és kirakóként szórja elénk darabjait. Nem könnyű olvasmány, hiszen ennek a kirakónak nem egyetlen megoldása van: precizitást és türelmet igényel, valamint szigorú selejtezőképességet, hiszen az olvasónak félre kell tennie azokat az alkotóelemeket, amelyek látszólag sehova sem illenek.

Maddie Mortimer: Káprázatos testünk térképe. Fordította Szűr-Szabó Katalin. Budapest, 21. század, 2024. 390 oldal, 5490 forint