Bár Donald E. Westlake az amerikai krimiirodalom egyik legtermékenyebb és legelismertebb szerzőjeként vonult be az irodalomtörténetbe, nálunk nevetségesen kevés könyve jelent meg – egyetlen kötet a tizennégy részes Dortmunder-sorozatból, illetve több kiadónál teljesen tetszőleges részek a Richard Stark álnéven írt Parker-könyvekből. Most pedig itt ez a posztumusz kiadott, önálló történet, az Emlékezet. Mi hát ez a hirtelen fordulat? Az alkalom rendkívül prózai: a könyvből 2022-ben forgattak adaptációt (The Actor), méghozzá Budapesten, noha ebben a pillanatban még várunk a film bemutatására.

Ha valaki Westlake bűnügyi történetei felől közelít ehhez a könyvhöz mindenféle elvárással, ne tegye: 

ez itt egy kőkemény karakterrajz és identitásdráma egy anterográd-retrográd amnéziában szenvedő fiatalemberről

– emlékei homályosak, felülíródnak, eltűnnek, balesete óta pedig nem maradnak meg az új emlékei sem. Talán nem is a baleset a legjobb kifejezés: egy féltékeny férj üti le egy székkel.

A harmadik személyben írt narratíva szorosan tapad a huszonéves főhős, Paul Cole nézőpontjához, nem szakad el közvetlen észlelési tereitől, így 

a szöveg mindvégig klausztrofób és rémítően hézagos.

Ahogy haladunk előre a történetben, Cole még azokra az eseményekre sem képes reflektálni, amelyekben olvasóként már mi is követhettük. Kórházban ébred, otthonától távol, csak annyit tud, hogy színész volt, és több száz kilométert kell utaznia, hogy hazatérjen.

És itt kezdődik egy aprólékosan leírt, nyomorúságos létezés, ahol minden egyes nyugodt pillanatért meg kell küzdenie: először egy kisvárosba jut, ahol munkát vállalna, és máris terítékre kerül az amerikai bürokrácia és a szociális háló teljes hiánya. Napról napra követjük szűkös, sehová sem tartó életét – Cole nagy nehezen állást és szállást talál, új barátokat, barátnőt is, lassan pedig elfelejti, honnan jött, hová tart, egy végtelennek tűnő egzisztenciális börtönbe kerül, ahol csak az itt és a most létezik.

Amikor saját, érthetetlen jegyzetei mégis emlékeztetik a fő céljára (összegyűjteni elég pénzt a hazatérésre), csak az ösztön hajtja, a megérzés, hogy valami van New Yorkban. Kegyetlennek kell lennie, amikor szakít a kisvárosi élettel, de hamarosan amúgy is elfelejti a problémákat, amiket okoz, és a könyv második felében New York kerül fókuszba. 

A váltások és változások pillanatai továbbra is fojtogatóak, félelmetesek, mert mindig az ismeretlenbe ugrunk.

Cole egy kísértet, aki ködvilágban sodródik – múltja, de még jelene is csak mozaikdarabkákban sejlik fel előtte is, előttünk is.

Westlake mindezt zseniálisan oldja meg. Annyira közelről követjük Cole sorsát, hogy mindig tisztában vagyunk állapotával, anyagi helyzetével, azzal, amit már tud és már nem tud, kutatjuk a válaszokat arra, amit még nem tud. Apró mozzanatokkal haladunk előre, minden lépés, minden nap hozhat fejleményeket, de mindig visszatérünk a kiindulópontra, a nagy semmire. Gyakran a fejezetek is ugyanúgy végződnek, Cole lefekszik aludni, talán majd holnap. Még ez a monoton struktúra sem segíti ki az olvasót, mert egyik bekezdésről a másikra válthatunk jelenetet, anélkül, hogy választ kapnánk arra, mi történt a két esemény között (akár napok, hetek is eltelhettek), hiszen Cole sincs tudatában ennek.

Mindez frusztráló, de nem negatív értelemben – az olvasó együtt frusztrálódik az önmagát kereső színésszel –, Westlake stílusa pedig van olyan gördülékeny, hogy ne legyen szüksége semmiféle trükkre vagy cirkuszra (mondjuk Nolanék akciódús rükverc-rejtélyére), hogy fenntartsa a figyelmet. 

Higgadt, tárgyilagos leírásai még a pánikot is képesek misztériummá kovácsolni.

Apró jeleket villant fel, amelyek egyik percben még jelentősnek tűnnek, a következőben már feledésbe is merülnek, hiszen mindegyik lehet egy újabb válasz, de akár tévút és zsákutca is – nem kivétel ez alól a regény központi rejtélye sem.

Mégis, nem egy kezelhetetlen sumákolás ez a könyv – Westlake mély empátiával és időnként jó humorral mutatja meg ennek a naiv, esendő, elveszett embernek minden triviális cselekvését, kontextus nélküli beszélgetéseit olyanokkal, akik többet tudnak nála. A könyv lenyűgözően totális, olyan értelemben, hogy ezt a kondíciót mindenféle szempontból körüljárja – az egyik kedvencem a pap, aki teológiai problémaként értelmezi Cole szituációját: vajon az emlékezetvesztés spirituális veszteség is egyben, 

lehet-e gyónni, ha bűneinkre nem is emlékszünk?

Ezek a további szereplők természetesen csak rövid ideig bukkannak fel, kirajzolódnak a homályból, majd vissza is térnek oda, mégis, amíg szerepelnek, teljesen markáns és (paradox módon) nagyon emlékezetes karakterek. Westlake két-három egyszerű mondattal fest meg változatos nézőpontokat, sorsokat, személyeket, akik mind máshogy (de többnyire negatívan) viszonyulnak Cole többnyire titkolt állapotához. A New Yorkban remélt megváltás természetesen elmarad, csak az álmok maradnak a kisvárosról és egy titokzatos fémlemezről.

Félretéve a tényt, hogy ez egyáltalán nem az a megszokott hard-boiled krimi, amit Westlake rajongói elvárnának, az Emlékezet egy bámulatosan jó regény, nekem legalábbis alig-alig sikerült letennem, talán csak egy-két fejezete érződött túlírtnak, önismétlőnek, de ezeknek a részeknek is volt funkciója. Értetlenül állok a tény előtt, hogy ezt a könyvet a hatvanas években nem akarták megvenni a kiadók – a hetvenes években már nyílt rá esély, ekkor viszont Westlake ítélte úgy, hogy már elavult.

Most, hatvan évvel a megírása után biztosan állíthatom, hogy nemcsak nem avult el, de precíz korrajzként is értékessé válik. Ha Westlake esetleg amiatt gondolta elavultnak, mert már nem annyiba került a buszjegy, mint amikor megírta a könyvet, most már pont emiatt lesz érdekes. Külön izgalmas volt bepillantást nyerni a színészek világába, illetve látni, hogy milyen szakszervezeteknek volt tagja Cole – most, hogy pont ezek a szakszervezetek szerepelnek naponta a hírekben a filmes sztrájkok miatt. Vannak dolgok, amik nagyon megváltoznak, és vannak, amelyek nagyon nem.

Ha ezt a könyvet olvassuk, semmiképp se tegyünk fel a központi rejtélyre mindent, mert az utolsó fejezetben kapott válasz nem old meg semmit, és Westlake bátran otthagyja a különféle elvarratlan szálakat a különböző mellékszereplőkkel. Ez a lényeg: 

a könyv az elejétől a végéig a bizonytalanság melankóliájáról szól,

vádirat a közönyös és másokat kihasználni igyekvő emberek ellen, de végső soron egy megoldásokat sohasem kínáló tragédia az emberről és az élet törékénységéről, a feledés riasztó dimenzióiról. Meg persze… mit is akartam itt a végén?

Donald E. Westlake: Emlékezet. Fordította Kéri Andrea. Budapest, Agave, 2023. 384 oldal, 4980 forint