Az izraeli-lengyel származású, Londonban született Eve Harris regénye, A Kaufman lány házassága egyike az elmúlt évtized azon műveinek, amelyek az ortodox zsidóság életét tárgyalják. Deborah Feldman 2012-es memoárja, az Unortodox – A másik út: Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek nagy port kavart a nemzetközi irodalmi szcénában és a zsidó közösségben egyaránt, 2020-ban pedig Netflixes adaptációt is kapott. (A minisorozat és a könyv összefüggéseiről P. Szabó Dénes írt lapunknak.) Az eredetileg 2013-ban megjelent regény – amely nem mellesleg a Booker-díj hosszúlistájára is felkerült – sok tekintetben hasonlít az Unortodoxhoz, olyannyira, hogy a magyar kiadás borítóján maga Deborah Feldman ajánlja a könyvet. Lényeges különbség viszont, hogy Feldmannel ellentétben Harris maga nem haszid zsidó: regényét saját bevallása szerint egy zsidó lányiskolában tanítással töltött évei inspirálták. Talán ezzel is magyarázható, hogy A Kaufman lány házassága sokkal inkább szórakoztató regény, mintsem feltáró mű a zsidó közösség életéről.

A brit recepció új Jane Austenként laudálta Eve Harrist, ez azonban túlzásnak tűnik. Tény, hogy A Kaufman lány házassága is zárt közösségben játszódik, karakteres női szereplőkkel, de Harristől távol áll Austen sziporkázó iróniája. Sőt: műve hajlamos önismétlésekbe bocsátkozni és a női (és férfi) zsidó identitást árnyalatlan dichotómiákra bontani.

A regény legfőbb szervezőelve a házasság szociális és személyes tereinek színrevitele: A Kaufman lány házassága a tizenkilenc éves Chani Kaufman és a húszéves Baruch Levy frigyét beszéli el. A fiatal pár kapcsolata több szempontból is unortodox: a lány már túlkoros, a fiú pedig a szülők elmondása szerint még túl fiatal a házassághoz, s első találkozásuk is ellentmond a normának. Baruch egy esküvőn nézi ki magának Chanit, és a Levy család csak ezt követően folyamodik a közösség házasságközvetítőjének segítségéhez. Házasságuk adja a regény keretét: míg a mű első oldalán Chani a badeken szobában várja, hogy a násznép férfi tagjai ellenőrizzék, Baruch csakugyan a megfelelő lányt veszi-e el feleségül, az utolsó fejezetek naturalisztikus részletességgel írják le a két fiatal nászéjszakáját, mely során Chani kijelenti, hogy „ha ez a házasság, akkor ő ebből nem kér” (400).

Az első ötven oldalon a szerző látszólag motiválatlanul emeli ki, hogy 2008 novemberében járunk, az idő hangsúlyozása azonban később értelmet nyer, mikor a regény eltávolodik Chani és Baruch nézőpontjától, és más szálakkal és idősíkokkal vegyíti a jelenben játszódó cselekményt. Harris az egyesülés és a különválás motívumain keresztül járja körbe a házasság velejáróit: míg a fiatal pár szemszöge jobbára tudatlan, ám reményteljes, addig Rivka és Chaim házasélete az összeomlás felé halad. Rivka kétségkívül a regény legkiforrottabb karaktere: ő a rebecen, a rabbi felesége, aki a közösségben is vezető szerepet tölt be, és ő az, aki felkészíti Chanit a házasságra és a feleség kötelességeire. Noha erényes haszid asszony, minden megmozdulása lázadás is: a nyílt utcán beszél Chaninak a nemi aktus örömeiről, és leghőbb vágya, hogy az utca lakói elől eltitkolt televízióján nézhesse az EastEnders című szappanoperát. A rebecen sorsát az 1980-as évekre visszamenőleg meséli el a regény: még Rebeccaként utazott el Jeruzsálembe, azzal a célzattal, hogy később jogi vagy újságírói diplomát szerez, ám Chaimmal való találkozása átírta a terveit. A két fiatal eredetileg világi zsidó családban nevelkedett, nem kóser ételeket fogyasztottak, de a Szentföldön való tartózkodásuk után megtértek, és a haszid életet választották. Több mint húsz évvel később Rivka és Chaim kételyek és fojtogató szabályok között élnek, a rebecen pedig egyre inkább úgy érzi, nem bírja tovább ezt az életet.

A Kaufman lány házasságát különös módon mintha kevéssé érdekelné maga a hit és annak elvesztése; az olvasó számára nem derül ki, mi az, ami oly lebilincselően hatott az ambiciózus Rebeccára, hogy parókát viselő Rivka váljék belőle, vagy hogy miért taszítja el magától hirtelen a barátnőjét Chaim, noha addig rendszeresen éltek szexuális életet. Harris felszínesen, szinte nemtörődöm módon ír ezekről a lelki folyamatokról: „A változások lassan történtek. Először alig lehetett észrevenni őket, de ahogy a tudása mélyült, helyénvalónak tűntek. Tovább küzdött a hit fogalmával. Most akkor hisz már?” (136) A textus egészére jellemzőek az ehhez hasonló pongyola megfogalmazások, melyek ugyan a szánalom érzését kelthetik, egyszersmind távolságot is teremtenek: Rivka vetélésekor „Chaim hülyén érezte magát” (44), Baruch pedig nem akarja „a hülye Libby Zuckermant elvenni” (250). E leírások olyannyira megmaradnak mindvégig a nyelvi és fogalmi gyermekiség szintjén, hogy már-már infantilisnak lehetne bélyegezni őket, ráadásul igen repetitívvé teszik az elbeszélést.

A narráció és a dialógusok hétköznapi regisztere képes feszültséget teremteni az ősi zsidó szokásrendszerrel és a temérdek jiddis szóval: különösen igaz ez az eredeti angol szövegben, amikor egy mondatba kerül a „bocs” és az „oké” a Lájlá tov”-val vagy a „Báruh Hásem”-mel: a „Baruch Hashem, I’m ok, thanks” a magyar fordításban ennél jóval semlegesebb, egyszerűen „jól, köszönöm”-ként szerepel (345). Figyelembe véve azonban, hogy a mű minden cselekményszálában ugyanaz az elbeszélői hang köszön vissza, ez a kontraszt aligha szándékolt, és nem is igazán sikeres lelemény a szerző részéről. Lehetetlen különbséget tenni akár Rivka, akár Chani vagy Baruch beszédmódja között, így Harris regénye minduntalan ugyanazokat a nyelvi formulákat és közhelyes érzéseket ismételgeti. Mesterházi Mónika minden ponton igyekezett visszaadni az eredeti mű folyamatos stilisztikai váltásait, és a regény részletes, magyarra fordított jiddis és héber szószedettel is rendelkezik, nagyban elősegítve az olvasás folyamatát. Felmerül azonban a kérdés, hogy attól válik-e autentikusan zsidóvá a műben szereplő közösség, hogy a megfelelő kifejezések a megfelelő helyen szerepelnek? Harris szövegében ugyanis feltűnően hiányzik az a matéria, amely összetartaná a haszid közösséget, amely képes életutakat eltéríteni vagy épp a megfelelő mederbe terelni: Isten.

Harris szereplői istentelen világban élnek, ahol nem mehet végbe a csoda: a negyvennégy éves Rivka megfogan ugyan, de el is veszíti magzatát – ahogyan évekkel korábban Yitzchak (azaz Izsák) nevűt kisfiát is elveszítette. Mindazonáltal ezek a tragikus epizódok is a kamaszmódra esetlen és reflektálatlan testi folyamatokról szólnak, és szinte sosem a gyermek elvesztéséről. A Kaufman lány házasságában a test és a testiség olyan delejező erő, amely minden szereplő életének fókuszává válik. Baruch álmaiban „hatalmas mellek tilos vidéke” jelenik meg (23), Chanival való első találkozásakor pedig „jobban érdekelte, amit a pulóver elrejtett” (149). Büdösek a parókák, a menyasszonyi ruhák pedig a hónaljnál rothadnak – sajnálatos módon azonban Harris prózája is inkább ezt az izzadságszagot hordozza magán, nem bír lehengerlő vagy revelatív erővel. A szerzőt látszólag annyira lefoglalja annak hangsúlyozása, hogy mennyire adott a test totális elutasítása a haszid zsidók között, hogy elfelejt másról is írni. 

Isten (a regényben Hásem) leginkább panaszos felkiáltásokban sejlik fel a szövegben; a mű hiába tesz helyenként kísérletet bibliai mintázatok felvázolására, ezek a próbálkozások nélkülözik a nüanszokat. Rivka küzdelme és gyermekeinek elvesztése egyértelműen jóbi és ábrahámi karakterré emeli az asszonyt, jajszavának gyermeteg naivitása azonban inkább frusztráló, mint megrendítő. A rebecen végső lázadása és az ortodox világból való kilépése is a hatásvadászat határán billeg: a mű utolsó szavai („nekivágott a szabadságnak” [413]) szemérmetlenül elfogultan konstruálják újra a haszid zsidóság és a „felszabadított” nyugati értelmiségi bináris oppozícióját. A Kaufman lány házassága így újat nem mond, csupán a kötelezőnek vélt köröket tudja le: sokszor túlságosan is olvasmányos prózája és korlátozott motívumrendszere szokottan pesszimista képet fest az ortodoxiáról.

Eve Harris: A Kaufman lány házassága. Fordította Mesterházi Mónika. Budapest, Libri, 2021. 424 oldal, 3999 forint.