Régóta megszokott dolog, hogy a praktikumra (látnivalók, szállodák, éttermek) fókuszáló angol nyelvű útikönyvek a bevezető fejezetük (történelem és kultúra, időjárás) vége felé felsorolnak néhány, angol fordításban is hozzáférhető könyvet: népszerű történelmi munkát, non-fictiont és regényt, melyekből az utazó, mondjuk még a távoli országba tartó repülőúton, előzetes benyomást szerezhet úti céljáról. Biztosak lehetünk benne, hogy ha egyszer újra beindul a tömegturizmus, Wu Ming-yi magyarul most megjelent könyve, Az ellopott bicikli jó néhány évig szerepelni fog a Tajvanról szóló útikönyvek említett könyvlistáin.

Szerepelni fog, mert ami a szépirodalmat illeti, nincs igazi versenytársa. Wu Ming-yi az első tajvani szerző, akinek angolra lefordított regényeivel valóban sikerült bekerülnie a nemzetközi irodalmi vérkeringésbe, hiszen a különböző fesztiválmegjelenéseken és díjakon túl 2018-ban Az ellopott biciklivel a kortárs világirodalmi siker egyik mércéjeként szolgáló Nemzetközi Man Booker-díj longlistjére is felkerült.

Ebből, pontosabban az író díjjal kapcsolatos sajtóanyagokban feltüntetett állampolgárságából a Kínai Népköztársaságnak köszönhetően némi botrány/reklám is kerekedett. A díj szervezői először Tajvanról (kínai nyomásra) Kína, Tajvanra változtatták a nacionáléját, majd az általános tiltakozást követően vissza Tajvanra. A botrányt minden bizonnyal az oldotta fel, hogy a regény a shortlistre már nem került fel.

Legyünk azonban igazságosak: a szöveg maga is van olyan érdekes, időnként még kellően erős is, hogy az útikönyvek ajánlják. Olyan könyvről van szó, amelyet szívesen elolvasnánk egy Tajvan felé tartó hosszú repülőúton. Ráadásul Budapest és Tajpej épp elég távol van egymástól, hogy egy átszállást is beleszámolva akár a végére is jussunk a több mint négyszáz oldalnak.

Miközben a lassan hömpölygő történetet olvassuk, és követjük az elbeszélő nyomozását egyik napról a másikra eltűnt apja és biciklije után, felvillan a szigetország kulturális sokszínűsége, ami leginkább a kínaiak beköltözése előtt is Tajvanon élő őslakosok, illetve az 1895 és 1945 közt a szigetet megszállás alatt tartó japánok kultúrájából táplálkozik. Az pedig, ahogy Japán és a tajvani őslakosok története a II. világháborúban Délkelet-Ázsiában harcoló Ezüstkerék hadtest kerékpáros egységeiben összekapcsolódott, minden bizonnyal még a Kínát és Tajvant behatóbban ismerők számára is újdonság lesz.

Megismerjük a tajvani biciklizés, de még inkább a Tajvanon gyártott biciklik történetét is, meg egy család és a tajvani lepkegyűjtés (sőt, lepkeszárnyszuvenír-készítés!) történetét, a végére pedig valóban összeáll a Japán és Délkelet-Ázsia között félúton elhelyezkedő Tajvan huszadik századi történetének egy olvasata.

Közben már-már valószínűtlenül kedves, szerethető emberek (és állatok) sorjáznak a könyv lapjain – egy darabig kapcsolódnak, majd eltávolodnak egymástól, de szinte mindenki szimpatikus marad, és senki sem hibás közülük. Még az elbeszélő egykori barátnője is rendes nő marad. A lehető legkonfliktusmentesebben távolodik el főhősünktől, majd hipp-hopp elköltözik.

Wu Ming-yi nem keres felelősöket, így vagy úgy, de mindenki csak áldozat. A regényben szereplő tajvani múltban nincsenek bűnösök, nincs politika, nincs Kínai Népköztársaság, nincsenek kényes kérdések. Úgy nem beszél a kínai közelmúlt történelmének kényes kérdéseiről, hogy időnként használja a japán történelem saját kényes kérdéseivel azért szinte minden regényében szembenéző Murakami Haruki regisztereit. Ettől még nem válik epigonná, de olykor érezhető, hogy az igazi, saját hang hiányában murakamis.

Major Kornélia fordítása kihozta a szövegből, amit lehetett – szerkesztőjével, Greskovits Endrével tényleg mindent megtettek, hogy szép legyen a többek között kerékpáralkatrészekben és lepkefajtákban (vagyis specifikus lexikákban) bővelkedő regény. Nem a szövegminőséggel van tehát a gond.

Valami mégis hiányzik. Lehet, hogy Wu Ming-yi lepkeszárny finomságú szavait elegánsan ragasztgatva olyan képet alkot Tajvan huszadik századi történetéről, mely távolról ugyan tetszetős, egy ideig talán a falukra is felrakják majd néhányan, de ugyanolyan gyorsan idejét múlttá válhat, akár egy lepkeszárny Mona Lisa reprodukció.

Az utószóból kiderül, hogy sokan elolvasták a regényt a kiadása előtt, történészek, bicikligyűjtők és lepkeszakértők mellett az író előző regényének francia, angol és japán fordítói is. Világos, hogy a szerző a könyv írása közben már Tajvan határain túl gondolkodott. Legyen a mű egyszerre eladható a szárazföldi Kínában, tökéletes a japán piacra, és nyugaton (vagyis angolul) is legyen benne a nagy siker lehetősége – bár ez utóbbi végül nem teljesült be.

Wu Ming-yi érdekes regényt írt – csak hát közben talán kicsit vértelent. Pont olyat, amilyennek a bizonytalan jövőjével (lásd Hongkong elmúlt bő egy évét) szembesülni nem kívánó, speciality kávézóban (szigorúan cukor nélküli!) lattét rendelő, szabadidejében vintage-biciklijét olajozó tajvani középgeneráció szeretné látni a saját múltját. Olyan regényt, amit szívesen elolvasunk egyszer, de nem törik össze a szívünk, ha a repülőn hagyjuk, és semmi esetre sem keressük évtizedekig, ha ellopják.

Wu Ming-yi: Az ellopott bicikli. Major Kornélia fordítása. Budapest, Jelenkor, 2020.