A sokszorosan kitüntetett rotterdami képregényrajzoló, Marcel Ruijters Jheronimus Bosch halálának 500. évfordulójára (2016), az ünnepi programsorozatot koordináló alapítvány felkérésére készítette el Jheronimus című könyvét. Hollandiában már korábban is születtek remekbe sikerült képregények hasonló kezdeményezések nyomán: Typex nálunk is nagy sikert aratott Rembrandtja például az amszterdami Rijksmuseum 2013-as újranyitásának alkalmából jelent meg.

Aligha lehetett volna alkalmasabb személyt találni a csak „ördöggyártóként” (duivelmaker) emlegetett Bosch történetének megalkotására Ruijtersnél, hiszen amikor a felkérést kapta, egy ideje már középkori miniatúrák és metszetek képi világából táplálkozó műveket rajzolt; ezt a második korszakát olyan könyvek képviselték, mint az Inferno (magyarul: Pokoli színjáték), a Sine Qua Non és az Allerheiligen, valamint a Bestiarium. Fura módon talán épp a Boschról készült képregény lett a legkevésbé bizarr a sorozatból, talán azért is, mert Ruijters Jheronimus Boscht lehozza a delejes víziók ködéből a földre – igaz, cserébe sokszor a földi világ tűnik fel pokoli színben. De 

a rotterdami rajzoló soha nem sokkolni, borzongatni vagy megbotránkoztatni akar, műveit inkább valamiféle angyali (és csak néha ördögi) derű lengi be.

Az is biztos, hogy ez Ruijters eddigi legérzelmesebb könyve.

A Bosch-ünnepségek szervezőinek egyetlen megkötésük volt: ne nagyon szerepeljen a könyvben olyasmi, ami ellentmond a hagyományos történeti képnek (a mindenkori megbízóknak egyébként a képregényben is fontos, és nem éppen mindig pozitív szerep jut). 

Bosch életéről nagyon keveset tudni, és azt is leginkább száraz levéltári dokumentumokból:

városi számadáskönyvekből, megrendelésekből következtették ki. A behatárolt helyszín – a festő gyakorlatilag egész életét a szülővárosában élte le – és a viszonylagos eseménytelenség nem igazán kedvez a képregény médiumának. Ruijters úgy vágta át a gordiuszi csomót, hogy egyes híres festmények – a Hamis Paradicsom („Gyönyörök Kertje”), A bűvész (amit a kép hagyományos holland címének és Ruijters interpretációjának ismeretében szerencsésebb lenne „sarlatánnak” vagy „szemfényvesztőnek” fordítani) , a Töviskoronázás  stb. – születésének elképzelt történetét írta meg, mégpedig abba a közegbe ágyazva, ahol Bosch, eredeti nevén Jeroen van Aken működött: a színtér ’s-Hertogenbosch városa („a kis Róma”) és annak környéke, illetve a családi festőműhely, amelyben Jeroen-Jheronimus együtt dolgozott két testvérével, Jannal és Goessennel, illetve a feleségével, Aleiddel és Goessen feleségével, Katelijnnel. A középkori gyakorlathoz amúgy is vonzódó Ruijterst nyilván nagyon érdekelte a középkori festőműhelyben zajló munka, ahol közösen dolgoztak, szabadon lehetett kísérletezni a technikákkal és pepecselni a különböző matériákkal. És talán tényleg van valami önarcképszerű a Boschról rajzolt portréban, hiszen a tizenhatodik század végén ’s-Hertogenbosch igazából ipari- és kereskedőváros volt, akárcsak a mai Rotterdam, ahol Ruijters él és dolgozik. Ez egyfelől alárendeltséget, kiszolgáltatottságot jelentett – a műhely semmilyen díszítőmunkát nem utasíthatott vissza –, másrészt viszont a nagy művészeti központoktól való viszonylagos távolság alkalmat adott arra, hogy Jheronimus megalkossa a maga merőben szokatlan világát. Mindkettő igaz Ruijtersre is.

Ruijters (noha könyvéből látszik, hogy alaposan felkészült, mindennek utánanézett) nyilván nem pályázott tudományos babérokra, soha egy percig sem kívánta, hogy könyvét a Bosch-szakirodalom részének tekintsék. A rajzolót követve eljátszhatunk a gondolattal, hogy a Gyönyörök Kertjén a mimózalelkű, de jó humorérzékkel megáldott Jeroen kocsmai obszcenitásokat és szerelmi játszadozásokat ábrázolt volna kódolt képi formában, és 

a valószínű megrendelőt, a kéjsóvár és romlott Nassaui Engelbrechtet jelenítette volna meg a Sátán alakjában,

ez azonban aligha meríti ki a festmény jelentését vagy gazdagítja lényegesen az értelmezését. Annyira lehet komolyan venni, mint mondjuk a „töréselméletet” A varázsfuvolával kapcsolatban (ti. hogy a készülő daljátékban egy konkurens társulat hasonló előadása miatt kellett volna az utolsó pillanatban megcserélni a szerepeket, ilyen megfontolásból lett aztán a Jóból Rossz, és fordítva). Egy szempontból azonban mindenképp gesztusértékűnek tekinthetjük Ruijters variánsát. Nem biztos, hogy egy mű minden részlete mögött „mélységet” kell keresni; heterogén elemek is összeállhatnak egységes saját világgá. Ruijters aligha nézi le azokat, akik örömet találnak a szabad, akár semmire sem kötelező kultúrtörténeti csapongásban.

Ha az akadémizmus nem is kísértette meg Ruijterst, Bosch életének viszonylagos eseménytelensége, a történeti hűség kívánalma és a zártságra törekvés kicsit talán visszaütött a képregényben. Ha valaki adatolhatóan tanúja vagy részese volt egy fontos és emlékezetes történelmi eseménynek, akkor annak általános vélekedés szerint hatással kellett lennie az életére és/vagy a művészetére – ezt a buktatót Ruijtersnek sem sikerült elkerülnie. Ilyen elem az 1463-as nagy tűzvész, amelynek Jeroen minden bizonnyal tanúja volt gyerekkorában. Ezt több oldalon keresztül mutatja a képregény. Azonban a történet folytatásában semmi nem utal rá, hogy ez az ősélmény beépült volna Bosch művészetébe (hacsak nem úgy, hogy egész életében a Poklot festette – ami erős túlzás). Viszont a festő életében helyet szorít ennek a motívumnak Ruijters. A nagy otthonülő Jeroen hosszas unszolásra elindul, hogy szerencsét próbáljon a világban. Azonban egy cigányasszony már „nagy utazása” első napján azt olvassa ki a tenyeréből, hogy híres lesz, de valami mindent elemésztő nagy tüzet is lát. Jeroenban újra megelevenedik a tűzvész emléke, a feleségére gondol, meg a műhelyre, benne a képekkel, és hanyatt-homlok rohan vissza a szülővárosába. Hazaérkezve azt tapasztalja, hogy nem történt semmi, verheti a fejét a falba – de persze sohasem tudja meg, mi történik, ha folytatja útját.

Amire a legkevésbé számítunk egy Boschról szóló könyvben: misztikum helyett egy szép, nagyon emberi történetet kapunk.

A Jheronimus lapjain igazából Jeroen és felesége szerelmének a története bomlik ki

 egy nyomorúságos, durva és erőszakos, ugyanakkor színes és kavargó világban. Mivel azonban a főszereplők nem tudják, hogy jobb és tisztább is lehetne ez a világ, nem szenvednek tőle túlságosan – épp elég boldogok attól, hogy ott vannak egymásnak. A fikció szerint a jámbor Jeroen csak azért nem engedett természete vonzásának, és lett szerzetes, mert megismerkedett Aleiddel. Mondhatnánk, hogy valóban a kolostor helyett választotta, hiszen mindig, minden útjáról hozzá tér vissza… Ahogy múlik az idő, Jeroen lassan kikopik a világból, szinte az összes rokonát és barátját elveszti, és az is bizonyossá válik, hogy a házasságuk Aleiddel gyermektelen marad (lehet, hogy született gyerekük, de még pólyás korában meghalt). Bezárkózik a saját világába, lassan ráborul a sötétség. A történet végén egy álomban a festmények világa teljesen összemosódik a valósággal, és elszabadul a pokol: a képekről ismert szörnyszülöttek önállósítják magukat, és meglehetősen tiszteletlenek a készítőjükkel szemben.

Az utolsó képkockákon az alvó házaspárt látjuk. Jeroenért „álmában” tévedésből eljön a Halál. Nagyon mókás, hogy a hiúsága és az önhittsége legalább annyit segít neki abban, hogy távol tartsa magától a Halált, mint veleszületett bátorsága és józansága. A Halált kineveti, de a halált (az elmúlást) kívánja, és egy ilyen „nagy utazás” lehetősége még fel tudja szítani a kíváncsiságát: a Halál nyomába ered. A saját képében elvesző festő meséje is az eszünkbe juthat: amikor a festő végleg leteszi az ecsetet, és belép a maga festette tájba. Vagy megrögzött pedantériája lesz Jeroen veszte…? Ugyanis úgy érzi, hogy a Halál után kell vinnie ottfelejtett attribútumát, a nyilat. A mocorgásra álmában – vagy a férje álmában – felébredő Aleid a keresésére indul. Végre úgy érezheti, bebocsátást nyert annak az embernek a világába, aki mellett az egész életét leélte, és megismerheti lelke rejtett zugait. De a boschi tájakon bolyongva is csak a legnagyobb bánatával-bánatukkal szembesül, groteszkül ijesztő módon: 

a gyermektelenséggel, amiért semmiféle mű sem kárpótol.

Marcel Ruijters: Jheronimus. Eindhoven, Lecturis, 2015.