Bár a kortárs szlovák próza egyik kultikus alakjának, Dušan Mitanának az igen gazdag – lírát, epikát, tévé- és filmforgatókönyveket magában foglaló – életművéből (eddig) mindössze három regénye olvasható magyarul (köztük a Gondolat Kiadó jóvoltából most megjelent Nálunk a temetőben), a 2019-ben elhalálozott szerző világnézeti evolúciója ebből a három alkotásból is kikövetkeztethető.

Amíg ugyanis a groteszk fordulatairól híres, a hétköznapit a bizarral ötvöző, a véletlen és a sorsszerű összefüggéseit firtató Mitana 1984-es, magyarul 1986-tól olvasható műve, A játék vége mindenféle metafizikai kérdésfelvetéstől mentes, realista történet (egy feleséggyilkosság krónikája), addig a 2000-es évek első évtizedében megjelent, nálunk 2016-tól, illetve ez év őszétől olvasható Jelenés és a Nálunk a temetőben a szakrális szférát is bevonják: a bennük láttatott profán történéseket szándékosan itatják át, ütköztetik a Bibliában foglaltakkal.

A szakrális vonulat megléte vagy hiánya okozta különbség ellenére azonban a három regényt egy rendkívül fontos szüzséteremtő elem mégis összeköti: ez pedig Mitana alteregó-hőseinek jelenléte, akik a történések önéletrajzi események motiválta jellegét biztosítják. Mégpedig időben előre haladva – és a szakrális szféra bevonásával párhuzamosan – egyre erőteljesebben: hisz A játék vége főhőse, Peter Slávik csak „nyomokban tartalmazza” Dušan Mitana életének bizonyos szegmenseit: például hogy a filmes világban is járatos szerzőt „követve” filmrendezőként dolgozik. Ám születése körülményeire visszaemlékezve már vele kapcsolatban is előkerül a Nálunk a temetőben Felsőlieszkója, annak kultikus kocsmája és világra szóló szilvapálinkája, amely helyszín és ital majd a Jelenésben és a Nálunk a temetőben nagyapja, Dušan Eliaš színre lépésével kap központi szerepet. És amely kocsmában végre fény derül a szerzőhöz sokban hasonlatos, de vele korántsem azonos Peter Slávik valódi énjére is…

Mégpedig a műfajára nézvést emlékirat-paródiaként felfogható Nálunk a temetőben egyik kocsmajelenetében, amelyben Dušan Mitana ismét egy alteregón, Duchoslavon keresztül emlékszik vissza negyven év távlatából tizennégy éves kori önmagára és az akkor még vele, velük élő nagyapjára, Eliašra, mégpedig egy igen összetett, még a Jelenésben felvázoltnál is bonyolultabb világkép megteremtésével.

A Jelenés ugyanis még „csupán” kétféle világnézetet ütköztetett: Dušan Jonašét, aki a szerző alteregójaként és modern Jónásként szintén „rühellé” ugyan a prófétaságot – a saját játékszabályai szerint –, mégis szolgálni kívánja az Istent, és a nagyapja alteregóját képező antihősét, Dušan Eliašét, aki Illés próféta inkarnációjaként, kiválasztottsága tudatában minden egyes negatív szituációból ki akar mászni. Ha ehhez az szükségeltetik, hogy behódoljon az égi és földi hatalomnak, úgy tesz, ha viszont az, hogy kijátssza a regnáló hatalmat, akkor „negatív deviánsként” törvénytelenségek megtételére is kész. A Nálunk a temetőben viszont már számtalan klerikális és antiklerikális nézet találkozási pontja, miközben újabb meghajlás és tiszteletadás a devianciára jócskán hajlamos nagypapa előtt, a kamaszkori alteregó bevonásával pedig felnövéstörténet is: olyan fejlődésregény, amelyben Duchoslav nemcsak férfivá, de íróvá is lesz.

Ha belepillantunk abba a világba, amelyben a szerző alteregója felnőni kénytelen, bizony ki kell mondanunk: hősünk nincs könnyű helyzetben. Egy olyan – a saját maga „építette” temető mellett lakó – sírásó családban cseperedik, amely önmagában is a mitanai bizarr élethelyzetek tárháza, hisz a család bevételi forrását a falubéliek halála jelenti. A mások halálán keresztül nyert élet, sőt, jólét ráadásul egyfajta sajátos vallási tolerancia eredménye. Mivel Eliaš nagypapa szerint „a sírásónak és a kocsmárosnak minden kuncsafttal jó viszonyt kell ápolnia” (11), így – jelzi immár Duchoslav – „katolikusokat, lutheránusokat, ateistákat – hívőket és nem hívőket – temettünk egymás mellé, és még egyikük sem panaszkodott. De ki tudja, melyik hatósághoz tartozik ez a téma” (12).

Az összes majdan temetendő, tehát potenciális bevételi forrást jelentő pácienssel pedig a család csak úgy lehet jóban, ha annak minden egyes tagja más-más felekezethez tartozik: ezért Duchoslav bátyja, Servác katolikus, anyjuk lutheránus, apjuk evangélikus, míg maga Duchoslav ateista. Nem véletlenül. Nemcsak a családjában uralkodó hitkáosz tartja vissza a bármely felekezethez tartozástól, hanem nagyapja – a Jelenésben már részben vázolt – életútja is. Aki volt már lutheránus, baptista, katolikus, egy időben pedig még Jehova tanúja is. Sőt, „azzal dicsekedett, hogy szibériai tartózkodása alatt felvette a kapcsolatot egy sámánnal, aki úgymond beavatta őt, és elárult neki néhány titkot” (61), aminek hatására látomásai lettek. Öregkorára azonban agnosztikus lett, mert szent meggyőződésévé vált, hogy „Krisztus a világ kezdete óta a legnagyobb hipnotizőr és magnetizőr volt: akaraterő, hipnózis és fizikai magnetizmus alkalmazásával kényszerítette ki a hitet, de ez még nem jelenti azt, hogy Isten lett volna” (61).

Az agnosztikussá lett nagypapa és az ő antiklerikális hozzáállásához legközelebbi ateizmust képviselő unoka között „leledző”, magukat vallásosnak tartó családtagok viselkedése pedig nem más, mint a Mitana-életműre jellemző groteszk és abszurd szemlélet betetőzése a szent és a profán olyan szintű elegyítésével, amelyben a különböző bibliai tanokat mindenki a sajátjának vallott felekezete tanításai által próbálja meg ugyan értelmezni, csakhogy ezt azzal a „sírásó-filozofálással” (51) teszi, amely a konyhafilozofálás szinonimájaként minden szakrális jelenséget, tant, kérdést a földhözragadt falusi élet szintjére visz le. És ez nemcsak a családtagokra, hanem a falubéliekre és a sírásó családhoz gyakran be-betérő katolikus papra vagy evangélikus lelkészre is jellemző.

Így például a Mitanát egész életműve során foglalkoztató „véletlen vagy szükségszerűség?”- dilemma egy balul sikerült utazás – a buszsofőr, Mermeláda nem egy pozsonyi focimeccs helyszínén köt ki a falubéliekkel, hanem egy cirkuszi sátorban – kapcsán merül fel a helyiekben, ahogyan az ökölvívó-szakosztályt menedzselő és edző Dominik pap (akinek „korábban mindegyik ökölvívó a ministránsa volt, Isten a mi papunkon keresztül szerette őket” [11]) szószéken való mea culpázása is egy bokszmérkőzés után hangzik el, „amelyet a csapata, mint általában, 20:0-ra veszített el” (37). Ilyen közegben nem csoda, hogy a hosszasan „sírásó-filozofált” szeplőtelen fogantatásról az ateista Duchoslav a családjáétól jócskán eltérő okfejtéssel él: „A szilvapálinka soha nem ízlett nekem. Nemcsak azért, mert otthon főztük, és nehéz gyermekkoromat átjárta az illata, nem, a szilvapálinkával szembeni ellenállásomat a kozmopolitizmusra való tudatalatti hajlam motiválta. Utóvégre nem erről tanúskodik az a tény, hogy a becsületes őshonos szilvapálinka helyett dry martinit iszom, olyan koktélt, amely ginből és néhány csepp vermutból áll? De miért is beszélek erről…? Aha! A szeplőtelen fogantatás miatt. Igazi szakértők állítják ugyanis, hogy elég, ha a napfény a vermut üvegén hatol át, és eléri a gines poharat. A száraz, minőségi martini valahogy Szűz Mária szeplőtelen fogantatásához hasonlít: Aquinói Tamás szerint a Szentlélek megtermékenyítő ereje áthatolt Mária szűzhártyáján, mint a napfény, amely áthatol az ablaküvegen, de nem töri szét” (47).

Duchoslavnak ez az asszociációja is sejteti, hogy családja sírásó-filozofálgatására – jogos önvédelemből – igyekszik felülről tekinteni. Hogy ez mennyire így van, azt a regény térkezelése is hűen tükrözi: a fiú a házuk felső szintjén él, és csak akkor merészkedik le („lefordultam az ágyról, kimentem az erkélyre, és a diófán lemásztam az anyaföldre. Átkúsztam a kerítéslyukon, és a temetőben találtam magam” [38]), amikor dokumentálni szeretné a családjában uralkodó „katyvaszt”, azaz amikor írhatnékja támad.

A halottak nyugvóhelye így bizarr módon nemcsak az életet, a jólétet biztosítja, hanem az íróvá válás fontos helyszínévé, az alkotás ihletőjévé is válik. Duchoslav a sírköveken kezd el írni, de nemcsak a saját, családja ihlette vers- és prózakezdeményeit, hanem a nagyapjától örökölt történeteket is. A nagyapának ugyanis – akinek írói mivoltát a történelmi események csírájában elfojtották – minden egyes elhunytról van egy története, ezeket pedig – és Duchoslav ezzel teljesen tisztában van – nagyapja halála után kötelessége neki megírnia.

A tisztességes íróvá és felnőtté váláshoz azonban – sugallja Mitana regénye – még valami hiányzik. Ez pedig a (plátói) szerelem, amely ismét rendkívül bizarr körülmények között érkezik meg a kamasz Duchoslav életébe – nagyapja egyik látomása formájában. Bár a jövendöléshez képest öt évet késik, egyszer csak Beta személyében – A játék vége Helenájának és Janájának „kevercseként” – mégis ott terem a vasútállomáson, Duchoslav pedig szinte azonnal egy, a szentet és a profánt ismét összemosó mesében, egy Jancsi és Juliska-parafrázisban találja magát, ahol a „mézeskalács házban” élő öregasszony csak akkor adja el jó pénzért a lefejt tejet a gyerekeknek, ha azok előtte felolvasnak neki a Bibliából.

A család felülről szemlélése, a nagyapától örökölt történetek és a plátói szerelem együttesen szolgálják az alteregó-hős felnőtté, illetve íróvá válását. Az egyik kocsmai jelenet is e kettő kölcsönhatását és megtörténtét igazolja, mely szerint egyedül Duchoslav van tisztában az épp elhangzott történet hősének, Peter Sláviknak a kilétével. Mielőtt azonban itt egy omnipotens szerző önfényezését vélnénk felfedezni, ezt a regényt végig átható irónia és az alteregó-hősök szerepeltetése miatti önirónia megakadályozza. Ily módon pedig Mitana arra is lehetőséget ad, hogy akár Peter Slávikkal, akár más, rejtélyes hősével kapcsolatban nyugodtan továbbírjuk vagy átírjuk, szakralizáljuk vagy épp profanizáljuk azt a mesét, amelyet felkínál nekünk.

Dušan Mitana: Nálunk a temetőben. Fordította Jakabffy Imre. Budapest, Gondolat, 2022. 144 oldal, 3200 forint