„Amire kíváncsiak vagyunk, az nem a – képletesen szólva – platóni kilépés a barlangból, hanem épp ellenkezőleg, a második platóni fázis, az alászállás a barlangba” (60) – olvashatjuk a magyarul nemrég megjelent Platón és Európa című kötetben a cseh Jan Patočka gondolatait, aki Heidegger és Husserl pályatársaként és tanítványaként, azaz a fenomenológia híveként az ember világba vetettségéről, a világ jelenségeit felfogó és magán keresztülfolyató szubjektum szerepéről és helyéről elmélkedett. Tette mindezt leginkább az otthonában, illegálisan tartott „ülések” keretében, hiszen az 1968-as prágai tavasz időszakát leszámítva a csehszlovák kommunista hatalom hivatalosan hallgatásra ítélte, majd zaklatásaival 1977-ben a halálát is okozta (egy hosszú vallatás során halt meg).

Az, hogy a filozófus az írásban magyarul most először megjelenő illegális előadásait a hetvenes években tartotta, számunkra azért fontos, mert a ma felől nézve ezek meglehetősen profetikusnak tűnnek. A gondolkodó ugyanis a hetvenes években az ókori görög filozófusok, elsősorban Platón tanításaiból kiindulva Európa állapotáról, a hanyatlás útjára lépett kontinens helyzetéről olyan összefüggésekben nyilatkozik, amelyekre, ha akkor odafigyeltek/odafigyeltünk volna, talán nem itt tartanánk. Vagy nem tartanánk itt.

A fenomenológus az előadásaiban olyasvalamire, pontosabban olyasvalaminek a kiveszésére figyelmeztet, amelyet a lélek gondozásának nevez. „A lélek gondozása olyan gondozás, amely abból következik, hogy az ember közel áll a megjelenéshez, a jelenséghez, a világ egészében való megjelenéséhez mint olyanhoz, amely az emberben és az emberrel megy végbe” (39–40). Gondolkodókként az állapotunk aszerint tér el egymástól, hogy miképpen viszonyulunk a világban megjelenő dolgokhoz. És ez a viszonyuláslehetőség az, amely a léleknek szabadságot biztosít. Ez a szabadság pedig Patočka véleménye szerint először az ókori görög filozófusokra volt jellemző.

Hogy miért épp rájuk, annak okát Patočka a fennálló világrendek közötti különbséggel, az egyik világrendből a másikba történő átmenet okozta krízishelyzettel magyarázza. Az ókori görög filozófusok – köztük természetesen Platón is – a mitikus szemléletet, a mítoszok uralta világrendet „cserélték le” akkor, amikor a lelküket gondozva reflektálni kezdtek a világ jelenségeire. A mítoszoknak ugyanis az volt a „dolguk” – mutat rá a filozófus –, hogy megmagyarázzák bizonyos természeti tünemények vagy emberi jelenségek, a morális világ jelenségeinek keletkezését. A mítosz azért mond el valamiféle történetet, hogy rávilágítson: ami most van, az a múltban gyökerezik, valamiben, ami már volt, ezáltal pedig megalapoz egy bizonyos életformát, cselekvésbéli sztereotípiát. A múlt dimenziójába ágyazottan próbál a jelen kérdéseire is válaszolni, és a világ összes fennálló problémájához olyan motívumokkal nyúl, amelyek korábban megoldásként már működtek. Így „a mítoszban nincs megdöbbenés, a mítosz semmin se képed el, a mítosz mindent előre tud” (84).

A létezésre, a világ dolgaira való rákérdezés, azaz a filozófia eredete – Patočka levezetésének értelmében – a múlt, a mitikus képzelet aktuális jelenbe való áthelyeződésében érhető tetten. Ami azt jelenti, hogy a megjelenítettség – amelyet a mítosz az istenek szférájaként lát, ahová az ember csupán betévedt, és ott csak tévelyeg – itt olyasmivé válik, amit nemcsak elbeszélnek, hanem ami a megrendítő jelen teljes erejével itt van. Az ember világosság szférájába való betévedése pedig kérdéssé változik: „mi ez az egész?” „A filozófiára a kezdet kezdetén éppen az jellemző, hogy a kérdését a világ megjelenítettségének megdöbbentő őstényével szemben állva teszi fel” (84). Platón ezért mondja azt – utal rá Patočka –, hogy a filozófia kezdete csodálkozás: a rácsodálkozás az addig mitikusnak, így tradicionálisan adottnak, statikusnak tételezett világ jelenségeire.

A rácsodálkozásból fakadó filozófiai kérdésfeltevés pedig fontos, ha nem a legfontosabb része a lélek gondozásának. A gondoskodás a lélekről abban áll, hogy folyvást vizsgálódunk. A gondolkodás belső beszéd, belső társalgás, párbeszéd. Akik gondoskodnak a lelkükről, azok a tradicionális, a társadalomban bevett gondolkodási sémáktól függetlenedve képesek vizsgálni a körülöttük zajló eseményeket.

Platón számára a filozófiai kérdésfeltevések kialakulásának, a szakadatlan vizsgálódásba való átmenetnek a képviselője Szókratész. A nagy előd és példakép munkásságáról szóló platóni elképzeléseket a kötetben Patočka fenomenológiai rendszerén átszűrve kapjuk meg, ez pedig rendkívül érdekes megvilágításba helyezi Szókratész athéni ténykedését. Szókratész ugyanis éppen ennek az átmenetnek a „terméke”: a háborúk megtépázta ókori görög társadalom, az athéni „gyengélkedés” kellős közepén, a mitikus világrend megszűnésével párhuzamosan szólítja fel a honfitársait arra, hogy gondolkodjanak el, mi a jó, és milyen az igazságos állam. Abban a korszakban, amikor a jóról való tudást – a mitikus rendben tévelyegve – mindenki a magáénak tudta, akkor, amikor „tévelygésbe estek a türannoszok is, amikor azt gondolták, hogy helyénvaló módon, a közösség érdekeinek megfelelően vezetik a közösséget, hogy jobban vezetik, mint azok, akik katasztrófába vezették”. „Szókratész ebben a helyzetben képviseli új eszközökkel a régit. Képviseli azt a nézetet, miszerint fontos, hogy ne legyünk igazságtalanok, hogy az igazságtalanságot jobb elviselni, mint elkövetni. Ez az a princípium, amely nélkül a közösségben nem létezhet semmiféle konszenzus” (119). Ezt az elvet elsősorban a polgártársaival beszélgetve hirdeti, s miközben beszélget velük, rávilágít arra, hogy tévelygő emberek. „A szókratészi fellépés mérhetetlen paradoxona abban áll, hogy a tradicionális életben soha meg nem fogalmazott, ám implicit módon meglévő, paradox téziseket próbál bizonyítani” (121).

Szókratész ezzel önmagán segíteni ugyan nem tudott, de tragikus sorsával épp azt jelezte, hogy belátásból kell élni és gondolkodni, semmi másból. Azaz örökséget hagyott maga után. Erre az örökségre reflektálva született meg Platón Az állam című dialógusa, amely az embernek az univerzum jelenvalóságába történő megérkezését, azaz a tradícióból való kilépést szimbolizálja. És Patočka véleménye szerint ebben egyedülálló Európa: a szókratészi, platóni örökség nyomán egyedül Európában került sor a filozófia megszületésére, a „sétára az univerzumban” (107), amely egyben az államról, mégpedig az igazságos államról való gondolkodás lehetősége is, mely szókratészi értelemben a jóról vallott nézetek szakadatlan vizsgálata. Európa tehát a lélek gondozása által lett azzá, ami, és – Patočka lesújtó véleménye szerint – „azért szűnt meg az lenni, mert elfeledkezett erről” (99), felhagyott a lélekről való gondoskodással. A filozófus szerint ugyan Európa történelme nagyobbrészt, mondjuk úgy a tizenötödik századig, a lélekről való gondoskodás megvalósítására tett kísérletek története – csakhogy ezt követően az emberek kétféle létmód között kezdtek el hezitálni, majd választani: vagy megragadták a létezés magvát, amelyben az igazság kiviláglik, vagy visszahullottak a puszta létezésbe. Utóbbiak – vagyis akik a kérdések és válaszok helyett az érzelmeknek és az élvezeteknek szentelték magukat – lelke elvesztette a gondolkodás által nyert szilárdságát, felolvadt az örömök és a velük kéz a kézben járó bánatok bizonytalan mivoltában. Ez a bizonytalanság abból fakad, hogy sem az öröm, sem a bánat nem rendelkezik egyértelmű határvonalakkal. Egyre többet és többet akar – és ennek sosincs vége. Abból a közösségből pedig, ahonnan hiányzik a magasabb rendű cél, minden tevékenység a fizikai létre és annak szükségleteire irányul. Ez túlburjánzott közösséghez vezet, amely kívánja a luxust. „Az egyre növekvő és sokasodó szükségletek közössége, a szenvedélyekkel teli közösség – amelyet már Platón is duzzadtnak, túlburjánzottnak nevezett – a maga módján beteg, egészségtelen. Ez pedig oda vezet, hogy minduntalan bővülnie, kifelé is terjeszkednie kell, és hogy gazdasági okokból elkerülhetetlen a háború” (165).

Mindezt Patočka – ismétlem – a hetvenes években közölte a hallgatóságával. Ám amíg Platón idejében – utal rá a filozófus – egy esetleges háborúban a katonaság önálló társadalmi rendként jóval felette állt a közösségének, morális és szellemi elitet képezett („ők azok, akik képesek ebben a közösségben, amelynek szükségletei túlhajszolt és korlátlan módon növekednek, újra helyreállítani az egyensúlyt” [165]), ilyen rend híján a mai Európa hanyatlásának a profetikus Patočka véleménye szerint nem nagyon lehet megálljt parancsolni.  

Jan Patočka: Platón és Európa. Fordította Varga György. Budapest, MMA, 2021. 320 oldal, 4200 forint