Egy folyami lakóhajó határpont. Határ a mozgó víz és a stabil part között, de az áramló és változó természet és az ember alkotta világ között is. Ám ha belegondolunk, a változó folyó mindig ugyanaz a folyó: időtlen és természeti, míg a lakóhajó a természet pusztításának kitéve folyamatos emberi karbantartásra szorul. Hogy is van ez? Mi változik és mi az állandó? 

William Wharton majdnem huszonöt évig élt egy lakóhajón Párizshoz közel a Szajnán, folyamatosan építve és bővítve a teret ember és természet között.

Könyvében részletesen beszámol a lakóhajón átélt határtapasztalatról, amelyet az életet jobbá tevő tanulási folyamatként mutat be.

William Wharton tulajdonképpen nem létezik: a név Albert William du Aime (1925-2008) festő írói álneve. Bár du Aime elsősorban festőnek tartotta magát, a köztudatban mégis leginkább íróként él. Első és legismertebb kötete a Madárka (1978), amely a felnőtt társadalomból háborús stressz hatására a kanárilétbe menekülő fiatal katona előéletét, tüneteit és terápiáját követi nyomon. William Wharton végül összesen tizenegy könyvet írt, háromból mozifilm készült (Madárka 1984, Apa 1989, Éjfélre kitisztul 1992), s mindeddig nyolc volt magyarul is olvasható. A Jaffa Kiadó tavaly megjelent kötete, az angolul 1996-ban kiadott Lakóhajó a Szajnán Wharton egyik önéletrajzi műve, s bár címe alapján utazási beszámoló is lehetne, elsősorban nem Párizsról szól, hanem az elbeszélő fejlődéstörténetét mutatja be.

A véletlenekkel tarkított élettörténet irányba fordul a lakóhajón. 

A viszonylag fiatal és csóró háromgyerekes festő minden szándéka ellenére egy félig leégett fa lakóhajó tanácstalan tulajdonosa lesz a Szajnán az 1970-as évek elején.

A hajó ráadásul hamarosan el is süllyed, helyi szakértők emelik ki a zöldesfekete vízből (amely a 2024-es olimpia egyik forró témáját szolgáltató Szajna azonosítatlan barna darabkákat tartalmazó vizének tisztítatlan, a Renault-gyár kénsavával elegy ősforrása). A festő majdnem belehal a vízben kapott fertőzésekbe, mire előkészíti a kiemeléshez a roncsot. A kiemelés után kezdődik a küzdelem a szivárgás ellen, melyet végül úgy oldanak meg, hogy a korhadt aljú fahajót ráültetik egy kiszuperált acéluszályra: a két hajó folyami násza a könyv egyik kulcsjelenete, a problémamegoldás vizuális csimborasszója. A két hajó összenyitása és az új tér lakhatóvá tétele türelmes ezermestermunka eredménye, mely összehangolt családi együttműködéssel valósul meg. 

A festőről mindeközben nyilvánvalóan kiderül, hogy barkácsmesternek sem utolsó.

Bejáratos lesz a párizsi olcsó barkácsboltok, lepukkant telephelyek és bolhapiacok világába, így kevés pénzből is épül és szépül a hajó majdnem huszonöt éven át:  műterem és írói dolgozószoba mellett táncmulatságra is alkalmas nappalival, panorámaablakkal, terasszal, kerttel gazdagodik.

A festő azért nem adja fel a harcot az elemekkel már a hajóépítés legelején, mert tetszik neki a lehetetlennek tűnő feladat. „Az egész projekt őrültsége, nehézsége és nagysága kezdettől fogva rabul ejtett. Imádom megtalálni a megoldást a lehetetlen vagy lehetetlennek tűnő problémákra. Bármilyen furcsa, ez nagyon hasonlít a festészethez, azt hiszem, erre vagyok predesztinálva” (106) írja. A hajóépítés új helyzeteket teremt, kikényszeríti az új megoldásokat:

Miközben csinálod, folyamatosan fejlődsz, hogy fel tudj nőni a feladathoz. Tudom, hogy sok szempontból jobb ember lettem attól, amin eddig keresztülmentem ezzel a hajóval. Jobban bízom magamban, hogy mit tudok megcsinálni, de ami még fontosabb, sokkal, de sokkal alázatosabb lettem attól, hogy rájöttem, mi mindent nem tudok, sőt, ötletem sincs, hogyan fogjak hozzá. Látni, hogy ezek a folyami emberek milyen problémákat, vészhelyzeteket kezelnek hidegvérrel, lenyűgöző számomra, és felér egy revelációval. (107)          

A hajó és a vele járó feladat jó irányba változtatja meg a festő életét, felesége szerint mintha „küldetést” (108) talált volna eddigi elveszett ténfergése után. A kezdeti vészhelyzetek elhárítását kényelmes és kreatív élet követi, számos kép készül a folyóról, s nemsokára első könyve megírásának is nekiáll az elbeszélő.

Forrás: Albert William du Aime (William Wharton)/ wharton-duaime.wixsite.com

Az egyén képességeinek határait feszegető feladatmegoldások közepette a tanulás folyamatáról is sok szó esik a könyvben. A hajó „leckét ad” (75) gazdájának munkával és alázattal kapcsolatban. Minél többet dolgozik rajta, „annál többet tűnődöm azon, mit is tanultam én eddig az életben” (179), s kiderül, hogy számára ez korántsem iskolai tanulást jelent. A festőnek az építkezésben segít középiskolás fia, Matt, és leendő veje, a félkezű Sam – a fiúk emiatt időnként lógnak az iskolából. Sam nem hiányolja a tantermet: „a legtöbb dolog, amit az iskolában tanulunk, egyszerűen nem érdekel” (198) mondja, az építkezésen sokkal többet tanul. Mindez odáig fokozódik, hogy a festőnek már bűntudata támad, amikor egy fontos építési mozzanatnál iskolába küldi Mattet „ahelyett, hogy itt tanulna velünk”. (199)

A könyv mottója Hermann Hesse Sziddhárthájából származik, s szintén a tanulásról szól: „Szeresd ezt a vizet! Maradj nála! Tanulj tőle! Ó, igen, tanulni akart tőle, hallgatni akarta. Úgy érezte, aki megérti e vizet és titkait, az sok mást is, sok titkot megért majd.”[1] Az idézet a könyv második részéből való, amikor az önmagát kereső Sziddhártha ifjúkori papi tanulmányai, fiatalkori aszkézise, és felnőtt fejjel megélt világi tapasztalatai után megcsömörlötten megérkezik egy folyóhoz. Már majdnem beleöli magát, amikor belső hangot hall, mely arra biztatja, hogy tanuljon a folyótól. A későbbiekben Sziddhártha megtanul hallgatni, és meghallja a folyó sokhangú beszédében a tökéletesség jelenlétét. Így öregkorára személyes veszteségei és fájdalmai ellenére bölcs emberré válik. William Wharton könyvében Sziddhártha helyett egy festő járja az önmegismerés útját, és igyekszik meghallani a folyó bölcs hangját. Ha Buddha nem is lesz belőle, saját bevallása szerint jobb, vagyis kitartóbb és alázatosabb emberré válik. Ez a belső változás segíti festői és írói munkáját is.

A tanulási folyamat leírásának emelkedettségét (melyet az olyan kifejezések jeleznek, mint „predesztinálva”, „küldetés”, „reveláció/megvilágosodás”) megbízhatóan visszatérő humor ellenpontozza. „Minden az istenek (és Gaston) kezében van” (79) írja, amikor Gaston, az ívhegesztő, ajtó- és ablaknyílásokat vág az uszály fémtestén, és beáramlik a fény a hajótestbe. Erre rátromfol egy szőnyegcipelő anekdota: 

„nem tudom nem azt gondolni, hogy létezik egy felsőbb erő, amely gondját viseli a túlságosan becsvágyó bolondoknak, mint amilyenek az autóversenyzők, az extrém síelők, a vitorlázórepülők, és azok, akik túl nehéz szőnyegeket mozgatnak”. (224)

Wharton szívesen ad részletekbe menő, pontos leírásokat az építkezés szakaszairól, és általában ezeket is vicces felütéssel zárja; egy hosszas és iszamós olajkiemelés végén például úgy fogalmaz: „négy olajoshordót töltöttünk meg, nem számítva azt, amit magunkra kentünk”. (51)

A könnyed, anekdotikus történetszövés a kötet végére egyensúlyba hozza véletlenek és küldetés viszonyát, de tanulságot vagy végpontot nem találunk a sztorik között. Ahogy a vén Sziddhártha mondja barátjának, az öreg Govindának: „Ha valaki keres, könnyen megeshet, hogy szeme csak azt látja, amit keres, és nem képes találni, bármit is befogadni magába, mert mindig csak a keresettre gondol (…) Keresni azt jelenti: célt követni. Találni pedig azt: szabadnak lenni, nyitottnak lenni, egyetlen célt sem követni.”. Whartonnak sincs pontosan megfogalmazható célja az anekdoták füzérével, inkább egy nehezen körülírható tapasztalatot próbál megosztani a könyv történetein keresztül. 

Megismerjük a hatvanas-hetvenes évek csatornaszagú Szajnáját, a korabeli Párizs izzadt mesterembereit és kispénzű kereskedőit, a festő egyszerű barkácsfogásait.

Az egyszerű jelenetek felemelő élményeket idéznek meg. Egy türelmes ablakkészítés végeztével például ezt: „Van egy ablakom, benne egy folyót ábrázoló, Istentől kapott képpel, mely csak arra vár, hogy lefessem, ha lesz időm még valaha festeni. Voilà.” (143)

A kötetet Illés Róbert gördülékeny fordításában olvashatjuk; franciás, kihajtható papírborítója Párizs könyvesboltjait idézi, bár a borítóképeken pihenő kötélcsomók Párizs helyett, nagyon helyesen, a folyóra és az ember-folyó viszonyra irányítják a figyelmet.    

William Wharton: Lakóhajó a Szajnán. Fordította Illés Róbert. Budapest, Jaffa, 2023. 282 oldal, 4999 forint

*

Jegyzet:

[1] Fordította Horváth Géza.