Marina Sztyepnova nevét itthon legtöbben talán a 2011-ben megjelent Lazar asszonyai című nagyregénynek köszönhetően ismerik. A könyv azonnal a sikerlisták élére került, 2012-ben elnyerte az oroszországi Nagy Könyv díjat. Számos idegen nyelvre lefordították, magyarul 2014-ben jelent meg Goretity József fordításában, és a Város a szakadék szélén címlapján is ott szerepel, olyan közönségvonzó jelölők mellett, mint a „kísértethistória”, „Toszkána” és „egy szerelem története”, melyek mind nagy reményeket ébreszthetnek az olvasóban.

Persze, amikor egy író valamely könyve világszerte nagy sikert arat, mindig feszült figyelemmel várjuk, hogyan tovább. Sztyepnova a Lazar asszonyai után 2012-ben és 2013-ban elbeszéléseket publikált, majd 2014-ben jelent meg következő, tavaly magyarra fordított regénye, a Безбожный переулок.

Kezdjük is rögtön a címmel. Az eredeti cím tükörfordításban „Istentagadó” vagy „Ateista közt” jelent – a szövegben is megjelenik az elnevezés, magyarul Pogány utca lett (227). Ez egy Moszkva központjában található utca, amelynek eredetileg „Aptyekarszkij köz” majd „Protopopovszkij köz” volt a neve, melyet aztán 1924-ben látszólag a vallásosnak látszó utcanév látszólagos antitéziseként „Ateista közre” keresztelték át – habár sem az utca korábbi elnevezésének nem volt vallásos indíttatása (a Protopopovszkij elnevezést az egyik háztulajdonos vezetékneve, Protopopov indokolta), sem az újnak ideológiai: egyszerűen ott volt található a Безбожник, azaz „istentagadó, ateista” könyvkiadó. Mindebből az következik, hogy a cím szó szerinti lefordítása nem feltétlenül lenne szerencsés; biztosan nem adná vissza a célnyelvi befogadónak azt a jelentésspektrumot, amelyet az eredeti hordoz magában. Az angol nyelvű kiadás címe The Italian Lessons lett, a Teleki Anna fordításában az Európánál megjelent magyaré pedig Város a szakadék szélén. Nézzük meg, milyen okok húzódhatnak e címadás mögött.

A regényben egy szovjet kisfiú, Ivan Ogarjov történetét kísérhetjük figyelemmel, aki szeretetre és elismerésre vágyik, rideg apjától azonban verbális és fizikális bántalmazáson kívül semmi másra nem számíthat, édesanyja pedig nem tudja se megvédeni, se jól szeretni, ugyanis teljes mértékben alárendeli magát a férjének: amellett, hogy mindent megcsinál, igyekszik láthatatlan maradni. A szituáció nem ismeretlen és előzmény nélküli az orosz irodalomban, és ez is 

demitizálja és leleplezi a boldog szovjet gyermekkoról kialakított képet,

amelyet a szovjet ifjúsági irodalom és film sugallt. A kegyetlen apuka és a megfelelési kényszer miatt a fiú „robottá” válik, kiemelkedő eredményeket ér el a sportban és a tanulmányokban is. Mintegy véletlenszerűen az orvosi szakmát tűzi ki célul, és idővel a város legjobb orvosa lesz belőle. A „robot” meghatározás ugyanakkor az együttérzés viszonylagos hiányát is jelöli: le tudja választani érzelmeit a páciensekről, gépiesen vizsgálja őket, nem az ember, hanem a tünetegyüttes és annak megszüntetése érdekli. Ugyanakkor szereti az orosz irodalmat és érdeklődik a nyugat-európai képzőművészeteket: ebbe a világba menekül a kegyetlen apa és az első, viszonzatlan diákszerelem fájdalma elől.

A Lazar asszonyaihoz hasonlóan e regényben sem a nők kerülnek főszerepbe, ugyanakkor a női sorsok, ahogy Sztanyiszlav Szekretovtól átvett címben már sejtettük, fontos szerepet játszanak, és mindegyik Ogarjov köré fonódik. Közülük három karakter emelkedik ki: Ogarjov édesanyja, felesége és szerelme.

Ogarjov édesanyja szerencsétlen asszony, aki nem tud megfelelően törődni fiával, mert annyira lefoglalja, hogy kiszolgálja a férjét. Szürke, a környezetébe beleolvadó, lassacskán láthatatlanná váló nőről van szó”, aki annyira elhanyagolja magát, hogy végül „elfogy”: holtan esik össze a lakásukban. Fontos jelenet ez az „érzéketlen” Ogarjov ábrázolásában: hiába tudja jól, mi lenne a teendője, képtelen az édesanyján segíteni.

Ogarjov felesége, Anna Poszpelova későbbi férje magánorvosi rendelőjében recepciós. Anna felbukkanásáig a regénynek nincsenek misztikus elemei, vele azonban explicit módon bekerül bizonyos természetfeletti szál: kiderül róla, hogy ránézésre megmondja az emberekről, ha azok valamilyen mentális betegségben szenvednek, és valamilyen rejtélyes módon ők is azonnal észreveszik Annát: „tudják, hogy ő tudja”. Anna kislány kora óta orvos szeretne lenni, ez azonban nem sikerül neki: a szóbeli felvételi előtti pillanatban találkozik egy „ilyen” emberrel, „észreveszik” egymást, és Annára megmagyarázhatatlan erővel hat ez a találkozás. Az ismeretlen hölgy odaszorítja a falhoz, Annán jeges rémület fut végig, és eszét veszve el is menekül a helyszínről, kihagyva a vizsgát. Így nem lesz belőle orvos, de recepcióként a gyógyítás közelében marad, különleges képességét pedig alkalmazza is a rendelőben, megmentve az orvosokat az elmeháborodott páciensektől, akik a vég nélküli zaklatás és pereskedés lehetőségével fenyegetnek.

Annáról az is kiderül, hogy nem tervezett gyermek, két fiatal egyetemista egyéjszakás kalandjának gyümölcse, szülei életét pedig kizárólag az ő létezése köti össze. Anyja és apja azon versengenek, hogy Anna melyiküket szeresse jobban, rettentően megnehezítve ezzel a kislány életét. Ogarjov és Anna párosa tehát különös ellentétet jelenít meg: a férfi kisfiúként valószínűleg bármit megtett volna egy csepp szeretetért, ezzel szemben a felesége kislányként annyit kapott, hogy az már túlzás volt, szétszakítva ezzel személyiségét.

Anna fülig szerelmes Ogarjovba, akit istenként tisztel, Ogarjov viszont nem szerelmes a lányba. Beleszeret viszont egy másik nőbe, Maljába, aki később bukkan fel a pácienseként, és akit nem tud a tőle megszokott módon, érzéketlenül vizsgálni, mert a lány valósággal megbabonázza. Malja egészen kivételes, gyönyörű, élettel és reménnyel teli lány, és nemcsak jóval fiatalabb Ogarjovnál, de mintha az antitézise is lenne: míg Ogarjov a munkájának él, Malja igazi világutazó, aki számos idegen nyelven beszél és kifejezetten nyitott természetű. Mindez azonban csak a felszín: amikor Ogarjov jobban meg akarja ismerni, és kérdez a múltjáról, a lány mindössze annyit felel, hogy „Nebeszéljünktöbberettőljó?”. Később kiderül, hogy Malja skizofrén, ami váratlan és tragikus fordulatot hoz a regénybe.

Ezeknek 

az egymástól merőben eltérő karaktereknek a közös pontja Ogarjov, aki mindhárom női alakban megleli önmaga egy részét:

mintha e három karakter szintézise lenne, vagy mintha egy-egy karakter személyiségfejlődésének mérföldkövét jelképezné. Gyermekként még édesanyjára hasonlít: reménykedik, hogy ha mindent jól csinál, apja előbb-utóbb észreveszi, megdicséri, és szeretni fogja – mint édesanyja, aki egész életét e vágy jegyében élte le. Ebből Ogarjov „kinő”, amikor híres orvos lesz és elvesz egy nőt, aki bálványozza, és mindenben a segítségére van: akár ideális házasság, „mintaélet” is lehetne ebből. Ogarjov azonban „meghaladja” ezt is, mikor szerelembe esve megélheti a korábban csak a könyvekből ismert történeteket, kötetekben látott festményeket.

A karakterek önmagukban is, de párban is arra engednek következtetni, hogy

Sztyepnova azt a sokat boncolgatott, de mind a mai napig aktuális történelmi kérdést feszegeti, hol van Oroszország helye, és egyáltalán, mi az, hogy „orosz”.

Európa, vagy Ázsia? Szovjet-szocialista, vagy nyugati-kapitalista? Modern, csillogó és reményteli, vagy érzéketlen, hideg és praktikus? Ogarjov mintha a kettő határán egyensúlyozna: szovjet fiúnak születik, de vonzódik a nyugat-európai művészetekhez. Annával „mintaéletet” élhetne, ő azonban Malját, az utazást és a kalandokat választja, ami rettenetes végkifejletet rejt magában.

A címadás e szempontból nézve is tökéletes. 

A szereplők mind mikro-, mind makroszinten a szakadék szélén állnak.

Egyénileg vagy az őrület és a gyilkosság határán vannak, vagy valóban meg is őrülnek, és végzetes kimenetelű dolgokat követnek el. Családi szinten vagy a szétválás határán, szenvedve küzdik előre magukat a mindennapokban, vagy valóban el is válnak, emberi roncsokat hagyva maguk mögött. És társadalmi szinten is: identitás és mentalitás tekintetében egy egész nemzet áll ennek az évszázados kérdésnek a peremén, nem tudván, merre billenjen: megálljon-e a saját lábán, vagy elinduljon – ugorjon? – valamelyik irányba.

Az írónő az orosz mentalitást és társadalmat egy roppant érdekes metaforán keresztül szemlélteti. A főszereplő Olaszországba érkezve ámulatba esik, és összehasonlítja az ott tapasztaltakat az oroszországi helyzettel. Az a gondolata támad, hogy 

„A történelem keresztülrohant Oroszországon, mindent félrelökött az útjából, letépte a fejeket és kitörölte az emlékezetet, Európában viszont még csak meg sem állt. Ott csak élt.” (241)

Az az érzése, hogy Európában él a remény, a jövőbe vetett bizalom és hit, Oroszországban viszont ez teljes mértékben hiányzik.

„Ez az egész amiatt van így, mert nekünk nincs sajtunk – szólalt meg hirtelen Malja. Mármint milyen egész? – értetlenkedett Ogarjov.” (242)

„Hogy jön ide a sajt? […]

És akkor hirtelen megértette.

Az oroszoknak valóban nem volt sajtjuk. Saját sajtjuk. Kemény, málló, lyukacsos és tömör. Édeskés, sós és sótalan, szarvasgombás meg pirospaprikás. Kék- és fehérpenészes. Teljesen penésztelen. Lárvákkal érlelt.

Oroszországban egyáltalán nem csinálnak sajtot. […]

Maljával az egyik boltban megkóstoltak egy öt évig érlelt parmezánt. […] Öt év várakozás. Mind hittek benne, hogy van jövőjük. […]

Oroszországban csak túrót csináltak. Már reggelre elkészült. Estére pedig meg is savanyodott. De az estét még meg is kellett érni.

 Többet senki sem remélt. Mégis miféle sajtról lehetett volna itt beszélni? És miféle százéves borról? Miért kéne hiú ábrándokat dédelgetniük azoknak az embereknek, akiknek nincs jövőjük?” (244-245)

A regény fő kérdése tehát, hogy kivé válik, mit választ majd Ogarjov. A történet végén elköltözik Olaszországba, és amikor megkérdezik tőle, orosz-e, azt feleli: „Már nem. Most már csak ember vagyok.” (311) A szerző tehát olyan megoldást kínál e problémára, hogy főhősét kiemeli ebből a megold(hat)atlan zűrzavarból; Ogarjov felülemelkedik az ellentétpárokon, és végső soron emberré válik.

Valahogy mégis az az érzésünk, hogy a dilemma megoldatlan marad, nem válaszolja meg ezt a régóta fennálló kérdést. Hiába a „magasztos” végkifejlet, továbbra is nyitottnak érezzük a kérdést, és feszültség marad az olvasóban.

Sztyepnova elbeszélői módja is fokozza ezt a hiányérzetet. Egyetlen párbeszéd sincsen az írásban; a kötet főszereplőjének végtelen elbeszélése tárul elénk. Nincsenek hosszú mondatok, sőt, sokuk egyszavas, ami pattogó, feszes stílust kölcsönöz a szövegnek. Ugyanakkor nem egy végtelenített monológot kapunk; az elbeszélő gondolataiban felidézi a párbeszédeket, és mindezen átszűrődik egy e felett álló narrátor hangja is. 

E kettős narráción pedig írók, költők egész sorának hangja hallatszik át:

a szöveg rendkívül telített irodalmi utalásokkal. A regény egésze irodalmi reminiszcenciákra épül: számtalan idézet és utalás, áthallás fedezhető fel az olvasás során, ami érthető: a főhős szereti az irodalmat, rengeteget olvas, és az ő elbeszélésében ismerjük meg a történetet, számtalan alkotást idézve akár szó szerint, akár átalakítva, közvetve.

Az intertextuálitástól hemzsegő szépirodalmi szöveg ugyanakkor néhol hideg, tudós orvosnyelvbe vált. Sztyepnova rengeteg orvosi kifejezést használ, leírásai pedig szakmai pontosságúak. A közeg nem idegen tőle: édesanyja orvos, és elmondása szerint ő maga is orvos szeretett volna lenni, erről azonban anyja lebeszélte, és végül a bölcsészettudományok felé fordult. Nem véletlen, hogy első regénye, A sebész főhőse is orvos.

A feszültség tehát a regény kulcsszava,

 mert a szöveg minden szintjén, minden részletében fellelhető: a főszereplő karakterében és személyiségfejlődésében, a szereplők kapcsolatában, a Nyugat-Kelet dilemmában, a szöveg narrációjában, és stílusának kettősségében.

Egy ilyen, kettősségekben gazdag kötet pedig fordításelméletileg is képes állatorvosi lóként szolgálni: 

e szöveget fordítva például aligha lehet igennel felelni arra, elválasztható-e egymástól mű- és szakfordítás.

Sztyepnova regényében szabatos és részletes orvosi és biológiai szakkifejezések és leírások sorát találjuk, amelyek fordítása alapos kutatómunkát, adott esetben szakemberek bevonását igényli. Vajmi kevés tehát, ha a fordító kiválóan ismeri az idegen nyelvet és az anyanyelvét; ilyen esetekben magas szintű szaktudásra is szükség van, hogy adekvát fordítás készülhessen.

A pontos orvosi szakkifejezések és leírások mellett pedig a már említett irodalmi utalások és idézetek is alapos kutatómunkát igényelnek a fordítás során. A regény a számtalan idézet és utalás ellenére azonban az irodalomban kevésbé jártas olvasó számára is olvasmányos, követhető, de aki nem figyeli, keresi – és találja meg – ezeket, egyértelműen veszít a szöveg mélységéből. Úgy gondolom, a magyar kiadás e téren is sikeres: a fordítói, szerkesztői lábjegyzetek, ha kell, a segítségünkre sietnek, de nem válnak zavaróvá.

E rövid áttekintés után látjuk, hogy a regény jóval több annál, mint amit a borító ígér: sokkal összetettebb szirupos szerelmi történetnél vagy kísértethistóriánál, Teleki Anna fordítása pedig méltó a regény komplexitásához. Reméljük, nem kell újabb tíz évet várnunk Sztyepnova következő magyarul megjelenő regényére.

Marina Sztyepnova: Város a szakadék szélén. Fordította Teleki Anna. Budapest, Európa, 2023. 312 oldal, 5499 forint