Nagyjából azt tesz, amit akar (Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub)
Fotó: 1749
Nagyjából azt tesz, amit akar (Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub)

Nagy hagyománya van a brit krimitörténetben a nyugdíjas nyomozóknak, az azonban, hogy egy egész nyugdíjasfalu nyomozzon egy váratlanul aktualizálódó döglött akta után, igen ritka. De valóban olyan jó a nyár brit slágerkrimije, A csütörtöki nyomozóklub? Szilágyi Zsófia igyekszik megfejteni.

Richard Osman első regényének magyar borítóján Araminta Hall rögtön eligazít minket: „gyilkossági rejtélyt” fogunk olvasni, „Agatha Christie nyomdokain”. Hallnak magyarul egy könyve jelent meg (A játék neve: halál) – róla a változatosság kedvéért azt ígérték, hogy hamarosan Jo Nesbø-vel és John Grishammel együtt fogjuk emlegetni. De most nem is ezt a tekintélyláncot szeretném kibogozni, megszokhattuk már, hogy a krimiken és bestsellereken elénk tolják, mennyire zseniális, vicces, bámulatos a könyv, azt is megtudhatjuk, mit írt róla a New York Times, mikor kapta meg a skandináv krimiszövetség díját, esetleg ki fogja megfilmesíteni (Osman könyve esetében Steven Spielberg vette meg a filmjogokat). Az effajta könyveknél szériatartozék a lelkendezés, ahogy a hosszú köszönetnyilvánítás is a kötet végén – nincs is ezzel baj, ráadásul nálunk az egyébként elsőkönyves, filmproducerként és televíziós műsorvezetőként dolgozó szerző sokkal védtelenebb, mint a saját hazájában, ahol az ismertsége azonnal behozza az első olvasókat, akik aztán a saját lelkesedésüket át tudják adni másoknak, újabb és újabb olvasói hullámokat indítva el. A siker viszont, hiába volt az előzetes ismeretlenség, sikert szült nálunk is: A csütörtöki nyomozóklub május elején jelent meg, és még mindig sikerlistás, a szerzővel pedig az Élet és Irodalomban is jelent már meg interjú (Hegedűs Claudia készítette). Ebből tudtam meg, hogy Osman tervei szerint A csütörtöki nyomozóklub egy sorozat első darabja (és ez is így van rendjén: egy „rendes” kriminek sorozatban kell elhelyezkednie), az egyes részeket pedig egészen élete végéig szeretné az olvasóknak szállítani a szerző. A második rész már el is készült, év végére megjelenik magyarul is, a harmadik regény kulcsfigurája pedig állítólag magyar lesz.

És akkor itt, a sorozat ígéreténél azonnal felidéződhet bennünk a borítóra emelt Agatha Christie, aki nagyon megbánta, hogy túl öregre találta ki Hercule Poirot és Miss Marple figuráját: mivel öreg nyomozóit nem tudta elengedni, szinte elképzelhetetlenül magas kort értek meg, bár kifogástalan szellemi és nyomozói képességekkel rendelkeztek az utolsó részekben is. (Poirot-t meg is kellett gyászolniuk az olvasóknak, hiszen ő meghalt a Függöny című krimiben, Miss Marple halálát ellenben nem írta meg Agatha Christie.) Osman nyilván számolt ezzel a veszéllyel, hiszen a könyve Coopers Chase-ben, egy nyugdíjasfaluban játszódik: egyik főszereplője és elbeszélője, Joyce, 76 éves, és a többiek is 70-80 körüliek. Persze, élhetnek ők még nagyon sokáig, régi ügyeket meg akár hetente is elővehetnek (ez volt ugyanis a nyomozóklub eredeti terve), akkor pedig nem lesz gond az idő múlásával, íródhatnak az újabb és újabb krimik – csakhogy ebben a regényben egy „döglött akta” fölötti töprengés közben új gyilkosság történik, így a játék a jelenbe és komolyra fordul. A megoldáshoz ugyan a múlt megértése szükségeltetik, de a regény nagy részében a nyugdíjasfaluban elkövetett gyilkosság után kell nyomoznia a négy idős és (többé-kevésbé) amatőr detektívnek. Ha pedig a múltbeli bűnök a későbbiekben is mai gyilkosságokhoz vezetnek, már nehezebb lesz megindokolni, hogyan ölhetnek meg folyton valakit egy olyan idilli helyen, mint Coopers Chase – de ez már legyen Osman gondja.

A nyomozást persze nem kizárólag a nyomozóklub végzi, ott van körülöttük a rendőrség: Donna, a huszonhat éves rendőrnő, aki sorozatgyilkosokat szeretne elcsípni, ehelyett azt a feladatot kapja, tartson a nyugdíjasoknak előadást az otthonbiztonságról, hogy aztán így lehessen, némi kerülővel, részese egy valódi nyomozásnak; meg Chris Hudson, a túlsúllyal küzdő, egészségtelenül táplálkozó nyomozó, aki a boldogtalan skandináv detektívek derűsebb brit változata. (Egész terápiás csoportot lehetne már összegyűjteni az utóbbi évek detektívregényeinek depressziós és dietetikusra, esetenként addiktológusra szoruló rendőreiből.) A krimik mindig használnak sémákat és típusokat, ezekhez tesznek hozzá valami újat: Osman a boldog nyugdíjasfalut adta hozzá a detektívregény-univerzumhoz. Egy helyet, ahol a „láthatatlan generáció” él (amint ezt Osman az ÉS-ben nyilatkozta), amely teljesen más, mint amilyennek képzeljük.

Persze ez a nyugdíjasfalu is nagyon eltér attól, amilyennek egy „öregotthont” elgondolunk – a jólét, a vidámság, a tevékeny élet hívószavak kerülnek a bezártság, az elhagyatottság, a szűkölködés helyére. Mondhatnám, átkeretezés zajlik itt, és már csak ezért is fontos lehet ez a könyv Magyarországon, ahol még mindig a „szegényt bedugták a gyerekei egy nyugdíjasotthonba” mondat visszhangzik, még akkor is, ha az a bizonyos otthon, ahova „bedugták”, inkább Coopers Chase-hez lenne hasonlatos. És ez rendkívül fontos „hozzáadott értéke” a könyvnek egy olyan országban, ahol az idősgondozással magukra maradnak a családok, és ahol nagyítóval kell keresni azokat, akik tevékenyen, boldogan képesek élni hetvenen vagy nyolcvanon túl is. Szó nincs arról, hogy Osman regényének öregjei ne kapkodnának be folyton gyógyszereket (itt mi mindannyian szedünk valamit, mondja ki az egyik szereplő), vagy ne lennének akár mozgásukban korlátozottak jónéhányan. Viszont akár azt is nagyon szórakoztatóan használják fel a nyomozás során, hogy itt már nem mindenki mozog könnyedén. Az egyik gyilkosságnál, amely úgy történik, hogy tömegbe keveredve injekciót adnak be az áldozatnak (ehhez pedig, nem nehéz belátni, gyors mozdulatok szükségeltetnek), elkezdik szűkíteni a lehetséges gyanúsítottak listáját: csak a járókeret miatt azonnal nyolc nevet tudnak kihúzni.

De nem is a testi betegségektől félnek a nyugdíjasfaluban leginkább, hanem az emlékezet elvesztésétől, vagyis a demencia, az Alzheimer-kór különféle változataitól. Ahogy a remek rákkutatótól, Peták Istvántól hallottam egyszer egy interjúban: az orvostudomány komoly eredményeket ért el mostanra a szív- és érrendszeri betegségek megelőzésében és gyógyításában, így tovább élnek az emberek, és több idejük van megbetegedni rákban; ha pedig a rákkutatás is kellő szintre fejlődik majd, akkor még tovább fogunk élni, és egyre több lesz az a már most sem kevés alzheimeres. Most még ott tartunk, hogy nincs orvosság önmagunk elvesztésére. Ahogy olvassuk: az „emlékezet volt Coopers Chase mumusa. A feledékenység, a szórakozottság, a nevek összekeverése” (90). Az a szorongás hatja át a falut, vajon a megállíthatatlan pusztulás kezdetét jelzi-e, ha elfelejtenek, összekevernek valamit. De még az Alzheimer-kór következményei is képesek segíteni a nyomozást: amikor az egyik főhős, Elizabeth álcázásból az álnevén mutatkozik be Bogdannak, majd a férfi ezen a néven keresi őt az otthonában, az asszony nem bukik le azonnal, hiszen a már mindent összezagyváló férje simán rábólint, hogy „Marina” ott lakik.

Ha az „átkeretezést” szeretném megmutatni, vagyis azt, milyen képzeteket tud újraírni Osman könyve, Móricz egy novellájához irányítanám az olvasókat. Az 1935-ös Az égi madárban (nem keverendő össze egy 1916-os Móricz-szöveggel, az Égi madárral, amely sokkal ismertebb, kétszer is készült belőle film) egy „szegényházat” látunk, és az ott élő, sorsukba beletörődő, szomorú öregeket. Egyikükben még „maradt életszikra”, ő tépi a ruháját, vádolja azokat, akik elvették a szabadságát – de nemcsak a vasrácsos kerítés zárja be, hanem öregedő testének börtöne is. Ehhez képest Coopers Chase nyugdíjasaira az a legjellemzőbb, hogy szabadok: amikor egy törvénybe ütköző magánakciót hajtanak végre a nyomozás során, el is magyarázzák a náluk sokkal fiatalabb nyomozóknak, hogy nem félnek a börtönbe kerüléstől, sőt, mosolyogva állnának a vádlottak padjára (hogy szembenézzenek az unokáikkal egyidős bíróval), ha pedig közmunkára ítélnék őket, szemetet úgysem tudnának szedni, mert nem bírja a derekuk. Az egész nyomozóklub egy szabad, bátor idős ember kezdeményezésére indult el: „Penny éveken át dolgozott a kenti rendőrség felügyelőjeként, és mindig elhozta magával egy-egy megoldatlan bűntény aktáját. Nem lett volna szabad megtartania ezeket, de arra számított, hogy úgysem fog kiderülni. Egy bizonyos kor után az ember nagyjából azt tesz, amit akar. Senki se szól rá, kivéve az orvosait és a gyerekeit” (24–25). Igaz, Penny a cselekmény idején már nincs irigylésre méltó állapotban, de vannak, akik folytatják helyette a nyomozóklubot. Lehet, hogy a sorozat többi részében majd cserélődnek a főhősök és Coopers Chase lakói, és mások lépnek az elhunytak és demensek helyére? Nagyon várom a folytatást.

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub. Fordította Orosz Anna. Budapest, Agave, 2021.

 

A kritika szerzőjéről
Szilágyi Zsófia (1973)

Irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem intézetvezetője, a Kalligram folyóirat szerkesztője. Legutóbbi kötete: Az éretlen Kosztolányi (2017, Pesti Kalligram)

Kapcsolódó
A bizalom kvartettje (Richard Osman krimisorozatáról)