Családias viszonyok

Richard Osman könyveit értékelve sokan (köztük e sorok szerzője is) úgy vélik, hogy nem is annyira a bűnügyek megfejtése és a bűnösök leleplezése, sokkal inkább a Csütörtöki Nyomozóklub valószínűtlen kvartettjének működése jelenti a regények voltaképpeni tétjét, és adja az olvasóknak nyújtott legfőbb élvezetet. Mintegy familiáris viszonyba kerülünk a négyes tagjaival; mi magunk is tagjai leszünk e spirituális családnak. De ekkor elvárhatjuk, hogy a fikciós családtagok élete legyen olyan izgalmas és követésre érdemes, mint a szigorúan vett kriminalisztikai szál.

Az új regényben viszont azt is megtapasztaljuk, hogy a szereplők szinte semmit sem változnak; Ron, az egykor bősz szakszervezeti harcos mindig a West Ham United nevű londoni focicsapatról hablatyol, Joyce, a régi ápolónő szakadatlanul fontoskodik, és drámai szendeként érzeleg, Ibrahim, az egyiptomi származású pszichiáter állandóan makulátlannak álmodott ruházatával, a legszűkebb és egyben a legtágabb értelemben vett rendrakással, valamint az éppen felbukkanó nők meghódításával foglalkozik, miközben az angol titkosszolgálat egykori dámája, Elizabeth rendkívül ravaszul szervezi a nyomozásokat, és közben mindig képes előrántani egy velejéig cinikus, ámde önironikus aforizmát. A friss, akár a harmadik évadnak is nevezhető könyvben például ezt: „Nagyon kevés dolog fontos annyira, hogy az életünket kockáztassuk érte, de sok minden van, ami elég fontos ahhoz, hogy mások életét kockára tegyük miatta.” Igen, ez akár az összes fegyveres szakszolgálat krédója is lehetne – felmutatva egyúttal a morális kételyeket.

De az új köteteben Elizabeth gondolkodását valójában a férje, az egykori jelentős régész, Stephen demenciája és mentális leépülése iránti aggodalom tölti ki. Meg az, hogy ezúttal hogyan ne kockáztassa mégse a mások, vagyis a barátnője és klubtársa, Joyce Meadowcroft életét.

Persze egyszer bekövetkezik a pillanat, amikor olvasóként elkezdjük unni e szellemi családtagjainkat. Mint az életben a valódiakat.

Ám Osman narratívájának ez a fajta állandóság alighanem egyik leglényegesebb formaelve. A kvartett jellemeinek statikussága amolyan eposzi elem, ahogy azt a fiatal Lukács foglalta össze a Regényelmélet lapjain. Eszerint a hősök inkább időtlenek, azaz nem is várható el, hogy fejlődjenek vagy változzanak, hiszen ez csak a valóságosan múló időben vagy realista időkezelés révén lenne lehetséges. Osman bűnregényei ellenben csak hajszálnyit kritikai realista érzületűek. Még akkor is, ha egy interjúban ezt állítja: „Elizabeth és Ibrahim középosztálybeliek, Ron és Joyce munkásosztálybeli. Mindkét osztályt jól ismerem: munkásosztálybeli családban nőttem fel, most azonban középosztálybelinek számítok. A két osztály között örök bizalmatlanság feszül, ezért is olyan jó írni erről a négy alakról.”

Ez a bizalmatlanság szertefoszlik a nyomozás és a barátság hatására, hogy aztán éppen az egymás iránt érzett bizalom biztosítsa a négyes egyik legfontosabb összetartó elemét.

Mint alvó csecsemők

Most halljuk a korai Lukácsot Tandori Dezső fordításában: „Igaz, az epopeia látszólag ismeri az idő tartamát, gondoljunk csak az Iliász- és az Odüsszeia-beli tíz évre. Ám ennek az időnek éppoly kevéssé van valósága, valódi tartama; nem érinti az embereket és a sorsokat; nincs saját mozgalmassága, és csupán annyi a funkciója, hogy érzékletesen kifejezze valamely vállalkozás vagy feszültség nagyságát. Hogy a hallgató átélje, mit jelent Trója bevétele, mit jelentenek Odüsszeusz bolyongásai. [...] De a hősök a költeményen belül nem élik át az időt, az idő nem érinti belső átalakulásukat vagy állandóságukat; életkoruk fölszívódik jellemükbe, Nesztor úgy öreg, ahogy Heléna szép, és Agamemnon hatalmas. Az öregedés és a halál, minden élet fájdalmas fölismerése, persze, az epopeia embereinek is sajátja, de csak fölismerésként; amit átélnek és ahogy átélik, annak az istenek világának boldog időtlensége jut.”[1]

Igen, Ron Ritchie úgy West Ham-drukker, ahogy Nesztór öreg.

Ekkor Osman karakterei a krimi mitologikus alakjaival lépnek spirituális kapcsolatba: Poirot mindig hiú és nagyon belga, és minden alkalommal képes kijelenteni: Exactement, mon ami! Miss Marple kortalan, ámde mégis idős hölgy. Mintegy annak született, de persze csak a regények világában. Kortalan, időtlen és ekként sorstalan egzisztenciák, akikre mélyen igaz Hölderlin nagy versének (Hyperions Schicksalslied) két sorsdöntő sora: „Schicksallos, wie der schlafende / Säugling, atmen die Himmlischen” (nyersfordításban: „Sorstalanul, mint az alvó csecsemő, lélegeznek az égiek / az istenek”).

És hogy mennyire nem ismerik az idő múlását ezek az alakok, azt Osman időkezelése ábrázolja tökéletesen. Amikor az első regény elején Ibrahim megkérdi a huszonhat éves közrendőrnőtől, hány évesnek saccolja, Donna de Freitas nyolcvannak tippeli. Mire a hiú pszichiáter: „Eltalálta, pont annyi vagyok, de fiatalabbnak nézek ki. Kb. hetvennégynek. Mindenki ezt mondja” (Osman I, 18–19).

Ha most (és legkevésbé sem alaptalanul) az első regény megjelenésének idejét vesszük tájékozódási pontnak, akkor ebben a jelenetben 2020-ban járunk, azaz Ibrahim 1940-ben született. Ami természetesen lehetséges (bár aligha valószínű). Mindamellett a leghalványabb nyoma sincs annak, hogy Ibrahim akár egy percet is öregedett volna a harmadik regényig. És ez igaz a kvartett többi tagjára is.

Megáll(t) az idő. Ron számára is, aki szakszervezeti aktivistaként valahol Margaret Thatcher és Tony Blair környékén fagyott bele a saját idejébe. Mit sem tud például a Brexitről. Hogy egyebekről most szó se essék.  

Szószegés?

Richard Osman egy tavalyi interjúban (ÉS, 2021. július 2.) a következő kérdést kapta Hegedűs Claudiától: „Mivel az első regényében meghatározó szerep jut egy lengyel karakternek, érdekelne, hogy a továbbiakban is számíthatunk-e kelet-közép-európai szereplőre?”

És így felelt: „A férfi, aki kétszer halt meg már elkészült, így ahhoz nem nyúlhatok. Azt azonban megígérem Önnek, hogy a harmadik regényem kulcsfigurája magyar lesz!”

Ám Osman nem bizonyult szavatartónak. Hiszen a magyarul az eredetivel csaknem egyidejűleg megjelent új krimijében mindössze egyetlen félmondat tartalmaz idevágó elemet: 1978-ban Elizabethet „egy bántóan megvilágított magyar vágóhíd irodai részlegében őrizték”. Hát ezt a legjobb indulattal sem nevezhetjük kulcsszerepet vivő mozzanatnak, ahogy a második könyv Köszönetnyilvánításában szereplő, szerfölött önironikus vallomásban felbukkanó motívumot sem, amikor a gyermekeiről ezt írta: „Ti vagytok a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Még annál is jobb, amikor a Fulham 4-1-re megverte a Juventust” (Osman II, 367). Pedig ebben is rejlik magyar vonatkozás: némi guglizás után bárki kiderítheti, hogy az akkor Fulhamet erősítő Gera Zoltán perdöntő szerepet játszott a londoniak győzelmében, hiszen két gólt is szerzett az olaszok ellen 2010. március 18-án. Ám ez a regény világán kívüli motívum. Elmaradtak a magyarok. 

Jöttek viszont helyettük az ukránok, pontosabban mindössze egyetlen ukrán férfiú, Viktor Illjics, a szovjet KGB egyik nagyágyúja még a vitézi időkből, aki most ugyancsak a szépkorúak táborát színesíti. Ráadásul Elizabeth régi jó ismerőse.

Szóval az új regény dramaturgiája is követi az előzőekét – a tévésorozatok kategóriáival élve: egy évad egy ügy, ami esetünkben mindig kettő voltaképpen. A kiindulópont egy régi, döglött akta feltárása és megoldása, melyhez mindig egy másik, a regény jelen idejében történő ügy kapcsolódik. És aztán a nyitott befejezés: a könyv végén Elizabeth és Viktor eltöprengenek, mi lenne, ha a régi ügy teljes megoldása érdekében elutaznának a londoni télből a folyton napsütéses Dubajba. Az a sanda gyanúm, hogy ez lesz a következő, azaz a negyedik regényévad tárgya. 

Marad a bizalom

Szóval egy jelentéktelennek nevezhető dologban Osman megszegte a szavát, de mi köze ennek a regényekhez? Elég sok. Mert ekkor a fő olvasói kérdés így szólhat: ha Osman (mintegy civilként) nem tartotta be az ígéretét, megbízhatunk-e benne regényíróként, omnipotens narrátorként?

Másként fogalmazva: a harmadik regény után is igaz-e Osmanra az állítás, amit a főhősnője, Elizabeth a második évadban az egykori titkosszolgálati kollégájáról (és mellesleg egyik férjéről) mondott: „Douglas mindent megtervezett. Ha megüzente, hogy mutatni akar nekem valamit, akkor tényleg mutatni akart valamit” (Osman II, 179).

Azt mondanám, igen, igaz. Továbbra is megbízhatunk az íróban. Osman az új könyvében ugyancsak mindent eltervezett, és most sem ír le semmi olyat, aminek ne lenne valami jelentősége a cselekményben. Még akkor is védhető az állításom, ha szándékosan mond vagy közvetít az egyik figurája által valami téveset. Mint például amikor az első regényben ezt a bejegyzést íratja Joyce-szal a naplójába: „Olvastam valahol, hogy ha az emberiség nem hagy fel a húsevéssel, 2050-re tömegek fognak éhezni. Igaz ugyan, hogy addigra én már nyolcvanéves leszek…” (Osman I, 55).

De ez megint az időtlen sorstalanság állapota, ráadásul a tényekkel ellentétes kijelentés, hiszen az következne belőle, hogy a regény cselekményének idején, azaz 2020 táján Joyce 50 éves, ami totális képtelenség. Viszont, sugallja Osman, miért ne hazudhatna magának a saját naplójában Joyce? Miért is ne áltathatná ezzel az öncsalással önmagát? Pláne akkor, ha a most megjelent regényben Joyce belefog a novellaírásba, azaz immár tudatosan kezdi átkölteni, fikcionalizálni a tényeket – persze Osman akarata szerint.

De előfordul, hogy a regényíró egyértelműen elhallgat dolgokat. Hiszen, mint Douglas, ezekkel is meg akar mutatni valamit. A nyomozásban élő szereplőknek. És nekünk, az olvasóknak.

Akiket egyértelműen társszerzőinek tekint. Vagy amolyan családtagoknak.

Köszönet a családnak

Mindez legpregnánsabban a regények végén álló Köszönetnyilvánításokban érhető tetten. Ezzel sikerült megújítania ezt az udvariassági okokból obligát, ám alapjáraton legfeljebb egy mosodai számla izgalmaival kecsegtető és az olvasóknak mit sem mondó műfajt, amely ráadásul a regények fikciós világán kívül helyezkedik el. Vagyis szigorú értelemben nem része a műalkotásoknak. Ám Osman ilyenkor önmagát szintén regényszereplőnek tekinti, pusztán azért is, mivel most a stílusa erősen Joyce naplójának hangütését követi. A friss kötetben így kezdi: „Ez a köszönetnyilvánítás konkrétan az utolsó dolog, amit meg kell írnom, és amint végzek vele, mehetek nyaralni.” És kicsit lejjebb így folytatja: „Miközben ezeket a sorokat írom, Liesl Von Cat az íróasztalomon ejtőzik, mint általában” (Osman III, 359). Mint a nevéből is kiderül, egy macskáról van szó, de állhatna ott Alan, azaz Joyce nemrég örökbe fogadott kutyájának neve is.

Ezzel a huszárvágással Osman amolyan familiáris kapcsolatot teremt, egyesítve regényei fikcionális és a maga privát, valóságos világának közegét. Ennek egyik motívuma a kiadója munkatársait ajnározó futamban érhető tetten: „A legcsodálatosabb kiadói csapattal is meg vagyok áldva. A regényben szereplő tetőmedence valóban létezik Londonban, konkrétan a PRH irodaháza mellett található Battersea-ben.” És aztán idéz is egy mondatot a harmadik könyvből: „Valamivel távolabb, Elizabethtel szemben őrök strázsálnak az amerikai nagykövetség bejáratánál, tőle balra pedig fiatal nők egy csoportja lép be az egyik kiadó épületének forgóajtaján.” A PRH a Penguin Random House, azaz Osman kiadói csoportjának a rövidítése. És már jön is a vallomás: „A lelki szemeim előtt ez a csoport az én csodálatos csapatomat jelenti a Vikingnél. Ti vagytok a legjobb csapat ebben a szakmában. Továbbra is a családom áll a történeteim középpontjában” (Osman III, 360). Ez a család, mint látható, roppantul tág, és milliós tagsággal rendelkezik.

Hátborzongató sikere ellenére (három év alatt hét és fél millió eladott kötet világszerte!) Osman művészi hitvallása szerfölött földönjáró, és mentes minden pretenciózus nagyképűsködéstől. És hogy ráadásul mennyire pragmatikus, azt nyíltan bevallja: „Ebben az iparágban semmi sem történik olvasók nélkül, azaz nélkületek. [...] Nekem csak az a dolgom, hogy szórakoztassalak, és nagyon-nagyon szeretném, ha jól szórakoznál” (Osman III, 359).

Hogy ez megvalósuljon, ahhoz persze könyvesboltok is kellenek. Ezért írja a második regény Köszönetnyilvánításában: „Kérem, támogassák a helyi könyvesboltokat!” Aztán pedig a második krimiben szereplő üzlet szlogenjét idézi: „Ha nem használod, búcsút mondhatsz neki!” (Osman II, 367)

Ennél többet e sorok szerzője sem kérhet az olvasóktól. Itt, Budapesten még a londoninál is súlyosabb okokból.

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub. Fordította Orosz Anna. Budapest, Agave, 2021, 368 oldal, 4480 forint

Richard Osman: A férfi, aki kétszer halt meg. Fordította Orosz Anna. Budapest, Agave, 2021. 368 oldal, 4480 forint

Richard Osman: Az eltévedt golyó. Fordította Orosz Anna, Budapest, Agave, 2022, 362 oldal, 5480 forint

*

Jegyzetek:

[1] Lukács György: A regény elmélete. Dosztojevszkij-jegyzetek. Budapest, Gond-Cura Alapítvány, 2009. 122–123.