„Multa tuli” (Ilja Leonard Pfeijffer: Grand Hotel Europa)
Fotó: 1749
„Multa tuli” (Ilja Leonard Pfeijffer: Grand Hotel Europa)

Ilja Leonard Pfeijffer a holland irodalom egyik legnagyobb sztárja, aki a Grand Hotel Európában a tömegturizmus veszélyeiről értekezik. De hogy lesz ebből a publicisztikába illő kérdésből regény? Balogh Tamás metszően őszinte, kiváló kritikájából kiderül!

Ilja Leonard Pfeijffer az a fajta író, aki úgy érzi, hozzá kell szólnia a világ dolgaihoz. 2018-ban megjelent grandiózus könyvében, a szülőhazájában hatalmas sikert aratott Grand Hotel Europában olvasmányos vagy regényes(ített) formában korunk egyik szembetűnő társadalmi jelenségére, a tömegturizmusra próbálta felhívni a figyelmet. Ennek a művének Velence az egyik fő színtere; a fikció szerint itt, a hanyatló, önmagát túlélt európai kultúrának ezen az ikonikus helyén születik meg a szerző hasonmásában, „Iljában” a gondolat, hogy könyvet kellene írnia erről az aktuális témáról. A Grand Hotel Europa megírása óta Pfeijffer újabb munkákkal bizonyította a jelen, illetve a kor fő kérdései iránti érzékenységét: 2020-ban folyamatosan tudósította választott lakóhelyéről, Genovából a De Volkskrant olvasóit a koronavírus-járványról (feljegyzései azóta könyvalakban is megjelentek Quarantaine. Dagboek in tijden van besmetting (Karantén. Napló fertőzés idején) címmel. Genovában egy olyan jelenséggel találta szembe magát, melynek következményei sokkal közvetlenebbek, megfoghatatlanabbak és fenyegetőbbek, mint a „kemény turizmusé”. A pandémia ellenállt az irodalmi megközelítésnek, a járványkönyv egy ponton mégis összeér a tömegturizmust elemző korábbi művével (és némi irodalom is belekeveredik): ti. a vége felé Pfeijffer metsző iróniával – bár szerintem nem egészen igazságosan – mutatja be a „tömegembereket”, akik a karanténból kiszabadulva egyből útra kelnek, és jó dolgukban, vagy „mert megérdemlik”, újra elárasztják a tengerpartokat és a történelmi városokat. Ha csak a tömegturizmushoz kapcsolódó egységekből épült volna fel, a Grand Hotel Europa akár afféle mai A Balgaság dicsérete vagy Bolondok hajója is lehetett volna, Pfeijffer azonban nem elégedett meg ezzel. A könyv legközelebbi rokonaként talán Multatuli (alias Eduard Douwes Dekker gyarmati tisztviselő) klasszikusát, a Max Havelaart nevezhetnénk meg, melynek szerzője úgyszintén a világhoz kívánt szólni, de ezt igen furmányosan tette. A Max Havelaar regény a regényben (közben pedig az első regény mintegy a második regény regénye is), viszont a bonyolult fikció végén megjelenik az egész Szerzője, a címlapon feltüntetett Multatuli, és maga mentségeként elmondja: „Cifra könyv ez… aránytalan… hatásvadászó… […] Jó, jó, ez mind igaz! De: Jáva népét sanyargatják! Mert: könyvem lényegét nem lehet megcáfolni!”[1] Pfeijffer egyébként nem ezt, hanem A varázshegyet említi analógiaként: amikor címet keresnek a készülő könyvnek, „Ilja” elmondása alapján a kiadója Mann könyvére asszociál: „vagyis egy kultúra végéről szóló, szomorú könyv lesz”. [2] (292) „Ilja” természetesen elhárítja az összehasonlítást, de azért nem nagyon tiltakozik – és persze ezt az önteltséget nem lehet számonkérni a szerzőn, ahogyan az olykori ódivatúságot, sznobizmust, arisztokratizmust sem. Pfeijffer végig így bujkál a saját szövegében (talán az értekező részeket kivéve).

A Grand Hotel Europa elején „Ilja Leonard Pfeijffer” beköltözik a könyv címét adó, szebb napokat látott, szinte kihalt hotelbe „valahol Európában”, hogy megírja „a múzsájával”, Clióval, egy szép olasz művészettörténész-nővel folytatott románcának történetét, akinek a kedvéért Velencébe költözött, de akit újabb munkahelyére, Abu Dhabiba már nem kívánt, illetve tudott követni. Románcuk krónikája csak lassan, fokozatosan bontakozik a könyvből. Átmenetinek tekintetett magányában „Ilja” az írás révén reméli újraélni a szerelmét, és próbálja tisztázni, miért futott zátonyra a kapcsolatuk. Clio, illetve Velence úgyszólván tálcán kínálja „Iljának” a témákat. Velencében határozza el, hogy könyvet ír a tömegturizmusról. Ennek részei rendre bekerülnek a Grand Hotel Europába – bár „Ilja”, illetve a szerző mindig hangsúlyozza, hogy a készülő könyvnek nem a végleges változatát olvassuk –, amiként helyet kap benne e könyv készültének a folyamata is, minthogy feltűnik egy holland forgatócsoport, hogy filmet (azaz inkább „filmet”) készítsen a jelenséget a terepen (Velencében, Amszterdamban és a rémes Giethoornban) tanulmányozó íróról. Eközben „Ilja” a kapcsolatterápia sajátos formájaként cinkos játékba feledkezik Clióval; egy századok óta lappangó Caravaggio-festmény után kutatnak, de mintha csak egy Dan Brown-regényben lennének. Ennek a nyomozásnak (vagy inkább „nyomozásnak”) a kapcsán is előkerülnek témák, melyeket „Ilja” bőven tárgyal, így a (képző)művészet múltja, jelene és jövője, illetve Európa hivatása és sorsa. Ezek az eszmefuttatások hiába vannak beleágyazva a könyvbe, regényesíteni nem sikerül őket. A nagy téma, a tömegturizmus igazából egyetlenegyszer szól csak bele a cselekmény alakulásába: amikor életbevágó volna, hogy Ilja minél gyorsabban eljusson engesztelhetetlennek tűnő szerelméhez a zsúfolt Velencében (egyébként, mint később kiderül, Caravaggio „útját követve” itt is). Az értekező részeket a sok utazgatással sem sikerül regényesítenie Pfeijffernek: az új és új helyszíneken a szerelmespár, ha nem is pontosan ugyanazzal, de ugyanannak a jelenségnek a változataival találkozik, és ami még nagyobb baj, a látottakat mindig ugyanabból a nézőpontból mutatja be a könyv. 

A fejtegetések nemegyszer nagyon találóak, és vitára ingerlőek, de hiányzik belőlük a ritmus, nincs bennük dinamika:

minden beszélő ugyanazon a hangon és ugyanabban a stílusban értekezik, igazából ugyanazt mondja jó hosszan (legyen bár taxisofőr vagy hoch entellektüel), mintha egymás szájából vennék ki a szót. Nincs köztük igazi ellentét, de még különbség sem, az pedig végképp nem érződik, hogy a gondolataik a sajátjaik lennének. Olvasás közben végig azon morfondíroztam, hogyan is értsem az értekező részeket ebben a furcsa hibridben – melyeket egyébként a míves magyar fordításban már kevésbé éreztem fárasztónak, mint az eredetiben.[3] Elképzelhető, hogy nem gondolta őket egészen komolyan a szerző, és maguk is a könyvben a modern társadalomról és kultúráról adott, meglehetősen lesújtó látlelet részei lennének esszéisztikus futamaikkal, olykori közhelyességükkel, egysíkúságukkal – ahogyan valaki villája erkélyén selyem házikabátban a reggeli kávéját kortyolgatva elképzeli az életet? Esetleg ezzel magyarázhatnánk az alapvető aránytévesztést is, tudniillik hogy az „idomtalan” mű középpontjában, összesen mintegy kétszáz oldalon a tömegturizmus jelensége áll, ami ugyan kellemetlen, sőt, pusztító is lehet, de azért mégsem mondanám korunk legnagyobb problémájának vagy kihívásának. Tartok tőle, hogy a Grand Hotel Europa azért mégsem ennyire szofisztikált mű. Az utóélete is erre enged következtetni: a könyvbemutatók rendre abból állnak, hogy Pfeijffer neves szakemberekkel: művészettörténészekkel, városatyákkal, politikusokkal társalog a Grand Hotel Europa fő témáiról, mégpedig a legkomolyabban, terítékre kerül a Nyugat alkonya, az autenticitás, illetve a zsákutcás modern művészet kérdése, Caravaggio, a tömegturizmus 

– csak arról nem esik szó, hogy mégis valami regényféle kapcsán elmélkednek.

Az is lehet persze, hogy Pfeijffernek így egyszerűbb „eladnia” – és eladnia – a könyvet.

Akárhogy is forgatjuk a Grand Hotel Europa értekező részeit, pont az hiányzik belőlük, amivel egy író többet vagy mást mondhatna vagy sugallhatna nekünk a műve középpontjába állított jelenségről egy szociológusnál vagy egy, a turisztikai szektorral érintkező munkakörben dolgozó szakértőnél. A kevés üdítő kivétel egyike az a részlet, melyben a Velencei Biennálé – „Ilja” szerint – kontármunkákkal megtöltött pavilonjainak hátat fordítva ázsiai turisták fényképezik az alkonyati Velencét, a letűntség jelképét – ami pontosan úgy jelenik meg előttük a valóságban, amilyennek a fényképekről ismerik. A szerelmi szálban viszont teljes írói vértezetében áll elénk Pfeijffer: itt a játék, a játékosság, a szereplők önmagához és egymáshoz való kreatív viszonya alakítja a történetet. A mesterkéltség győzedelmeskedik a természetesség (illúziója) felett, olyannyira, hogy néhány fejezet felütésében még maga a Természet is – használható vagy használhatatlan – irodalmi fogásként jelenik meg. A két főszereplő megpróbál életre galvanizálni egy műalkotást, és ezzel párhuzamosan műalkotássá avatná az életét. „Ilja” hihetetlenül emelkedett, cirkalmas nyelven társaloghat a hotel kifinomult munkatársaival és vendégeivel, valamint a szerelmével – legalábbis amíg nem durvul el a helyzet. A fiktív szerelmi szálban alig van valami, ami önmagán kívül még ne utalna vagy vonatkozna valami másra is: amikor az elején Ilja azt feleli a hordár kérdésére, hogy honnan jött: „Velencéből”, nemcsak az igazat mondja, de egyben „a legszebb választ” is adja. (8) A könyv tele van szövegjátékkal, intertextuális utalásokkal – mondom ezt úgy, hogy biztos vagyok benne, ezek java részét nem ismertem fel; de ugyanilyen jellemző, hogy a szerző szinte mindent kimond benne, talán mert tudja magáról, hogy pengeélesen fogalmaz. Például az afrikai menekült fiú az Aeneist adja elő saját hányattatásainak története gyanánt, de lelepleződik. A szerelmi szál nemcsak szellemes, de néhány valóban nagyszabású – vállaltan kulisszahasogató – pillanattal is megajándékozza a hosszú eszmefuttatásoktól elcsigázott olvasót: Pfeijffer el tudja érni, hogy szerelmi vallomásként olvassuk az Európához (azaz inkább „Európához”) intézett, gondolatmenetét tekintve nem különösebben eredeti ódát, és a végén meghatódjunk „Iljának” a (szó szoros és átvitt értelmében vett) vér-tanúságán.

A Grand Hotel Europában Pfeijffer arra az erőművészre hasonlít, aki fájdalmas súlyokat emelget játszi könnyedséggel, de aztán előáll az igazi műsorszámával: fogja, és egyetlen mozdulattal felkapja a nézőteret a publikummal együtt. 

Kár, hogy ekkor már merev grimaszba fordul a mosolya.

 

Ilja Leonard Pfeijffer: Grand Hotel Europa. Fordította Bérczes Tibor és Fenyves Miklós. Budapest, Gondolat, 2021.

 

*

Jegyzetek:

[1] Multatuli: Max Havelaar. Fordította Faludy György. Budapest, Új Magyar Könyvkiadó, 1955. 249.

[2] Talán helyesebb lett volna úgy fordítani: „szomorú könyv lesz egy kultúra végéről” („het wordt een triest boek over het einde van een cultuur” – az eredetiben az „egy”-en van a hangsúly). A szép fordításban van néhány hasonló, vitatható megoldás, de a szöveg is hosszú és nehéz.

[3] Talán azért is, mert az eredetit könyvolvasón olvastam, és nem lehetett érzékelni, mikor lesz már vége a fejtegetéseknek. Nyilván az is könnyített a dolgon, hogy a magyar szöveget álomkönnyű papírra nyomták.

A kritika szerzőjéről
Balogh Tamás (1965)

Irodalomtörténész, műfordító, kritikus. Legutóbbi kötete: Huizinga Noster - Filológiai tanulmányok J. Huizinga magyar recepciójáról (L'Harmattan, 2017). Legutóbbi fordítása: Luk van Haute: Japán. Életképek (Typotex, 2020)