A kényszermigráció a huszonegyedik század egyik legdrámaibb társadalmi jelensége, ami nemcsak Európában, hanem az amerikai kontinensen is a közbeszéd fókuszába került. Az Egyesült Államokba az ezredforduló környékén évente egymilliónál is több mexikói bevándorló érkezett, jelentős részük irreguláris módon, az utóbbi években pedig a kisebb közép-amerikai országokból, így elsősorban Guatemalából, Hondurasból és Salvadorból indultak útnak az erőszak és a szegénység elől menekülők. Az Egyesült Államok törvényei és bevándorláspolitikai gyakorlata, így a Barack Obama elnöksége alatt érvényben lévő DACA (Deferred Action for Childhood Arrivals) a tizenöt év alattiakat védelemben részesítette, aminek az a nem kívánt következménye lett, hogy sok közép-amerikai család egyedül indította útnak a gyerekeit. Ezek a gyerekek – jogi terminussal élve: kísérő nélküli kiskorúak – jellemzően embercsempészek segítségével jutottak át a határon, feladták magukat, végül pedig rokonaiknál kötöttek ki. Ezt a gyakorlatot Donald Trump megszüntette, az elfogott kísérő nélküli kiskorúakat rabosíttatta, és sokukat deportálták. A témáról szóló riportok, a rácsok mögött ülő vagy a határvidék sivatagaiban bolyongva halálukat lelő gyerekek képei komoly erkölcsi felháborodást okoztak az Egyesült Államokban.

A drámai téma az Egyesült Államok szép- és tényirodalmában is megjelent. Az utóbbi években a legnagyobb közönségsikert Jeanine Cummins 2020-ban megjelent Amerika földje című regénye[1] aratta, amelyben egy mexikói anya és gyermeke menekül a drogkartellek elől az Egyesült Államokba. A regényt – bár érzékenyítő szándékát nem vitatták – számos kritikus hiteltelennek és sztereotipnak nevezte, úgy tartván, hogy a középosztálybeli, a többségi társadalomhoz tartozó (bár negyedrészt Puerto Ricó-i származású) Cummins a kulturális kisajátítás eszközével élt. Egy texasi lap egy listát is közölt azokról a (ténylegesen bevándorló hátterű szerzők által írt) könyvekről, amelyek elolvasását az Amerika földje helyett ajánlják a migráció iránt érdeklődő olvasóknak. A diskurzus hevessége az Egyesült Államok jelenlegi, felfokozott politikai és identitáskonfliktusainak kontextusában értelmezendő, ám ettől elvonatkoztatva is fontos kérdés, hogyan lehet és szabad írni a kísérő nélküli kiskorúakról, a menekültekről, vagy még tágabban értelmezve bármilyen marginalizált, kiszolgáltatott társadalmi csoportról, amelyek a saját hangjukon megszólalva nem férnek hozzá a többségi társadalom, „a művelt olvasóközönség” figyelméhez. Ez egy régi, de változatlanul releváns probléma, amelyre lehetséges megoldás a tisztességes, szakmai alapon művelt dokumentarizmus. (A magyar olvasó számára a Közel-Keletről Európába tartó migráció témájában ismerős lehet Nick Thorpe Sír az út előttem című kötete,[2] vagy a kevésbé közismert, de kiváló A tengerben élnek krokodilok című könyv Fabio Gedától,[3] amelyek nagy empátiával, riporteri vagy szociális munkási pozícióból szólaltatnak meg fiatal menekülteket.) Egy másik lehetséges megoldás pedig az, hogy az érintettek később, új hazájukba beilleszkedve maguk írják meg a saját migrációtörténetüket. Erre számos példát találunk az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, ugyanakkor ezek a szövegek lényegüknél fogva hosszú évekkel, évtizedekkel később reflektálnak egy olyan témára, ami itt és most húsbavágó.

Mit tehet akkor egy érzékeny, tehetséges író, ha meg akar szólalni, mert – mivel maga is mexikói bevándorló az Egyesült Államokban – mélyen megérinti a kísérő nélküli kiskorúak ügye?

 Az 1983-ban Mexikóvárosban született és huszonöt éves kora óta New Yorkban élő Valeria Luiselli, miközben maga is a zöldkártyára várt, önkéntesként tolmácsolt az idegenrendészeti tárgyalásokon. Tapasztalatai alapján írta meg Tell Me How It Ends: An Essay in 40 Questions című könyvét,[4] amelyben az idegenrendészeti interjú negyven kérdésére (például: Miért jött az Egyesült Államokba? Mi történne önnel, ha vissza kéne mennie?) adott tényleges válaszok alapján mutatott be jellemző bevándorlótörténeteket, stilizálva ugyan, de a tényeknél maradva, mint az imént említett Thorpe- és Geda-kötet. Írói pozíciója ilyen értelemben szilárd: nem talált ki történeteket, és azért tudhatja mindezt, mert aktívan segített, privilegizált pozíciójának teljes tudatában (Luiselli, bár mexikói állampolgár, jómódú családból származik, egyetemre járt, tökéletesen beszél angolul, és legálisan tartózkodik az Egyesült Államokban).

A témát, illetve a mexikói határnál tett látogatását ugyanakkor szépírói eszközökkel is fel akarta dolgozni. Így született meg a 2019-ben megjelent Lost Children Archive (Elveszett gyerekek archívuma), a Tell Me How It Ends „fikciós” párja. Luiselli interjúiban azt hangsúlyozta, hogy politikai dühét kiadta az előző könyvében, így a regény mélyebb, elvontabb szöveg lett, mint tényirodalmi hangvételű párja. 

Ez kétségtelenül így van, ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a regény nem is a kísérő nélküli kiskorúakról „szól” elsősorban, hanem arról a segíteni akaró, de meglehetősen törékeny és tétova női elbeszélő-főszereplőről, aki a családjával New Yorkból Arizonába utazik, de a legközelebb akkor kerül valódi kísérő nélküli kiskorúakhoz, mikor a repülőtér kerítését rázza zokogva, közben pedig végignézi, ahogy a gyerekeket deportáló gép felszáll.

Ha az Amerika földjéről elmondható, hogy jó szándékú, de vitatható hitelességű módon dolgozza fel a témát (középosztálybeli észak-amerikai felnőttként középosztálybeli észak-amerikai felnőttekhez beszéltetve kiszolgáltatott, nincstelen latin-amerikai gyerekszereplőket), akkor Luiselli könyvét a spektrum túloldalára helyezhetjük. Az Elveszett gyerekek archívuma olyannyira indirekt módon közelít, hogy a New York Times kritikája szerint „a határon zajló válságról való írásról való írás” az övé. Ez a végletesen önreflexív szöveg, ahogy Csuhai István az ÉS-ben megfogalmazta: „egyidejűleg több tematikus vagy műfaji vasat tart a tűzben, és ezeket a különféle típusokat tovább osztják a bennük megszólaló hangok, beszédek, nyelvi regiszterek”. Viszont, mivel szerencsére nem próbál a kísérő nélküli kiskorúak szájával megszólalni, e regiszterek egyike sem küzd hitelességi problémával.

Ugyanakkor nehéz megérteni, hogy pontosan mit akar a főhős.

 A regény elején megismerkedik egy Manuela nevű mexikói nővel, aki az idegenrendészeti őrizetbe került gyerekeiért aggódik, és valamilyen módon segíteni akar nekik, de ezt nehéz lenne annál kevésbé hatékony módon kivitelezni, mint amit a cselekmény során ténylegesen véghez visz. A névtelen elbeszélő-főszereplő ugyanis nem repülőre ül, ügyvédet fogad vagy tolmácsként próbál segíteni, hanem férjével és gyerekeivel (pontosabban: a fiú a férfi előző házasságából, a lány a nő előző házasságából született) kocsiba ül, és New Yorkból egy végeláthatatlan road trip során leautózik a határvidékre. Maga az utazás sem azért veszi kezdetét, mert a nő így határoz, hanem mert a férfi egy művészeti projektje miatt Arizonába akar menni. Korábban a férfi és a nő New Yorkban azzal foglalkozott, hogy „hangképeket” gyűjtött, a metropolisz zajait, beszédfoszlányait dokumentálta, és a férfi most az apacs indiánok egykori településterületén, a legutolsó szabad amerikai őslakosok leigázásának történelmi helyszínein szeretne hasonló hangdokumentációt készíteni.

A regény jelentős részében a négy szereplő a kocsiban ül, és New Yorktól a mexikói határig átszelik az Egyesült Államokat. Ahogy Miklós Laura írja kritikájában: „Az apró, családi mikrotémák az utazás előrehaladtával makroszinten is kibomlanak, egy teljesen más Amerika térképe rajzolódik ki előttünk a mexikói származású feleség és a férj családjának eposza alatt.” A női elbeszélő gyakran nézi a szinte teljesen üres tájat, és szüntelenül az „elveszett gyerekekre” gondol: miért ne kezdhetnének új életet ebben az országban? Pazar mondatok sorjáznak a kiürült, elszomorító amerikai vidékről, ahol a mexikói nő éppoly idegen, mint New York-i férje. Például: „Minden olyan, mintha kivájták és kibelezték volna, és nem maradna más, mint szavak: a dolgok neve, amint a vákuumra mutat. Egy olyan földön haladunk át, ami csak táblákból áll. Az egyik ilyen tábla családi vendéglőt hirdet, és vendégszeretetet ígér: mögötte semmi, csak egy düledező vasszerkezet ragyog gyönyörűen a napon” (83).

A táj mellett állandó elem az utazásban az autórádió, de a hírekben is minduntalan az elfogott, kísérő nélküli kiskorúakról van szó. A hosszú utazás során a két szülő egyre mélyebbre süllyed saját „monomániájába”: a nő szinte mindig az „elveszett gyerekekről”, a férfi pedig a leigázott apacsokról beszél. Meglehetősen erőltetettnek hat, ahogy az apa elmeséli az apacsok történetét – érzelmileg megközelíthetetlen karakteréhez ugyan illeszkedik, de az olvasót elfárasztja, ahogy vezetés közben folyamatosan arról tart kiselőadást, hogy Geronimo és a többi indián vezér milyen szenvedéseken ment keresztül. A saját monomániájukba záródó szülőket viszont szépen ellenpontozza a két gyerek, akikben a szülők halottindián- és gyerekmigráns-történetei „visszhangoznak”, és átalakítva visszajátsszák, visszamondják azokat. Így lesz neve is a névtelen szereplőknek, saját „nyelvet” alakítva ki a családban: a férfi Papa Cochise, a fiú Fürge Toll, a nő Szerencsés Nyíl, a lány pedig Memphis lesz (az első egy valódi apacs vezér neve, a második és a harmadik fiktív „indiánnév”, a negyedik név pedig a városra utal, ahol a család egy Elvis-tematikájú motelben aludt). 

A gyerekek a maguk módján azonosulni kezdenek a szülők állandóan visszatérő történeteivel, mígnem az arizonai Visszhang-kanyonban maguk is „elveszett gyerekké” válnak.

Spoiler nélkül nem igazán lehet leírni, hogy pontosan mi történik az utolsó száz oldalon, de különös és szép tetőpontja ez a regénynek.

A szimbólumok, történelmi és kulturális referenciák hálója néhol szellemes módon épül be a regényszövegbe, például Cormac McCarthy felolvasása hangoskönyvként mindig automatikusan elindul, amikor a nő csatlakoztatja a telefonját az autórádióhoz. David Bowie Space Oddity című dalának szövege viszont túl sokszor és elég erőltetetten szövődik bele a dialógusokba (itt kell megemlítenünk Mesterházi Mónika gördülékeny fordítását, amely által ezek az áthallások minimális veszteséggel kerültek át a magyar változatba). A rádió- és zenehallgatás mellett hangsúlyos a család(tagok) olvasmányainak szerepe, különösképpen Ella Camposanto Az elveszett gyerekek elégiái című könyve. Camposanto viszont egy fiktív szerző (nevének jelentése: temető), és fiktív könyve, amit a nő és a fiú olvas, mutatja be azt az utat, amit a gyerekek a Bestia nevű tehervonaton megtesznek (amely tényleg létezik Mexikóban, pontosabban tényleg létezik egy tehervonat, amit a rajta utazó migránsok Bestiának neveznek). Ez a metatrükk megidézheti akár Roberto Bolaño 2666-ját (a fent idézett Miklós Laura, illetve Benedek Márton kritikája is Bolañót említi referenciapontként), amelyben ugyanezen a határmenti senkiföldjén egy Archimboldi nevű fiktív szerző felkutatása mozgatja a szálakat. Camposanto és Bolaño könyve is ott van egy „dobozban”: az autóban található kartondobozok egyikében, amelyek tartalmát a regényszövegbe ékelődő „leltárak” akkurátusan felsorolják mint az utazás, a kutatás és a vándorlás kulturális referenciáit. A könyvek lapjai közé a fiú a frissen készített polaroid fényképeit rejti, és hogy még zavarba ejtőbb legyen az összhatás, e képek némelyike ténylegesen megjelenik az Elveszett gyerekek archívuma mint fizikailag létező kötet lapjain.

Luiselli akkurátusan megadja a regény végi „bibliográfiában” a parafrázisai és vendégszövegei listáját, ami meglehetősen szokatlan megoldás. Bibliográfiát tudományos monográfiák végére szokás illeszteni, és sok szempontból a szöveg tényleg nagyon tudatosan tárja fel azt a motívumrendszert, ami a vándorlást, a számkivetettséget tárgyalja a világirodalomban vagy a tényirodalomban. Kiemelt helyen szerepel Ezra Pound I. Cantója, T. S. Eliottól az Átokföldje, Joseph Conradtól A sötétség mélyén, Juan Rulfo Pedro Páramója és még sok más irodalmi alkotás, amelyek Rulfót leszámítva elsősorban az angolszász hagyományból származnak. Ez a referenciarendszer, bár alaposan kidolgozott, nem ad igazán sokat a cselekményhez. Érdekes lehetett volna több latin-amerikai intertextus használata, de néhány alkalmat leszámítva a kétnyelvű Luiselli ezt a lehetőséget nem alkalmazta. (Ehhez kapcsolódóan érdemes megjegyezni, hogy bár Luiselli saját maga akarta átültetni spanyolra angolul írt regényét, végül mégsem boldogult vele, így a mexikói Daniel Saldañával együtt fordította le [írta újra?] a szöveget, amely a Desierto sonoro [Hangzó sivatag] címet kapta.)

A női narrátor tehát, bár a hangja kifejezetten erős és szuggesztív, nem visz minket közelebb az „elveszett gyerekek” világának megértéséhez. 

A hangja nem a kultúraközi közvetítőé, és nem a céltudatos riporteré, aki szagot fogott, és nem ereszti a témát, miközben interjúalanyokat és dokumentumokat keres.

De nem is az empirikus kutatóé, akinek van hipotézise, módszertana és forrásai, hanem egy szemlélődő, kételyekkel teli nőé, akit inkább visznek, mintsem maga megy a számára fontos „téma” után. Gyakran visszatérő elem, amin az elbeszélő-főszereplő elmélázik, hogy Manuela gyerekeinek inggallérjába a nagymamájuk még odahaza, Mexikóban belevarrta az anyjuk telefonszámát, hogy az Egyesült Államokba átérve hívják majd fel őt, de a gyerekek nem telefonálnak, őket pedig nem lehet felhívni. Az elbeszélő megfigyel, dokumentál, hangokat és képeket rögzít, de kapcsolatot teremteni nem képes az „elveszett gyerekekkel”.

És mit tud dokumentálni ebből az üres, barátságtalan világból a fiú a polaroidokkal, a férje a mikrofonjával, és mit tud tenni a nő? Egyre kevesebbet. A férj egyre távolibb: érezhető, hogy el fognak válni, és ezek a gyerekek, akik nem édestestvérek, el fognak szakadni egymástól. Mégis csak mennek az autóval előre, egy végeláthatatlan road tripben, a saját művészi és dokumentarista tripjükben, keresve az Amerikai Egyesült Államok ősbűnének, az őslakosok leigázásának a visszhangját az utolsó szabad indiánok sírjánál, vagy a jelenkori Amerikai Egyesült Államok (a főszereplő értékrendje szerint) legnagyobb bűnének, a sivatagban kóborló irreguláris migráns gyerekek deportálásának nyomait, de ebből nem történet lesz, hanem egy monománia szimbólumaival teli világ, ahol a szereplők éppúgy kóborolnak, és éppúgy a saját visszhangjukká válnak, mint azok, akikről beszélni vagy írni akarnak, vagy akiknek a hangját rögzíteni szeretnék.

Ez a metaszint az, ahol az Elveszett gyerekek archívuma igazán jó és szép könyv, a „hogyan beszéljünk / írjunk / dokumentáljunk” dilemmáinak szintje. Ha valaki arra kíváncsi, hogy ténylegesen milyen emberi sorsokat termel a huszonegyedik század egyik legdrámaibb társadalmi folyamata, a kényszermigráció, akkor ne ezt a könyvet olvassa el. Ha viszont arra szeretne reflektálni, hogyan lesz ebből „téma”, és milyen szubjektivitásokon keresztül kerül közel a témájához az, aki mások szenvedését szeretné kutatni, megérteni és megírni, annak Luiselli regénye számtalan utat kínál. Amik természetesen körbe-körbe kanyarognak – mint az „elveszett gyerekek” nyomai a sivatagban.

Valeria Luiselli: Elveszett gyerekek archívuma. Fordította Mesterházi Mónika. Budapest, Magvető, 2020.

Jegyzetek:

[1] Jeanine Cummings: American Dirt. New York, Flatiron Books, 2020. Magyarul: Amerika földje. Fordította Csáki Judit. Budapest, Helikon, 2020.

[2] Nick Thorpe: Sír az út előttem – Remények és félelmek a menekültek Európába vezető útján. Budapest, Scolar, 2018.

[3] Fabio Geda: A tengerben élnek krokodilok – Enaiatollah Akbari igaz története. Budapest, Athenaeum, 2011.

[4] Valeria Luiselli: Tell Me How It Ends: An Essay in 40 Questions. New York, HarperCollins, 2017.