Az Északi Tanács Irodalmi Díjának tavalyi nagy esélyese a dán Rakel Haslund-Gjerrild volt, aki Adam i Paradis című történelmi regényével szállt versenybe. Haslund-Gjerrild jelölése és kötetének látványos méltatása nem váratlan, s nem is előzmény nélküli: már a két évvel ezelőtti első regényével, Az ég madaraival megmutatta: hiába tart még többé-kevésbé a pályája elején, átgondolt vízióval és erős nyelvteremtő képességgel rendelkező szerző, akire érdemes figyelni.

Az ég madarai posztapokaliptikus miliőben játszódó, prózát és lírát leleményesen vegyítő, meditatív hatású regény. Tulajdonképpen tekinthetünk rá izgalmas gondolatkísérletként is, mely arra próbál választ találni, vajon a totális egyedüllét állapotában mégis meddig maradhat ember az ember? A regény kerettörténete meglehetősen klasszikus: miután az emberiséget (feltehetőleg a huszonegyedik században) ismeretlen eredetű járvány sújtotta, a krízis kezelése kicsúszhatott az irányítás alól: talán túl gyorsan burjánzott a fertőzés, talán eleve nem sikerült biztonságos megoldást találni, esetleg a válságból háborús konfliktus lett. Mindenesetre a járvány terjedését az emberek bombákkal próbálták megfékezni, azonban a sorozatos tisztítótűzzel nemcsak a fertőzést, hanem önmagukat is csaknem kiirtották.

Haslund-Gjerrild elbeszélésében teljes ismeretlenségbe és személytelenségbe csöppen az olvasó. A múlt eseményei, a világégés részletesebb következményei homályba vesznek már, míg a főszereplő egy meghatározatlan korú, névtelen lány, aki a nagy katasztrófa idején gyerek volt, a regény cselekményidejében pedig valószínű már tinédzser. Mindent az ő elméjében kavargó álom- és emlékképek elegyéből, másodkézből szerzett információkból, feltételezésekből kell kirostálnunk.

Így tudjuk meg, hogy a kataklizmát egy idősebb nő segítségével élte túl, akivel aztán kétfős közösséget alkottak. Együttlétük leginkább a helyzet szülte egymásrautaltság és a családi kötelék keverékéből ered. A regény nyitányában a lány hosszas vágyódás után úgy dönt, hogy elhagyja a közös, egyszerre biztonságot és elszigeteltséget jelentő búvóhelyet, méghozzá egyedül. Nem a kényszer, egy konfliktus vagy a külső fenyegetettség űzi ki szabadba, hanem az elszeparáltság miatt egyre elviselhetetlenebb magány. A felfedezés iránti vágy. A remény, hogy láthat valamit az emberi civilizációból. Ha mást nem, legalább nyomokat, romokat.

Ha Haslund-Gjerrild regényét alkotóelemeire bontjuk, könnyen felismerhetővé válnak az olyan tipikus posztapokaliptikus toposzok, mint a végzetszerűen tomboló pandémia, a nukleáris katasztrófa, a radikális éghajlatváltozás, a kataklizma utáni ősállapotba süllyedő emberiség, vagy a világégés után elárvultan bolyongó egyén. Az ezekből fakadó kisebb-nagyobb analógiák számos művet megidéznek, az olyan klasszikusoktól, mint a Hozsánna néked, Leibowitz! (Walter M. Miller Jr.), a Végítélet (Stephen King), egészen az olyan sajátos klímairodalmi szövegekig, mint A magvető példázata (Octavia E. Butler), vagy a MaddAddam-trilógia (Margaret Atwood).

Ám ezek inkább csak felszínes kapcsolódások. A mélyebb jelentésrétegek, a stiláris és tematikus hasonlóság vonatkozásában Az ég madarait inkább Cormac McCarthy regényeivel, azon belül is Az út című opusszal érdemes párhuzamba állítani. Akárcsak Az útban, Haslund-Gjerrild könyvében is fontos motívum a többirányú s többértelmű utazás. McCarthy-nál az apa-fiú páros, Az ég madaraiban a fiatal lány esetében jelenik meg a (végső) vándorlás aktusa. Mindkét műben olyan utolsó cél ez, amelyben valójában nem valaminek a megtalálása a lényeg, hanem maga a keresés, a szüntelen, eltökélt menetelés a végsőkig. Mindez egyszerre jelent mozgást a fizikai térben, keresztül az elvadult tájakon, az átmenetiség állapotában, ahol az emberi kötelékek mindinkább megszűnnek, és vezet a lélek mélyére és az emlékek káoszába.

Hasonló felvetéseik ellenére ugyanakkor a két szerzői megvalósítás (például a világábrázolás tekintetében) már eltérő irányokat vesz. Míg például McCarthy regényében a bolygó a kataklizma során annyira sebzetté vált, hogy látszólag nem képes regenerálódni, és tomboló viharjaival, fullasztó hamujával emberi életre alig alkalmas hely, Haslund-Gjerrildnél a Föld a pusztulás ellenére éteribb, élhetőbb, és igazság szerint realisztikusabb hely. Az apokalipszis okozta torzulás itt is tetten érhető, ám a természet egészen erőre kapott, az erdők sűrűsödnek, a fiatal fák növeksznek, a gombamezők terjeszkednek. Ilyen értelemben Az ég madaraiban valójában a Föld a szó szoros értelmében nem pusztult el – egyszerűen csak az ember tűnt el a felszínéről. A klímaváltozás témája felől közelítve így Haslund-Gjerrild nemcsak a természet sebezhetőségét taglalja, de a szívósságát, regenerációs képességét is: az emberi faj veszte nem feltétlenül jelenti a bolygó vesztét is. A természet, így vagy úgy, de alkalmazkodik, sőt, ember nélkül talán még nő a biodiverzitás is.

Haslund-Gjerrild regénye abban is eltér számos posztapokaliptikus műtől, hogy a feszültség nem a többi emberrel való veszélyes interakciókban, kétes viszonyrendszerekben, túlélést folytatott ádáz küzdelemében gyökerezik. Hasonlóképp, a bővebb kifejtéseket is mellőzi: nem tudunk meg sokat az apokalipszis körülményeiről, a járvány kialakulásáról, nincsenek társadalmi, gazdasági vagy politikai kifejtések, az emberi felelősséget hosszasan taglaló monológok. Mintha ezek egy letűnt világ kérdései lennének, melyeknek az új, sajátos életkörülmények között már nincs relevanciája.

Éppen ezért nem volt jó ötlet a fülszövegben az „utolsó ember a Földön” koncepciót kihangsúlyozni, mert maga a szöveg nem állít ilyesmit, és nem is reális felvetés – hiszen ilyen szűkös környezetben, amit a főszereplő bejár, honnan tudhatnánk, hogy valóban nem maradt-e senki más rajta kívül e hatalmas bolygón. Másfelől ez az „utolsó emberként” pozícionálás valamelyest bele is nyúl az értelmezésbe, előzetesen kijelöl egy bizonyos olvasatot. Pedig Az ég madarainak épp a folyamatszerűség az egyik fő erénye: ahogy a kezdeti bizonytalanság lassan bizonyossággá szilárdul. Ahogy az eleinte haloványan bizakodó lányt a szélesen tátongó tájban már csak a hiány, az idegenség fogadja.

Mindamellett, ha nem is abban az értelemben, ahogy a fülszöveg állítja, hősünk mégiscsak utolsó ember a Földön: utolsó a saját élettörténetében, a végső, tökéletesen egyedüli szereplő. Akinek ebben a rémületes helyzetben szerény lehetőségei maradtak arra, hogy továbbra is ember maradjon, kapcsolódni tudjon a saját fajához. Ilyen végső eszköz a nyelv, a szavak, amelyek jelentést adnak az idegen közegnek. Egy fiatal, egyszerre modern és rendkívül civilizálatlan ember első és utolsó szavai. Amelyeket kitartóan ismételgetve-ízlelgetve a világ fakuló részleteit és kontúrjait próbálja megerősíteni, még mielőtt minden emberi feledésbe merülne, vagy teljesen elkopna az identitása, elsorvadna a teste. Ami után ki tudja, mi vár rá – talán megvilágosodás, talán felszabadulás, vagy összeolvadás egy új természeti renddel. Figyelembe véve, hogy Haslund-Gjerrild a regényírás mellett nyelvészettel és fordítással is foglalkozik, nem meglepő, hogy Az ég madarai éppen nyelvi szempontból a legérdekesebb. Strukturáltsága és egyes szám harmadik személyű narratívája miatt nem nevezhető klasszikus tudatfolyam-regénynek, de így is közel áll a műfajhoz. Haslund-Gjerrild olykor oldalakon át folyó, máskor egy-két oldalba sűrített részekkel, bensőségesen ábrázolja a lány külső-belső odisszeáját. Kitartó, csökönyös fizikai küzdelmét, tudattartalmai hullámzását, emlékei áradását, gondolatai és érzelmei változását. Ezt Haslund-Gjerrild nyelvileg is hatásosan képezi le: Bogdán Ágnes fordításában az olykor már-már lírai prózája letisztult, egyenletes, ám messze nem monoton, inkább kiegyensúlyozott, monolitikus. Összességében Az ég madarai előkelő helyen szerepel a posztapokaliptikus és a fontosabb cli-fi művek sorában, de még az olyan tér-idő utazásokkal és múlt-jelen kapcsolódásokkal foglalkozó könyvek között is, mint a Lélek-hegy (Gao Xingjian).

Ami a bevezető folytatását illeti: ugyan végül nem Haslund-Gjerrild lett az Északi Tanács díjának 2022-es nyertese, de már a nevezése is jól mutatja, hogy a kortárs skandináv irodalom igen ígéretes alakja. Szerencsére a magyar olvasóknak sem kell sokat várni az új könyvére: az Adam i Paradis a Polar Könyvek gondozásában, szintén Bogdán Ágnes fordításában várható, legkésőbb 2024 elején.

Rakel Haslund-Gjerrild: Az ​ég madarai. Fordította Bogdán Ágnes. Budapest, Polar, 2021. 152 oldal, 3780 forint