Mielőtt Fulbright-öszöndíjasként egy évet a Kamcsatka-félszigeten töltött volna, az elsőkönyves amerikai írónő, Julia Phillips egy nők számára fenntartott krízisközpont munkatársaként dolgozott. A családon belüli erőszak összes válfaját átélő nőkkel kapcsolatban az volt a meglátása, hogy az átélt borzalmak után általában bezárkóznak. Mintha egyetlen mentsváruk, támaszuk a külvilágból érkező negatív ingerekkel szemben a magukba fordulás, a belső, pszichés izoláció lett volna.[1]

Ezt az élményt vitte magával a leendő írónő a Kamcsatka-félszigetre, ahová az orosz nyelv és kultúra iránti gyerekkora óta érzett szeretet vezérelte. S bár a félsziget varázslatos természeti jelenségei – a vulkánok, a tundra, a háborgó óceán – kiváltotta érzéseiről, ezzel összefüggésben a térség turisztikai lehetőségeiről készült könyvet írni, a Kamcsatkán megismert életforma másfajta szüzsére ihlette. Az elszigetelt Kamcsatka, ahol sok száz kilométernyi tundra épít falat a kontinentális Oroszország felé, és amely csakis légi vagy tengeri úton érhető el, felidézte benne a bántalmazott nők külvilággal szembeni izoláltságát. Az itt élő nők sorsába mind jobban belelátva úgy érezte: a geográfiai és a pszichés elszigeteltség/elszigetelődés az ő esetükben egymást erősíti.

Így született meg az egy év, azaz tizenkét hónap történéseit tizenkét fejezetbe záró, különböző női élethelyzeteket bemutató Eltűnő sorsok nyomában című regény, amelyet első olvasatra a thriller műfajába sorolhatnánk. Az első fejezetben, az Augusztus című részben ugyanis két kislányt, a nyolc és tizenegy éves Szofija és Aljona Goloszovszkaját elrabolják. A rendőrség és a különböző önkéntes alakulatok lázas nyomozásba kezdenek, ám a kislányoknak nem bukkannak nyomára. Az eset fenekestül felforgatja a félsziget életét, minden egyes lakosba – főleg a nőkbe – rettegést ültetve.

Az ezt követő tizenegy fejezet mindegyike önálló novellaként is olvasható, ám ezeket a látszólag egymástól független történeteket és női szereplőiket egytől egyig az eltűnt lányokhoz való valamilyen viszonyulás, az emberrablás és az általa kiváltott félelem köti össze. Plusz az a veszteségélmény, amely nemcsak a lányok édesanyja, Marina Alekszandrovna, de így vagy úgy minden egyes szereplő sajátja. Van, akinél a történtek kiváltotta félelem generál veszteséget, és van, aki eleve súlyos veszteségérzettel küzd, amire a rettegés csak ráerősít.

Az elsőre jó példa a Szeptember című fejezet főhőse, az általános iskolás Olja, aki a legjobb barátnőjét, Diánát veszíti el, miután Diána anyja, Valentyina Nyikolajevna, attól való féltében, hogy az ő lányát is elrabolják, nem engedi őket többé együtt lófrálni a városban. A történtekért pedig a Szovjetunió felbomlását okolja: „– Ez a szovjet időkben sosem történhetett volna meg! – Ti, lányok, nem is érthetitek, mekkora volt a biztonságérzet akkoriban. Nem voltak külföldiek. Nem voltak idegenek” (35).

A második eset a Február című fejezet hősére, Revmirára igaz, aki előző férjét, Glebet autóbalesetben vesztette el, most pedig a jelenlegiért, Artyomért aggódhat, aki tagja a kislányok keresésére induló kutató-mentő alakulatnak. Ám a félszigeten uralkodó zord időjárási viszonyok miatt – amivel Revmira tisztában van – Artyom egyáltalán nincs biztonságban, és a lányok miatt őt is elveszítheti.

Revmira veszteségélményeinél azonban még erősebb a másodunokatestvéréé, Alláé, akinek tizennyolc éves lánya, Lilija három évvel ezelőtt szintén eltűnt. Egyesek szerint szabados életmódja miatt jobbnak látta megszökni a családjától, ám a kislányok eltűnésének fényében ismét előkerül az a verzió, hogy Liliját is elrabolták.

Ez a történetekből felsejlő, a Goloszovszkij lányok és Lilija közötti esetleges párhuzam azonban paradox módon a Kamcsatkán élők között húzódó mély ellentétre világít rá, amely a nők belső izolációs késztetésére is hatást gyakorol. „Létezik két orosz szó – nyilatkozta ezzel kapcsolatban a szerző –, a »saját« és az »idegen«. Az elsőhöz a család, a ház és azok az emberek tartoznak, akikben megbízol. Minden és mindenki más idegen.”[2] Kamcsatkán ez a saját–idegen-ellentét csúcsosodik ki akkor, amikor Lilija után gyakorlatilag nem nyomoz a rendőrség, a kislányok felkutatásáért viszont mindent elkövet. Mégpedig azért, mert Lilija őslakos, azaz a Moszkvából irányított helyi rendőrség szemében „idegen”, míg a két kislány orosz származású, azaz „sajátnak” számít. Az orosz államvezetésnek erről a diszkriminatív magatartásról az egyik őslakos fiú, Csander beszél: „a két orosz kislány, akik eltűntek a nyáron. Folyamatosan ettől zeng a média. Tolják a képünkbe a rendőröket és a lányok anyját, amíg már jobban ismerem az arcukat, mint a saját gyerekkori szomszédaimét. De mi van az even lánnyal, aki három éve tűnt el? Róla ki írt? Ki gondol még rá egyáltalán?” (96). Mondja ezt az a Csander, akinek, amint az ebből a nyilatakozatából is látszik, épp fordítva, az orosz kislányok az „idegenek”, és Lilija a „saját”.

Az itt élő őslakosokból az orosz diszkrimináció kétféle reakciót vált ki. Az idősebb generáció, melynek tagjai még a szovjet korszakban szocializálódtak, amikor még nem létezett a „saját” és az „idegen” problémája, hisz lehetett valaki csukcs, even, intelmen vagy orosz, egyként szovjetnek számított, a rablás kiváltotta félelmében az őslakos hiedelemvilágba menekül, és elzárja magát a Szovjetunió széthullása utáni új világ, az „idegenek” teremtette létélmény vívmányai elől.

Így viselkedik Lilija anyja, Alla is, aki egy helyi kultúrházat vezetve fő szervezője annak az ünnepségsorozatnak, melyet az even újév, a Nurgenek tiszteletére rendeznek, rénszarvasvérlevessel és sámándobokkal. Allának ez az ősi hagyományokon nyugvó, izolált világba való menekülése egyfajta védekezés az elszenvedett veszteség, lányának feltehetően az „idegenek” hatására történt eltűnésével szemben.

A fiatalabb, már a szovjet korszak után született őslakos generáció tagjai azonban, akik számára az internettel kinyílt a világ, már nem feltétlenül elégednek meg a tundrai gazdálkodásra és a rénszarvasvadászatra épülő élettel. Elvágyódnak. Kit a tudásvágya hajt Szentpétervárra, mint a Szilveszter című fejezet Másáját, kit a rossz párkapcsolata sodor egy elérhetetlen álomvilágba, mint az Április Zojáját, ki pedig – mint a Március Nágyája – a kislányának akar jobb sorsot biztosítani. Nágya tisztában van vele: „bárhová is költözik, ugyanaz az ember marad. De Milából még bárki lehet. Milát támogathatja két szülő, egyetemre mehet, tudós lehet belőle, férjet találhat magának, házat vehet, egy szép napon akár Londonban is”. (218)

Phillips regényében azonban – a probléma összetettségére rávilágítandó – Kszjusa személyében megkapjuk az izolálódni vágyás és az elvágyódás sajátos elegyét is – azt, amikor az oroszok és az őslakosok közötti ellentét egy ember sorsán belül csap össze. Kszjusa ezt a kettősséget egy bántalmazó párkapcsolat miatt éli meg. Orosz párja, Ruszlan – attól tartva vagy inkább arra hivatkozva, hogy mi van, ha egyszer a barátnője is eltűnik – szó szerint uralkodik az even származású lányon. Mozgásában, szabadságában korlátozza, a lánynak minden egyes lépéséről be kell számolnia. Még akkor is, amikor földrajzilag messze kerül Ruszlántól, hisz a szülőfalujukból a fővárosba, Petropavlovszk-Kamcsatszkijba kerül egyetemre. S az őslakos Kszjusa – magának sem beismerve – ebből az elviselhetetlen helyzetből vágyódik el, amikor vonzódni kezd a vele egy tánccsoportba járó Csanderhez. Aki nem uralkodik felette, s tiszteli a lány even hagyományait. Akivel „sajátok”, nem pedig „idegenek” egymás számára.

Kszjusa tehát, amennyiben Csander mellett dönt – ennek kiderítését az olvasóra bízom –, elvágyódásával paradox módon újra izolálódik, visszaintegrálódik az orosz barátja képviselte világból a félsziget adta hagyományok közé. S ezzel együtt a félelembe. Az attól való rettegésbe, hogy az elrabolt lányok sorsa megismétlődik.

Az orosz–őslakos-ellentét érzékeltetésével antropológiai látleletként is olvasható lélektani regény összes női szereplőjének van azonban egy közös tulajdonsága. Minden törekvésük ellenére, kimondatlanul is a „megfigyelővé válás” vágya hajtja őket. A tragikus történéseken kívül maradás igénye. A „nem velem történik” érzésének megélése.

Ez a fajta izoláció azonban – mutat rá Phillips regénye – a földrajzilag elszigetelt Kamcsatkán senkinek sem adatik meg. Lilija és a kislányok eltűnésével ugyanis mindegyiküknek dolga van. Hiszen ez a két eset az eddig elintézetlen ügyeik teljes tárházát reprezentálja.

Julia Phillips: Eltűnő sorsok nyomában. Fordította Tamás Dénes. Budapest, Tericum, 2020. 328 oldal, 3970 forint. 

Jegyzetek:

[1] A megjelenése után azonnal oroszra fordított regény keletkezéstörténetéről Anasztaszija Sumilova írt bővebben: https://blog.mann-ivanov-ferber.ru/2020/12/02/ischezayushhaya-zemlya-roman-o-zhenshhinax-kamchatke-i-propavshix-sestrax/

[2] A szerző nyilatkozatát lásd: https://fb.ru/post/literature/2019/11/22/161164