Lize Spit eredetileg 2016-ban megjelent bemutatkozó regénye zavarba ejtően hasonlít egy másik fiatal németalföldi szerző, M. L. Rijneveld első kötetére (Az este kín, 2018), aminek csak további furcsa nyomatékot ad, hogy mindkettő tavaly jelent meg magyarul, egyazon fordító, Wekerle Szabolcs – szerintem kicsit egyneműsítő – tolmácsolásában. Mindkét mű középpontjában a szüleik által elhanyagolt, kínjukban barbarizmusba torkolló szexuális játékokba feledkező gyerekek állnak. A szereplők hétköznapjaira mindkét könyvben súlyosan rátelepszik egy (vagy több) gyerek halála. Az este kín és az Olvad főszereplő-narrátora is egy egyik testvére halála folytán középsővé vált gyerek – a Spit-regény Evája ráadásul még nyomorultul közepesnek is érzi magát! –, aki szüntelenül aggódik a szüleiért és a testvéreiért, ugyanakkor szabadulni is próbál a felelősségtől, és menekülne a kínzó összezártságtól – amiért aztán bűntudatot érez. A ruháknak is fontos szerep jut a jellemzésben, ezek hivatottak éreztetni a szereplők lelkét gúzsba kötő félelmeket: Rijneveld narrátorát egy pillanatra sem lehet a kabátja nélkül látni, az Olvadé szinte mindig hosszú ujjú holmikban jár, és harisnyát visel. Mindkét szerző ugyanazzal a hatásvadász elbeszélői fogással él: olyasvalaki meséli el jelen időben a történetet, aki a végén bejelenti, hogy öngyilkosságot követett el. Míg azonban Rijneveld az olvashatatlanság veszélyét is vállalva (látszólag) formabontó vagy formátlanságba hajló könyvet írt – mert a narrációnak az érzelmileg vezérelt gyermeki gondolkodást imitálni hivatott kuszasága valójában egy nagyon is ismerős, hagyományos, sőt, konvencionális művet, vagyis inkább torzót fed el –, addig Spit sokkal szabályosabb debütáló regényt tett le az asztalra.[1]

Az Olvad sokban filmes panelekre épít – de ironikusan. Ilyen hatást kelt például, hogy egy hazautazás során derül fény a narrátor-főszereplő múltjára, vagy hogy egy lassan, de biztosan olvadó jégtömb is vele utazik a kocsiban (aminek elvileg sietségre kellene sarkallnia őt, csakhogy eleve rövid az út).[2] Végül pedig Spit könyve abban is eltér a Rijneveldétől, hogy szorosabban kötődik az olyan regényekhez, melyekben a fizikai ártatlanság elvesztése a szellemi-lelki ártatlanságéval kapcsolódik össze (nem véletlenül reklámozták Ian McEwan nevével). Az Olvad olyan traumaregénybe oltott coming of age-történet, amely az olvasó kíváncsiságára épít.

Az elbeszélő, a huszonnyolc éves Eva de Wolf meglehetősen személytelen meghívást kap egy közeli ismerőse, Jan tiszteletére rendezett megemlékezésre, aki tízegynéhány évvel korábban talányos körülmények között halt meg. A levélből az is kiderül, hogy az ünnepséget a család össze kívánja kötni a tejgazdaság automatikájának felavatásával. Némi hezitálás után (a regény tele van rejtélyes apró időkibillenésekkel) Eva autóba száll, és elindul, hogy visszatérjen a szülőfalujába, kocsija hátuljában a rejtélyes jégtömbbel.

A könyvben három idősík váltakozik. Az egyikben Eva a hazaútról és a Janról szóló megemlékezés alatt történtekről számol be jelen időben. A másodikban ugyanő a 2002-es nyár történetét eleveníti fel, azokat az eseményeket véve sorra, amelyek Laurenshez és Pimhez (Jan testvéréhez) fűződő szoros gyerekkori barátsága végét jelentették. Végül egy harmadik, jól megkülönböztethető, különálló epizódokból felépülő történetszál betekintést enged a De Wolf család (és csatolt részeik) életébe, egészen Jan rejtélyes haláláig, illetve temetéséig – alkoholista és talán szerető, de a gyerekeket, Evát, magányos bátyját és kényszerbeteg húgát lelki-fizikai terror alatt tartó szülők. A lány szemén keresztül lassan kirajzolódik a három barát és a falu legszebb (és mindegyikük számára elérhetetlen) lányának, Elisának a súlyosan terhelt kapcsolata, valamint felsejlik az is, mi történhetett Jannal.

Az ilyen, a befogadói kíváncsiság fenntartására építő könyveket két veszély fenyegeti. Az egyik, hogy az olvasó számára hamarabb összeáll a kép, mint hogy eljutnánk a kifejletig, ami ez esetben azt jelenti, hogy már azelőtt rá lehet jönni, mi célt szolgál majd a megutaztatott jégtömb, hogy az betöltené a hivatását, az egyre erősödő sejtelem túl hamar válik bizonyossággá. Szerintem már azelőtt kikövetkeztethető, mi célt szolgál majd a jégtömb – már ha valaki nem ismerte eleve a regényben központi szerepet kapó rejtvényt –, hogy Elisa „megfejtené” az Eva által barátai kiszemeltjeinek feladott találós kérdést. A cselekmény során adagolt „előjelek” túlságosan árulkodók – apja rögtön a könyv elején Eva szeme láttára átvet egy kötelet a tetőgerendán, és belerakja a fejét a hurokba, miközben a lány talpát „szinte égetik” a zoknijába csempészett pénzérmék; de ilyen ómen a vizes vödör alján szomjan halt, összefagyott teknős is, vagy a medence, amelynek az aljára nem ér le Eva lába, és Jannak kell kimentenie.

A másik veszély, hogy amint kielégül a befejezésre irányuló kíváncsiság, érdektelenné válik, amit addig olvastunk. Ebből a szempontból már jobban vizsgázik a regény – még ha ennek az is az ára, hogy a végkifejlet nem csak a szó szoros értelmében lesz talányos… A regény végén Eva a közös gyerekkori szexuális játékban használt találós kérdés analógiájára saját magát, a saját halálát adja fel rejtvényként, ugyanazt a halálnemet választva, mint az egykori rejtvényében szereplő férfi. Ugyanaz a kérdés… és mégsem ugyanaz. A játékok során feltett találós kérdés megoldásához ugyanis nem lehet gondolkodva eljutni, csak hirtelen megvilágosodás révén (persze utólag már logikusnak látszik a megfejtés, sőt, az tűnik az egyedül lehetségesnek). A saját öngyilkosságát viszont már annak tudatában adja fel talányként Eva, hogy lesznek páran, akik rájönnek, hogyan és miért végzett magával – mivel ismerik a rejtvényt. Az sem lesz kérdés a számukra, hogy az általa választott halálnemmel mire utal (ráadásul felindulásában még további segítséget is ad nekik, hogy ne lehessen félreérteni a szándékát). Biztos benne, hogy a történtek hatására Laurens anyja, aki nagy pletykafészek, nem tudja majd magában tartani, amit a 2002 nyarán Evával történt szörnyű dolgokról tud (411). Eva tehát talán elégtételt szeretne, bosszút akar állni, ugyanakkor magát is bünteti, hiszen ő sem volt ártatlan a történtekben, nem csak az elszenvedőjük volt. A regény utolsó oldalán viszont már mást közöl az olvasókkal: „És akkor ezzel a nappal ugyanaz történik, mint azzal, amelyiken Jan meghalt. A szüleim és Tesje és a többiek előbb megpróbálják majd összerakni a praktikus részleteket, próbálják megérteni a motivációit. De aztán idővel ezek sem számítanak. Nem lesz érdekes, hogy tizenegykor vagy tizenkettőkor csuktam be magam után a szülői ház ajtaját, hogy mikor álltam fel a jégre, hogy mennyit álltam rajta, hogy milyen ruha volt rajtam, hogyan öntöttem le trágyalével a húst, hogy milyen hatalmas türelemre lehetett szükségem, hogy szerettem volna-e, ha rám találnak. Már csak az számít majd, hogy itt álltam egy egyébként kifejezetten enyhe tél első hidegebb napján” (526). Eva Jan rejtélyes halálára utal, azt mondja, hogy azt szeretné, ha a maga megmagyarázhatatlanságában örök mementóul szolgálna az ő öngyilkossága is, amelynek az emlékétől nem szabadulhat senki – vagyis nemcsak Pimet, Laurenst, Laurens anyját és önmagát büntetné, hanem az egész falut, talán az egész kegyetlen és közömbös világot. (Sok egyéb mellett az sem derül ki a könyvből, vajon Evának az fáj-e jobban, hogy Jan nem bírt, nem akart tovább élni, és öngyilkosságba menekült, vagy inkább az, hogy az emberek – legalábbis szerinte – olyan könnyen túlteszik magukat a tragédiáján.[3] Ráadásul korábban úgy állította be, ő az egyetlen tudója a szörnyű titoknak, hogy Jan nem balesetet szenvedett, hanem öngyilkos lett. Talán erre is rá szeretné vezetni a többieket a tettével, amelyet éppen a Janról szóló megemlékezés alkalmára időzített?) Furcsa, hogy ilyen reményeket fűz az öngyilkosságához, hiszen halála előtt, a kötélen lógva végignézhette az úgymond Jan emlékére rendezett ünnepséget, megtapasztalhatta, milyen keveset jelent valójában, hogy Jan „a megmagyarázhatatlan hiányával” van jelen – a „mozaikszerű” slide show-ban kizárólag jóval Jan halála előtt készült képek szerepelnek, az egész megemlékezés csupán apropóul szolgál a fejőgép beüzemeléséhez. Persze ettől még Eva gondolhatja másként: feltűnő ugyanis, hogy Jan az elbeszélésben csak keveset szerepel a maga testi valójában, mégis szinte minden pillanatban érződik a jelenléte.

Eva tehát bosszút akar állni, és magát is büntetné. Szülei és testvérei fájdalmát viszont mintha enyhíteni próbálná. Tőlük mintha mintegy bocsánatot kérne, vagy szeretne kérni a regény utolsó lapjain (pénzt hagy hátra, hívogatja a húgát), csak az nem egyértelmű, hogy a halálával, a haláláért, esetleg mindkettő. Mintha végül kétségei támadnának cselekedetei és végső tette helyességével vagy értelmével kapcsolatban, és nem csak azért, mert Elisa, a végzetesnek bizonyuló játék negyedik, magát az „igazságosztó” szerepében találó résztvevője például el sem jön a megemlékezésre. De csak akkor ébred benne bizonytalanság (ha ugyan), amikor már lényegében késő.

Ha előbb nem is, a könyv vége felé feltétlenül gyanúnak kell ébrednie az olvasóban az elbeszélő megbízhatóságát illetően. Eva hipnotikus jelenléte mindent betölt. Perspektívája minden más nézőpontot kiszorít: gyerekkori rögeszméje, hogy hatalmas szemként felülről néz le a falura, és benne magára; megles másokat; azt hiszi, ha ő nem lát valamit, az nincs is, és ha leveszi a szemét valakiről, akkor az egyszerűen eltűnik, kitűnik az életből. A végén egyetlen szimbolikus képbe sűrűsödik, hogy a mindent átfogó tekintet, a mindent látó szem élettelen: Eva ott lóg a magasban, a megfeszülő kötéllel a nyakán, miközben az összejövetelről, amelyre végig rálát, lassan elszivárognak az emberek. Ha Eva hajlandó lett volna közelebb menni a dolgokhoz és belevonódni a történésekbe, nyilvánvalóvá vált volna, hogy azok sokkalta bonyolultabbak, elbizonytalanítóbbak, mint gondolta.[4]

A könyvből szinte süt Eva hidegsége, aki végig csak regisztrál, lát és láttat. Még magára – a saját érzéseire – sem nagyon reflektál. Talán a könyv címe sem csak a központi történésre, a kiemelt szerepet játszó tárgyra és a lassan „szivárgó” cselekményre utal, hanem Eva megkésett felismerésére is, hogy – ha megengedhetek magamnak egy Lize Spit-es bölcsességet – a rejtvénye nem mindenre megoldás. Az eredeti címben (Het smelt) szereplő „het” nemcsak általános alany, hanem ugyanúgy vonatkoztatható a történet fagyos alanyára, s talán az elbeszélő léket kapó omnipotenciájára is.

*

A magyar kiadás borítója giccses és elhibázott – ugyan kinek ne ugrana be a máskülönben fekete-fehér képen piros kabátban hintázó kislányról Spielberg filmje, ráadásul a regényben nem Evának, hanem a húgának van egy piros pulcsija (de ezt is csak mintegy mellékesen tudjuk meg), viszont a felülnézet, a panoráma a völgyben elterülő várossal Eva rögeszméjét idézi. Hintázásról szó sincs a könyvben – még metaértelemben sem köthető ez a fajta mozgás a regényhez, mármint hogy régebbi korokban néha hintázás közben, speciális széken olvastak, mert az Olvad minden, csak nem andalító…

Az eredeti borítón fagyos fehér színben virít a cím, és egy hasonlóan fehér ásó hasít bele a címlap sötétjébe (ami földként is értelmezhető). Az ásó fontos szerepet kap a történetben, de utal a szerző nevére is (ami magyarul kb. ásást, ásóvágást is jelenthet), felhívva ezzel a figyelmet a regény nyelvének olykori játékosságára. Ez tehát felkínál egy olvasatot; mindenesetre a tervező az adott könyvhöz készített borítót, ami valamiképp része is lesz annak, illetve az olvasásának. A magyar kiadók többsége valamiért előnyben részesíti a jeleneteket ábrázoló, innen-onnan átvett képekből összefotoshoppolt címlapokat – sokszor még akkor is mesélő borítót kap a könyv, ha esetleg nincs a hagyományos értelemben vett cselekménye. Vevőcsalogatónak szánják? Ez a fajta eljárás nekem azt üzeni, hogy csak addig érdekes egy könyv, amíg meg nem veszi az olvasó. Az Olvad ennél mindenképp jobb regény, kicsit több törődést érdemelt volna.

Lize Spit: Olvad. Fordította Wekerle Szabolcs. Budapest, Jelenkor, 2021. 528 oldal, 4490 forint.

*

Jegyzetek:

[1] Rijneveld beszélője (legalábbis a könyv második két egységében) sajátosan zavaros költői nyelven szólal meg, Spit regényét viszont letisztult prózanyelv jellemzi. Ennek ellenére számos mondatot idézhetnénk, amelyről lehetetlen volna megmondani, hogy melyikből való. Találomra kettő: „Amink van, az nem adottság, hanem felelősség, amit kaptunk. Egy radar, amellyel érzékeljük mások bánatát.” – „Szerinte Isten olyan, mint a nap: mindig veled marad, akármilyen messzire bicikliznél tőle. Örökre elkísér.”

[2] A hidegtől elállítódik a kijelző, és igazából csak sejteni lehet, hogy a mobil vagy a műszerfal mutatja-e a helyes időt. Ahogy azt sem lehet eldönteni, hogy a falu harangja „a kilenc végét vagy a tíz elejét” jelzi-e (221). Minden nézőpont kérdése – de úgyis csak a „létezés” a fontos, az a kimerevített totálkép, ami egy minden átfogó tekintetet feltételez.

[3] Jan halálának estéjén a De Wolf család nem a szokásos időben ül le este az asztalhoz, de csak azért, mert lassan olvad fel a hűtőládából elővett hús… (361). A hideg, a húsáru (Laurenséknek hentesboltjuk van) és Jan emlékének az összekapcsolódására egyébként több példát is lehetne idézni.

[4] Eva nem mond el minden titkot, sőt, olyan is van, amikor mintegy a szerző titkolózik helyette: nem engedi, hogy az egyik szereplő elmondja Evának, amit Janról tud – egyszerűen vége szakad a fejezetnek.

Feltűnő, hogy mások indítékairól, arról, hogy mások hogyan értelmezik az eseményeket, nemigen tudunk meg semmit, vagy csak az ő tudatán átszűrve, az ő értelmezésében. Például Eva véletlenül megtalál egy ponttáblázatot, amelyből rájön, hogy mikor a húga magával monopolyzott, mindig őt képzelte a tábla túloldalára. A táblázat szerint mindig a húga győzött. Eva mindebből nem azt szűri le, hogy a húga mindig vele vagy esetleg ellene játszott, hanem hogy „ellene harcolt”. Még az is lehet, hogy igaza van, de csak annyi biztos, hogy ő így érzi.