„Azt mondják, a mi világunk egy rejtélyes alakmás körül kering, de az a világ nemesebb a miénknél. Azt a másik világot csak a haldoklók pillantják meg, amikor kifelé tartanak ebből. Azt mondják, néha a keringő világok összeérnek, és a mi világunk egy pillanatra beleütközik abba a másikba. Ilyenkor a valóságainknak közös határa van. Ez a határvonal helyenként elvékonyodik, és abból a másik világból különös dolgok bújnak át a miénkbe” (261) – olvashatjuk a grúz származású, Angliában élő elsőkönyves, Leo Vardiashvili immár magyarul is elérhető regényében, s több szempontból is szimbolikusnak érzem a fenti idézetet a főszereplő, Szaba szempontjából. 

A szülőhazáját, Grúziát – a szerzőhöz nagyon hasonló módon – 1991-ben nyolcévesen, a Szovjetunió felbomlásának polgárháborúba torkolló káoszában hátrahagyó fiú apjával, Iraklival és a bátyjával, Szandróval Londonba menekül – de édesanyja, Eka nélkül.

Közel két évtized múltán a családegyesítésen az anyjuk haláláig munkálkodó apa visszatér Grúziába, majd őt keresve nagyobbik fia is követi. Az ő hiányuk egy idő után Szabát is repatriálásra készteti, ám amit a rég nem látott Grúziában tapasztal, olyasfajta „másik világot” tár fel előtte, amely egy Londonban felnőtt és szocializálódott fiatalember számára első ránézésre értelmezhetetlennek tűnik.  

Ahhoz, hogy újra „érintkezhessen” Grúziával, azaz hogy a világai „összeérjenek”, Szabának egyfelől vissza kéne hoznia nyolcéves énjét, másfelől olyan, még élő rokonokkal kellene találkoznia, akik újra ismerőssé tehetik számára az egykor elhagyott fővárost, Tbiliszit.

Csakhogy amikor Szaba „eldöntötte, hogy Grúziába megy, ott már senki sem volt, aki segíthetett volna neki”. (15) A családja teljesen kihalt a távollét tizenhét éve alatt. „A nagymamák, a nagyapák, a nagybácsik, a nagynénik és az unokatestvérek élete úgy hunyt ki, mint az olcsó karácsonyi égők” (uo.) – vallja ezzel kapcsolatban a főhős, apja és bátyja utolsó neki írott e-mailjéből pedig arra kell következtetnie, hogy lehet, hogy ők sincsenek már életben.

A másik világba való belépésnek így egyetlen módja marad: ha a „gondolatai közötti sunyi kis résekbe” (16.) beengedi a már halott rokonait, újra szóba elegyedik velük, „átbújatja” őket a maga valóságába, és az ő irányításukkal járja be a gyermekkora helyszíneit. Azokat a helyeket, amelyek esetleg a már szintén halott, vagy épp haldokló – így ezzel a másik világgal szintén erős kapcsolatba kerülő – apja és bátyja jelenlegi tartózkodási helyeinek felelhetnek meg.

S mivel a halottait egytől egyig gyerekkorában látta utoljára – anyján kívül ilyen „szuperhős nagybátyja”, Anzor, „spártai nagyanyja”, Lena, „a részeges szomszéd, az első barátja”, Szurik, illetve Nino, aki a „vérrokonságot leszámítva minden szempontból a testvére” (16) – ezek a szellemként megidézett és hozzá főleg az álmaiban visszatérő alakok úgy beszélnek vele, mintha még mindig gyermek volna. Ellátják anyai, nagyanyai, baráti jó tanácsokkal arra nézvést, hogyan is közlekedjen ebben a grúz világban, amelyben jelenleg „idegennek érez mindent”. (42) Ezek közül az instrukciók közül a legfontosabb a grúz kultúrában erősen jelenlévő mesék világából érkezik, és azt üzeni: a „meséket végig kell mesélni”. (97) Amit most, majd’ húsz év távolából a fiatalember úgy dekódol magának, hogy ha valamibe belekezdett, azt végig is kell csinálnia – még ha tisztában is van vele, hogy anyja mondásával („a mesék jól végződnek” [237]) ellentétben az is megtörténhet, hogy a most megkezdett meséje nem végződik happy enddel.

A báty- és apakeresés a család egykori lakhelyén, „Szololaki labirintusában” (61) akár egy pikareszk regény műfaji kereteibe is beleférhetne, ezeket a kereteket azonban épp a mesék világa feszíti szét.

 Vagy ha úgy tetszik, gazdagítja – és véleményem szerint inkább ez lehetett a szerző szándéka, aki a regényében a jó értelemben vett műfaji eklektika megteremtésére törekedett. Mivel a harmincévesen visszatérő báty, Szandro is a grúz mesék világában nevelkedett – ily módon Szabával „megvan a nyelvük” (146) –, öccsét közös céljuk, apjuk megtalálása érdekében olyasfajta kincskereső játékba vonja be, amelynek az egyik legfontosabb útjelző karója gyermekkoruk kedvenc meséjéből, a Jancsi és Juliskából való.

„Sűrű erdő szélén élt kis kunyhójában egy szegény favágó a feleségével és a két gyerekével. A kisfiút Jancsinak, a kisleányt Juliskának hívták. Nemigen volt mit a tejbe aprítaniuk, és egyszer, amikor nagy éhínség köszöntött be az országba, a favágó már a mindennapi kenyérrevalót se tudta előteremteni…” – firkálja fel Szandro a város különböző pontjaira, felidézve ezzel Szabában a gyermekkorukat, amikor a favágót az apjukkal azonosították, s amikor a két fivér között „vég nélküli veszekedésékhez vezetetett” (78), hogy melyikük Jancsi és melyikük Juliska. A sűrű erdő széle pedig maga Tbiliszi híres botanikuskertje, amelybe behatolva talán rá lehet bukkanni a „favágó” jelenlegi tartózkodási helyére.

Ez a fajta kincskeresés azonban a jelenlegi grúz viszonyok között nem maradhat meg sem egy békés pikareszk regény, sem pedig a jól végződő mesék keretei között. Az apa utolsó e-mailje ugyanis, amely előbb Szandrót, majd Szabát visszavezeti Grúziába, olyan sejtelmes, vészt hozó emberekről számol be, akik, ha elkapják, biztos nem hagyják életben. 

A rejtélyes üzenet teszi Vardiashvili regényét krimivé, ugyanakkor csodálatos történelmi regénnyé is:

apja – mint kiderül – egy majdnem-gyilkosságba keveredik, amelynek résztvevői az egykori, Szovjetunió felbomlása utáni, politikailag és gazdaságilag is instabil Grúzia képét is meg- és felidézik. Azét az országét, amelyben az újonnan elnyert függetlenség „nem oda vezetett, amire számítottak. A jó idők addig tartottak, amíg a szovjet készletek. Aztán a polgárháború igazán bedurvult, és Tbiliszi éveken keresztül nem látott nappali világosságot. Alig volt élelem. Se víz, se gáz, se áram” (192).

A zsánerváltást, illetve a finom és összehangolt eklektikát pedig a Szandro elhelyezte útjelző karók, falfirkák műfaji változása is hűen követi Vardiashvili tökéletesen megszerkesztett regényében. A báty ugyanis apja üldözött mivoltára már nem egy meséből, hanem egy Charles Bukowski-regényből vett idézettel hívja fel az öccse figyelmét: „Mint a rókák, az üldözöttekkel futok / És ha nem is a legboldogabb / Az biztos / Hogy a legszerencsésebb vagyok” (212) – utalván ezzel arra, hogy az apjuk végső soron csak egy helyre, a külvilágtól teljesen elzárt kolostorba „futhatott”, ahol talán szerencsés módon el tudott rejtőzni az üldözői elől. Ám Szabának nemcsak az apjukat, hanem magát Szandrót is meg kéne találnia, aki az egykori rokonok és az apjuk után kutatva szintén különböző helyekre tévedhetett. Így, Szandro szintén rejtélyes helyváltoztatásai által válik Vardiashvili regénye egyben gyönyörű történelmi, sőt kultúrtörténeti alkotássá: például amikor Szandro – felirataival ismét követve a regény műfajbéli váltásait – egy Shakespeare-idézettel a „sírt” emlegeti: „Holnaptól minden titkodat rám bízhatod: hallgatok, mint a sír” (137), Szaba tudja, merre keresse a bátyját: Tbiliszi legrégebbi temetőjében, a Kukiában, ahol apai nagyanyja, Marina nyugszik, s amely egyben Tbiliszi legnagyobb becsben tartott sírkertje is.

Tbiliszi történelmi jelentőségű helyeinek végigjárásában ráadásul Szabának olyan segítői akadnak, akiknek jellemrajza szintén a grúz történelem megértéséhez segíti hozzá az olvasót.

Ilyen a Szabának szállást és élelmet adó Nodar állhatatossága és nagylelkűsége, aki nemcsak Szabát, hanem egy stoppost is felvesz, amikor ingyen és bérmentve furikázza a rokonait kereső fiatalt: Nodar „olyan grúz, amilyennek a grúzokat az útikönyvekben leírják. Nagy, fénylő, megállíthatatlan szíve van. Minél szegényesebbek a körülményei, annál nagylelkűbb” (254). S ha ilyen emberek lakják ezt a vidéket, talán 

érthetőbbé válik, hogy a történelme során eddig mintegy harmincszor leigázott és idegen hatalmak által okkupált Grúzia hogyan tudott mindig talpon maradni,

és ha nehezen is, de kivívott függetlenségét megőrizni.

Ráadásul az a stoppos, akit Nodar felvesz – azaz Dimitri -, illetve az, amit ő elmesél, Vardiashvili regényének történelmi vonulatát más szemszögből is megvilágítja. Annak az Abháziának a szempontjából, amely első régióként szakadt el az újonnan megalakult Grúz Köztársaságtól, „miután a Szovjetunió ment a levesbe”. (255) „Abháziában keveredett az orosz és a grúz vérvonal, de a lakosság többsége Oroszország mellett tette le a voksot. Grúzia odaküldte a hadseregét, hogy lenyugtassák a kedélyeket. Mintha olajat öntöttek volna a tűzre. Aztán az orosz hadsereg is bedübörgött a konfliktusba, és a dolgok kezdtek nagyon csúnyán alakulni, főleg a grúz származású abházok számára”. (255-256) Ilyen volt Dimitri is, akinek a származása miatt menekülnie kellett lakóhelyéről.

Dimitri menekülő-útvonala (a Csuberi-hágó) ugyanakkor amellett, hogy ismét két különböző világ határát jelenti, a maga sejtelmességével jó példája azoknak a „furcsa mesék svédasztaláról” (255) elcsent falatkáknak, amelyek közelebb visznek a grúz állhatatosság megértéséhez. Mert 

az, aki átjut, pontosabban, képes átvergődni ezen a hágón, már mindent kibír.

Főleg, ha olyan „szentek” kerülnek az útjába, mint a Dimitrit befogadó Zubar, aki nemcsak, hogy megeteti-megitatja a hágón majdnem odaveszett menekültet, de minden zokszó nélkül levágja a megpróbáltatások következtében elzsibbadt, elszürkült, majd elfeketedett ujjperceit is egy metszőollóval, ezzel tulajdonképpen megmentve az életét.

„Alattomos” könyv tehát Vardiashvili regénye. Hisz Szaba kincskeresésével párhuzamosan Grúzia véres valósága, összetett kultúrája és történelme úgy tárul elénk, hogy mindez mégis meseként hat – furcsa meseként. Mert mi van akkor, ha „azt a jó véget sohasem hallod, mégis mese?” (88)

Leo Vardashvili: Sűrű erdő szélén. Fordította Neset Adrienn. Budapest, Athenaeum, 2024. 368 oldal, 6990 forint