Fernando Aramburu a baszkföldi terrorizmus anatómiáját az áldozatok és a következmények szemszögéből megrajzoló nagyregénye az utóbbi évek legnagyobb könyvsikereinek egyike Spanyolországban. A Pátria 2016-os megjelenése után több, mint 112 (!) héten át vezette az eladási listákat, 2021-es adatok alapján 1,6 millió eladott példánnyal és 34 kiadással büszkélkedhet, a fordítás jogát 32 nyelvre adták el, és 2020-ban az HBO nyolcrészes sorozatot készített a mű alapján. Vajon mi ennek a fergeteges sikernek a titka, ami irodalmi és könyvpiaci jelentőségén túlmutatóan, társadalmi jelenségként is értelmezhető?

Forrás: HBO. A Patria című HBO-sorozat spanyol plakátja

A Pátria egy hatalmas, sokszólamú oratórium, melynek hangjai megszólaltatják a baszk társadalom hosszú „ólomévei” során felgyülemlett fájdalmas morális kérdéseket. A baszk nyelven született irodalomban mindig is jelen volt az ETA témája, elég, ha csak Bernardo Atxaga (Pávai Patak Márta fordításában és kiadásában magyarul is megjelent) A magányos ember (1993) vagy Ramon Saizarbitoria Cien metros (1976) (Száz méter”) című regényét említjük. E könyvek hősei jellemzően magányos, spanyol rendőrség által üldözött, aktív vagy visszavonult ETA-harcosok. A spanyol nyelvű baszkföldi irodalomban, így Aramburu Pátria előtti bibliográfiájában is jelen van az ETA-terror témája: a Los peces de la amargura („A keserűség halai”) című, 2006-os novellafüzér a terrorizmus áldozatairól szól, a 2012-es Años lentos („Lassú évek”), pedig az íróval egykorú, 1959-es születésű ETA korai éveinek regénye.

Az 1985 óta Németországban élő Fernando Aramburu a Pátria keletkezéstörténetének kapcsán azt fogalmazza meg, hogy íróként erkölcsi kötelességének érezte az áldozatok terhét könnyíteni egy traumák feldolgozását segítő regény megírásával. A független és szocialista Baszkföld megteremtéséért fegyveres merényletekkel küzdő terrorcsoport működésének ötven éve alatt 858 ember életét oltotta ki, akiknek kb. 40%-a civil, ún. járulékos veszteség. Baszkföldön a nyolcvanas-kilencvenes években mindennapos eseménynek számítottak a robbantások, kivégzések, merényletek. Aramburu szerint 

eljött az ideje annak, hogy az „ETA irodalmi vereséget szenvedjen”

egy olyan mű által, ami nem próbálja szépíteni a szervezet véres, kegyetlen működését, s nem próbál hőst faragni az elesett vagy bebörtönzött terroristákból a spanyol rendőrség és börtönök gonoszságát hangoztatva. A regényben a szerző egyik alteregója, a terrorizmus áldozatainak gyűlésén felszólaló író így foglalja össze, mi késztette a regény megírására: „azok ellen a politikai indokkal elkövetett bűntettek ellen is írtam ezt a könyvet, amelyeket a haza nevében, a társadalom egy részének szégyenletes támogatásával egy maroknyi fegyveres hajtott végre, akik úgy gondolták, hogy joguk van eldönteni, ki tartozhat ehhez a hazához, és kik azok, akiknek el kell hagyniuk, vagy el kell tűnniük innen. Gyűlölet nélkül írtam a gyűlölet ellen, és az emlékezés azok által szorgalmazott felszámolása, a felejtés ellen, akik az önkényuralmi céljaik és meggyőződésük érdekében megpróbálnak kitalálni egy másik történetet” (579). Nem a téma az újdonság tehát, hanem az írói pozíció, melyből Aramburu megpróbálja békévé oldani a máig élő sérelmeket és fájdalmat.

A regény mesterien szerkesztett 125 rövid fejezete egy-egy kép a kilenc főszereplő életéből, vagyis két család történetéből. Az asszonyok gyerekkori jó barátnők, akik falusi fruskaként arról álmodoztak, hogy apácának állnak, de végül inkább feleségül mennek a szintén falubeli udvarlójukhoz. A két férfi is jó barátságban van egymással, s a hetvenes években született gyerekek együtt nőnek a San Sebastian/Donostia közelében található baszk faluban, ahol mindenki mindenkit ismer. Ez a szoros és megkérdőjelezhetetlenül erős kapcsolat azonban végzetesen megváltozik, amikor az egyik családfő az ETA célpontjává válik, mint baszk vállalkozó, aki forradalmi adót köteles fizetni a terrorszervezet céljainak elősegítésére.

Az események fő színtere a konkrét néven soha nem említett Gipuzkoa-tartománybeli, par excellence baszk falu. A fejezetek bevezetik az olvasót a különböző társadalmi rétegek halszagú vagy gyomorbajos konyháiba, családi perpatvaraiba, nemzedéki ellentéteibe, falusi kocsmáiba, kórházi szobáiba, reménytelen szerelmi csatározásaiba, egyetemi albérleteibe, kávézóiba, rádióstúdióiba, a baszk nyelv, irodalom és identitás viszonyába, börtöncellákba, francia-baszk tanyákra, terrorista búvóhelyként szolgáló lakásokba, falusi mulatságokba, s 

kirajzolják az egész baszk társadalom tablóját, egy korszak pszichológiáját, az áldozati lét anatómiáját, a sejtekben láthatatlanul lüktető, fel nem dolgozott tragédiát, a cinkos egyetértést, a félelmet s annak nyomán a szégyenletes, megalkuvó gyávaságot.

Az egyes emberek empátiával megrajzolt élettörténeteit követve válik érthetővé, nyilvánvalóvá az a sérülés, amit azok hordoznak, akik a családfő halála után bezáró családi vállalkozás kapujára „gyilkosság miatt zárva” helyett kénytelenek azt kiírni, hogy „haláleset miatt zárva”, akik nem kezdhettek új életet, mert nem zárhatták le a régit, hiszen szűkebb közösségük nemzeti hősként ünnepelte a baszk szabadságért és függetlenségért küzdő, s az eszme nevében gyilkoló terroristákat, míg az áldozat családja nem tehetett mást, mint hogy elköltözött, s a sír meggyalázásától való félelmében még a halottját is inkább elrejtette, minthogy eltemette volna. S bár a történet baszkföldi ólomévek hiteles krónikáját tartalmazza, nem véletlen, hogy világszerte, s főként Németországban és Olaszországban hatalmas siker, hisz 

főszereplője a mindenkori egyszerű ember, aki a borzalmak után viszolyogva, szégyenkezve kérdi: hogy is történhetett ez meg?

A Pátria nem ideológiai állásfoglalást hirdet, hanem történelmi tényeket sorakoztat fel, s a megbékélés fontosságát hangsúlyozza. Katartikus, erkölcsi tanítást hordozó családregény. A két egyszerű, falusi család tagjai mind áldozatok: a sok évtizedes börtönbüntetését töltő, tizenéves fejjel az ETA-hoz csatlakozó gyilkosé ugyanúgy, mint a szorgalmas, jószívű baszk meggyilkolté – házastársak, szülők, gyerekek élete hullik darabokra, s válik soha össze nem illeszthető törmelékké. Hosszú út vezet a megértésig, megbánásig és a megbocsátásig, a regény azonban épp azért több, mint egy nagyívű társadalom- és lélekrajz, mert megmutatja, hogy a megbocsátás megválthatja a szenvedőket, s az embereknek, a baszk társadalomnak végig kell járnia ezt az utat. Aramburu empátiával ábrázolja a fiatalságát az eszméért áldozó, kemény, erős, a börtönben megkínzott és sokat szenvedett terroristát is – de ugyanakkor megmutatja a szervezetben töltött időt, az akciókat, a kényszerpályákat, a gyilkosságokat, a propaganda ürességét, a rettegő társadalmat és az okozott fájdalmat is, vagyis szembesíti az elkövetőt a tettei következményeivel, nem engedélyezve sem neki, sem az övéinek az áldozat szerepében való tetszelgést. Aramburu nem jókra és rosszakra osztja a tragikus időszak szereplőit, hanem egy soknézőpontú, időben is változó szemléleteket megmutató regényben ábrázol áldozatot, agresszort, cinkost, felbujtót, közönyös tanút, együttérző segítőt, gyűlöletbe menekülő lelkiismeretfurdalást és ezer más változatát annak, ahogy emberek tetteket elkövetnek, s azoknak következményeivel együtt élnek. 

Két olyan szereplőtípus van, akik számára a regény minden árnyaltsága ellenére sem talál bocsánatot:

az egyik a  baszk katolikus egyház terrorizmust bátorító, a haza védelmére buzdító, mártírgyártó retorikáját alkalmazó suttogó papoké, a másik pedig a háttérben munkálkodó, fiatalokat beszervező, behálózó, propagandagyártó és -terjesztő agytrösztöké, akik nyomtalanul eltűnnek, nem hozhatók kapcsolatba semmilyen konkrét akcióval, és sosem kerülnek rendőrkézre. Ők kimaradnak a regényben működő társadalmi megváltás művéből.

Aramburu azt nyilatkozta, hogy a Pátria megírásakor fontos szempont volt számára, hogy a lehető legtöbb ember számára legyen minden nehézség nélkül érthető a regény mondanivalója, ezért nem alkalmazott bonyolult szintaxist, különleges szavakat, nehogy az eredetiben 642 oldal hosszúságú, 125 fejezetre tagolódó nagyregény visszariassza a komoly művek olvasásához nem szokott potenciális olvasókat. 

A nagyszerűen szerkesztett, életszagú, dialógusokban bővelkedő szöveg valóban könnyen olvastatja magát,

és az utolsó oldalig fenntartja a figyelmet. A szerző mindent csakis a szöveggel akar elmondani: semmiféle szövegen kívüli magyarázatot (előszó, utószó, lábjegyzet) nem fűzött a regényhez a regény végén található, a regényben szereplő baszk szavak jegyzékét tartalmazó glosszárium kivételével. Hálásak lehetünk a fordító, Imrei Andrea olvasáskönnyítő javaslatáért, hogy a glosszáriumban szereplő kifejezések lapalji jegyzetként is szerepeljenek a megjelenés oldalán, s így ne kelljen minduntalan hátralapozni, hogy pontosan értsük a baszk szavakat.

A magyar kiadás több magyarázó lábjegyzetet is tartalmaz, melyek röviden összefoglalják a regényben szereplő valós történelmi események, helyek, nevek történetét, ami szintén fontos és értékes pluszt jelent az alaposabb tájékozódásra vágyó olvasók számára. Az eredeti szövegben található nyelvi finomságokat, a kétnyelvű terület szintaktikai vagy szociolingvisztikai jellegzetességeit lehetetlen minden esetben jelölni a fordításban, mert ez túlságosan megterhelné, kibővítené a szöveget – ez filológiai csemegeként vár az elemzőkre, míg a magyar olvasók élvezettel olvashatják a regényt.

Csupán kronológiai szempontból tekintve a 2016-ban megjelent Pátria, úgy tűnik, valóban működhetett irodalmi mediátorként, s talán katalizálta is az idő által érlelt eseményeket. Az ETA 2018-ban, a feloszlatása előtt elismerte felelősségét és bocsánatot kért az okozott „károkért”, igazságtalanul kioltott életekért és az okozott szenvedésért. A regényben mindig esik az eső: akik a regény által járunk ott, így képzeljük el, hogy a folyton hulló cseppek siratják, majd lemossák a kiontott vért, s az emberek, pátriájuk piros esernyőjének védelmében tovább lépdelnek az útjukon.

Fernando Aramburu: Pátria. Fordította Imrei Andrea. Csíkszereda, Bookart, 2024. 678 oldal, 7890 forint