Miközben Tarantino első esszékötetét, a Cinema Speculationt újraolvastam a pompás magyar fordításában is (és képzeletben majdnem minden mondat után csillámos konfettit szórtam Sepsi László fejére), folyton 

az a meglehetősen banális kérdés motoszkált bennem, miért is olvasok filmes könyveket.

Az erre adott (szintén banális) válaszom attól függően változik, mi a célom az adott könyv elolvasásával: vagy az, hogy megismerkedjek egy nagyobb téma (irányzat, műfaj, életmű stb.) korábban számomra ismereten mikrokozmoszával (ezt nevezhetjük a klasszikus, ódivatú ismeretterjesztésnek); vagy az, hogy mélyebb összefüggéseket, elméleti koncepciókat használjak fel a saját szövegeimhez, vagy esetleg a tanításhoz (ez már a keményvonalas akadémiai tudományosság szigorú terepe, ahol minden szót patikamérlegen kell megvizsgálni, mielőtt leírunk); de pusztán az is lehet a célom, hogy egy jól megírt, személyesebb hangvételű, kevéssé a megismerésre, mintsem az átélésre törekvő szöveget olvassak (mondjuk egy memoárt vagy életrajzot, esetleg egy „flesselősebb” esszégyűjteményt, mint David Thompson művei). Itt gyorsan hozzá kell tennem, hogy ezek a kapkodva felállított kategóriák jó esetben összemosódnak, összeérnek, egymásba fonódnak: egy ismeretterjesztő munka is lehet „jól megírt” (jelentsen ez bármit), egy tudományos szövegben is lehetnek személyesebb, „flesselősebb” részek, és így tovább. Mindezeken túl azt is fontos látni, hogy a filmes könyveket általában valamilyen világos céllal írják: David Bordwell és Kristin Thompson például egyértelműen ismeretterjesztő szövegnek szánták A film története című könyvüket, míg Pápai Zsolt szintén történeti fókuszú, monumentális munkája, a Hollywoodi Reneszánsz már tudományos céllal és ehhez igazított, aprólékosan kidolgozott gondolatmenettel íródott, John Waters most megjelent memoárja (Okostojás, avagy egy mocskos vénember bölcsességei) pedig látványosan nem akar más lenni, mint ami: szórakoztató agymenés. Azért húztam ilyen hosszúra a kritikám bevezetőjét, hogy érzékeltetni tudjam, miért is bugyognak bennem ellentmondásos érzések Tarantino könyvével kapcsolatban:

a Cinema Speculation ugyanis olyan, mintha a szerző nem akarná (vagy nem tudná) eldönteni, valójában kinek és mit is ír.

 Amivel persze összességében egyáltalán nincs semmi baj, végül is ez a szabálytalanság lehet az esszéműfaj sajátja is, ám mégis az az érzésem, hogy Tarantino egy olyan esszéisztikus önéletrajzot írt, ami valahol mélyen filmtörténet szeretne lenni.

A könyv legnagyobb erénye, hogy 

ez a kudarc a fecsegős stílus (plusz az ügyes fordítás) és az asszociatív, rajongói flesselgetés miatt időnként kimondottan termékennyé válik:

ha sikeresen elengedjük azt a vágyunkat és prekoncepciónkat, hogy valamit érdemben megtudjunk a tárgyalt filmekről és a korszakról (az 1970-es évek Új-Hollywoodjáról), akkor Tarantino szerzői tudatalattijába nyerhetünk betekintést. Abba a legtöbb filmrendező esetében homályos (vagy direkt túlmitizált) kamaszkori időszakba, amikor a kis Quentin szivacsként szívta magába a (filmes) hatásokat. Persze a könyv szabálytalansága és szerkesztetlensége miatt több fejezet is megbontja ezt a koncepciót (érthetetlen például, hogy Paul Schrader rendezése, a Kőkemény pornóvilág miért került a könyvbe, ha még maga a szerző is hosszan savazza), ám azt nagyjából magabiztosan ki lehet jelenteni, hogy ez a gyerekkori filmtörténeti regresszió adja a szöveg gerincét.

A Cinema Speculation tehát összességében olyan, mintha egy skizofrén szerző írta volna: Dr. Rendező és Mr. Rajongó – ám végül sajnos az utóbbi ösztönén uralja el a szöveget. Rajongó-Tarantino ugyanis

úgy ír, mintha az egyik karaktere (leginkább Clerence a Tiszta románcból) átesett volna egy masszív koffeinbeöntésen, és valamelyik imádott filmjéről hadoválna egyetlen levegővétellel:

 ezeket a szövegrészeket elsősorban a tehervonatként sorjázó felsorolások és a sokszor követhetetlen, ad hoc elkalandozások uralják. Emiatt a filmek nincsenek gyártástörténeti vagy társadalmi keretben elhelyezve, hanem hosszú felsorolásokat kapunk hasonló zsánerű darabokról, vagy arról, ami Tarantinónak abban a pillanatban éppen az eszébe jutott: például, hogy miket látott még a tárgyalt művön kívül duplavetítéseken (kétoldalas felsorolás) vagy hogy mely új-hollywoodi művészfilmeket nem értették a kora hetvenes évek mozinézői (másfél oldalas felsorolás). Ezekben a részekben 

az számomra a legszembetűnőbb, hogy Rajongó-Tarantinót mennyire nem érdekli a filmek formája vagy narratív struktúrája,

miközben hosszú oldalakon képes taglalni a cselekményt és a karakterek motivációját (ilyen például a Gyilkos túráról szóló fejezet, aminek legalább a háromnegyedét a sztori részletes taglalása és a figurák viselkedésének „elemzése” teszi ki). Rajongó-Tarantino még ennél is nagyobb hangsúlyt fektet a színészekre: hosszan ecseteli egy-egy sztár imázsát (például Steve McQueenét és Stallone-ét) vagy kevésbé kanonizált színészek zsenialitását (a Gary Busey-hez intézett ódája például kimondottan jól sikerült), ám ezek a passzusok sem visznek feltétlenül közelebb a filmek megértéséhez – inkább Tarantino gondolkodásmódjára világítanak rá. Rajongó-Tarantino felsorolásmániája időnként tényleg fárasztóvá teszi a szöveget, mert úgy érzem, hogy a sok-sok filmcím és név burjánzó odahányása csak azt a célt szolgálja, hogy a szerző villogtassa eszement enciklopédikus tudását – egy szerkesztő például rámutathatott volna, hogy erre semmi szükség, hiszen ha van valami, amit minden olvasó tud Tarantinóról, akkor éppen ez az.

Viszont 

amikor Rendező-Tarantino hangja és meglátásai kerülnek előtérbe, a szöveg hirtelen életre kel,

és kimondottan eredeti módon kezd működni. Ilyen például a címadó fejezet, ami egy izgalmas spekulatív filmtörténeti sci-fit vázol: Tarantino azzal a gondolattal játszik el, hogy milyen lett volna a Taxisofőr, ha történetesen nem Scorsese, hanem De Palma rendezi. Itt – illetve a Nővéreket részletező fejezetben – jön elő Dr. Tarantino sokévtizedes szakmai rutinja és beleérző képessége: ugyanis hitelesen el tudja képzelni, hogy De Palma milyen rendezői döntéseket hozott volna, ha Schrader forgatókönyve végül nála köt ki. Ennél a fejezetnél éreztem azt, hogy Tarantino valóban brillírozik: lehet, hogy ez már a spekulatív könyvkritika területe, de ha ezt a gondolatkísérletet az évtized másik emblematikus filmjeire (pl. az Apokalipszis mostra) is kiterjeszti (ahogy azt a könyv címe amúgy ígéri), akkor a végeredmény sokkal egységesebb és eredetibb lenne. Ami ezen túl még egyértelműen a könyv erős oldala, az a vallomásos önéletrajziság: ez a keretként funkcionáló bevezető és záró fejezetekben érvényesül a legtisztábban. Ezek a könyv legolvasmányosabb részei, melyek szépen rávilágítanak arra, milyen kulturális közegben szocializálódott a rendező, aminek köszönhetően majd tíz-húsz évvel később a Ponyvaregény vagy a Kill Bill megszületett. Ha pedig így – vagyis nem filmtörténetként, hanem egy filmrendező előtörténeteként – olvassuk a könyvet, biztos nem ér minket csalódás.   

Quentin Tarantino: Cinema Speculation. Fordította Sepsi László. Budapest, Helikon, 2023. 397 oldal, 4999 forint