A konferencián elhangzott előadások a Dosztojevszkij 200 című kötetben két nyelven, négy nagyobb egységre bontva olvashatók. A négy egység közül az első, A Dosztojevszkij-kutatás aktuális problémái szövegei oroszul szerepelnek, míg a Dosztojevszkij recepciója Magyarországon, az Adaptációk és intertextualitás, valamint a Dosztojevszkij és Pilinszky című egységek magyar szövegeket tartalmaznak. Miközben kétségtelen, hogy a Dosztojevszkij Pilinszkyre kifejtett óriási hatását vizsgáló utolsó rész valóban külön tematikai egységként tud funkcionálni ― bár a második részben Szávai János tanulmánya szintén utal az idén száz éves Pilinszkynek az orosz szerzőhöz fűződő viszonyára ―, a másik három fejezet az orosz, bulgár, magyar és szlovák kutatók munkáinak elismerésén túl az egységek közötti intertextuális olvasatra, a különböző fejezetekben szereplő tanulmányok közötti összefüggés felfedezésére készteti a befogadót.

A fejezetek „összeolvasása” mentén ezért recenziómban a tanulmányok közötti másik négy lehetséges tematikus egység meglétére hívnám fel a figyelmet – természetesen nem zárva ki azt, hogy egy másik befogadó más jellegű kapcsolódási pontokat vél(het) felfedezni a szövegek tartalma között.

Az első ilyen, általam felfedezett tematikai egységet a stílus- és műfajtörténeti kutatások inspirálta szövegek képezik. A kötet első szövege, Valerij Tyupa Dosztojevszkij szerepe a rasszkaz/elbeszélés műfaj kialakulásában című rögtön idetartozik, amely orosz műfajtörténeti vonatkozásban tekinti át ennek a kisepikai műfajnak a Puskin Belkin-elbeszéléseivel kezdődő és Csehov novelláival „beérő” útját, és ezen az úton jelöli ki Dosztojevszkij szerepét is. A példázatot és az anekdotát két külön elbeszélő szájába adó Belkin-elbeszélések hagyományát folytatva Tyupa véleménye szerint egy mindeddig kevéssé/kevésbé értékelt Dosztojevszkij-mű, a Proharcsin úr az, amely a Puskin és Csehov kisepikája között kitölti a több mint fél évszázados űrt. Mégpedig úgy, hogy ebben a műben két világnézet, Mark Ivanovicsé és Szemjon Ivanovicsé találkozása tárul elénk, azaz ez az első olyan alkotása Dosztojevszkijnek, amely nemcsak a Puskin-féle hibrideljárás, azaz az anekdota és a példázat vegyítése miatt újszerű, hanem megágyaz a későbbi nagyregények polifonikus eljárásának is, hiszen a két világnézet kétféle igazságot tükröz. Az első, általam tematikai egységként felfogott részhez ezen kívül Lovizer Lilla Intertextualitás és romantikus hagyomány. Dosztojevszkij Megalázottak és megszomorítottak – Hoffmann Az arany virágcserép című dolgozatát sorolom. A kutató a Megalázottak…-at a Hoffmann-mű felől olvasva mutat rá azokra a stílustörténeti tényekre, amelyek kisregénybe fogalásával Dosztojevszkij maga mögött hagyhatta a Hoffmann-féle alkotásmítoszt, a romantikus ideológiával átszőtt tökéletességkeresést. A két mű közötti egyértelmű párhuzamok mellett – hisz metaforikus értelemben az elbeszélés tétje mindkét műben ugyanaz: „képessé válik-e a hős a lehetőségeinek spirituális eszközökkel való meghaladására (azaz lehet-e Anselmusból atlantiszi író, Ivánból pedig író?)” (231.), Lovizer arra is rámutat, hogy a Hoffmannál még pozitív végkicsengéssel bíró három szövegréteg, azaz a szerelmi történet, a titokregény és a fejlődésregény Dosztojevszkijnél hogyan bontódik le, fut zsákutcába, utat nyitva ezzel annak a stílustörténeti váltásnak, amely a kutató meglátása szerint az evangéliumi poétika, azaz „a krisztusi kegyelemben való megtisztulás, az újjászületés lehetőségét” (240.) bemutató alkotások megírására sarkallta a továbbiakban a szerzőt.

Az én olvasatomban a második tematikus egységet a kötet azon tanulmányai képezik, amelyek Dosztojevszkij kelet-közép-európai befogadását egy adott ország történelmi és idelógiai hátterével együtt vizsgálják. Ide véleményem szerint a szlovák Ljubor Matejko és a bolgár Ljudmil Dimitrov orosz nyelvű, illetve Fried István magyarul írott tanulmánya sorolható. A szlovák kutató a Dosztojevszkij recepciója és szerepe a modern szlovák irodalom kialakulásában című írásában arra világít rá, hogy milyen „mítoszok” illettve „mítoszhanyatlások” vezérelték a szlovák kultúrpolitikát akkor, amikor csak bizonyos szűrőkön keresztül engedélyezték az orosz szerzők szlovák nyelvű megjelenését. Annak okára, hogy Dosztojevszkijt késve, illetve sokáig csak részben fordították, illetve arra, hogy például a nagyregényeit csupán az 1940-es évek első felében adták vissza szlovákul, a kutató A. Matuška definíciójában talál rá: „úgy hittünk Oroszországban, mint semmi másban, hittünk benne, amikor már semmi másban sem hittünk, és a hitünk nem tűrte azt az írót, aki, mint senki más, Oroszországnak nem a »napsütötte« oldalát, hanem a sötétség morajlását mutatta meg” (60). Amíg a szlovák kultúrpolitika nem volt hajlandó Oroszország korántsem fényes oldalaival szembesülni, Bulgáriában az Ördögök kapcsán ― mutat rá Ljudmil Dimitrov Az Ördögök és színházi interpretációja mint metairodalomtudományi (hipo)tézisek függeléke/felélesztése című írásában ― abból a politikai ideológiából nem kértek, amelyek Oroszországban „rakódtak rá” a regény „ördöngöseinek” a szerepére. Ennek az ideológiának a lényegére Dimitrov Szergej Bulgakovot idézve világít rá: a regényben a filozófus szerint „nem az ördögök hatalmába kerítette Oroszországról, hanem az orosz lélek betegségéről van szó. A különböző nemzedékek és iskolák gondolkodói hajlamosak voltak az ördögökben eufemizmust és a bolsevizmus allegóriáját látni, Dosztojevszkij prófétálását gyakran ideológiai (ateista-sátáni) vírusként értelmezték, amely Oroszországban keletkezett, s amely felforgató módon behatol más országokba is, hogy a vörös »messianizmus« járványát idézze elő” (74.). Azonban a bolgár művészeket akkor, amikor az Ördögöket például színpadra állítják, nem érdekli az, amit az orosz kulturális identitás mindezzel kapcsolatban magán hordoz ― azaz a regény ideológiai és politikai konnotációi, mert annak metaforikus szintjeivel kívánnak foglalkozni. Fried István pedig A magyar Dosztojevszkij-befogadás útjai – Márai Sándor és Tandori Dezső című tanulmányában egyfelől szintén elénk tárja azt a történelmi folyamatot, ahogyan Magyaroroszágon a Dosztojevszkij-befogadás alakult ― például rávilágít arra, hogy a pánszlávizmus fenyegetéséről szóló hírek miként befolyásolták a hazai Dosztojevszkij-recepciót ―, másfelől rámutat a fordító befogadásra gyakorolt óriási szerepére (illetve szereptévesztési lehetőségeire is). A félrefordítában ugyanis „nemcsak a két nyelvben eltérő, nyelvtani természetű megfontolások játszhatnak szerepet, hanem a kétféle hagyomány, az orosz (pravoszláv) és a magyar (nyugati keresztény/keresztyén) is, illetőleg Dosztojevszkij és a magyar fordítója innen is levezethető »valláserkölcsi« felfogásában mutatkozó különbség. E két, lényegbevágó »terminológia« eltérése következményeként a látszólag ugyanaz áthidalhatatlanul válik nem ugyanazzá” (112).

A harmadik tematikai csomópontként a hatástörténeti kontinuitást jelölöm meg. A kötetben Máraira, Tandorira, Gárdonyira, Rebreanura, Jerzy Andrzejewskire gyakorolt Dosztojevszkij-hatásról olvashatunk, illetve bepillantást nyerhetünk abba, hogy Pilinszky műveiben hogyan él tovább az orosz szerző szellemisége. Ezek az intertextuális kapcsolatokat feltáró írások önmagukban is figyelemre méltóak, de közülük is talán még nagyobb érdeklődésre azok tarthatnak számot, amelyek „nem állnak meg” az egy-egy alkotóra gyakorolt hatás elemzésénél, hanem arra is felhívják a figyelmet, hogy ez a hatás hogyan él tovább – mintegy hatástörténeti kontinuumként – egy másik szerző életművében. Ebből a szempontból rendkívül izgalmas akötet III. részében (nem véletlenül) egymást követő Czeglédi András és Papp Ágnes Klára írta szöveg, mert amíg az első, a Nietzsche fölfedezi Dosztojevszkijt című annak jár utána, hogy Nietzsche mikor és hogyan került kapcsolatba a Dosztojevszkij-művekkel, Papp Ágnes Klára a Nietzschére gyakorolt elementáris hatást már egy magyar szerző, Móricz Zsigmond Sáraranyában látja kimutathatónak, amely a főhősön keresztül immanensen magába foglalja egyfelől a gyilkolás lélektani – Raszkolnyikovtól „örökölt” – szimptómáit, másfelől az emberfeletti ember teóriája vezérelte cselekedeteket, és ezek Turi Daniban tükröződő egyvelegét. De ez a fajta kontinuitás figyelhető meg akkor is, amikor a Dosztojevszkij Pilinszkyre gyakorolt hatását Esterházy Péter vagy Takács Zsuzsa viszi tovább. Szávai János hívja fel a figyelmet a Magyar Sztavroginok című tanulmányában arra, hogy Pilinszky 1973-as Sztavrogin elköszön, illetve Sztavrogin visszatér című verse hogyan köszön vissza, egyben nyer új értelmet Esterházy Fuharosok című 1983-as regényében, ahol a szerző „szinte provokatív módon idézi Pilinszky felütését: »Unatkozom. Kérem a köpenyem«” (149.). Illetve Szávai Dorottya arról számol be, hogy a látás-vakság mint Pilinszkynél kimutatható, Dosztojevszkij ihlette motívum hogyan telítődik új tartalmakkal Takács Zsuzsa költészetében.

Negyedik tematikus egységként pedig a Dosztojevszkij-regényekben igen jelentős állatmetaforákat és azok továbbélését taglaló szövegek értelmezhetők. Ebből a szempontból elméleti alapvetésként olvasható Zoja Ju. Petrova orosz nyelvű „Kéjben úsznak a parányok…” Az ember/féreg képi párhuzam Dosztojevszkij műveiben és a modern orosz prózában című tanulmánya, ugyanis a szerző nemcsak arra világít rá, hogy Dosztojevszkij a tetű, a különböző bogár illetve féreg szavakkal hogyan jellemzi a hőseit, hanem arra is, hogy ez a kortárs orosz prózában, például Zahar Prilepinnél vagx Anatolij Kozlovnál, vagy a nálunk is népszerű Ljudmila Ulickajánál (főleg az Imágó című regényében) hogyan köszön vissza. A szintén jubiláló, idén száz éves Mészöly Miklós prózájában pedig Molnár Angelika Dosztojevszkij madármetaforikájának hatását mutatja ki. Amíg ugyanis Dosztojevszkij A Karamazov tertvérek című művében a gazdagon fellelhető madármetaforák „a szabadság, a rabság, a szerelem és a részvét kérdéseire vonatkoznak” (82.), ez Mészölynél a Magasiskola című kisregényben a madarak hierarchikus rendje: azaz a ragadozók és a zsákmányállatok metaforájaként él tovább.

A kötet nagy érdeme tehát, hogy a Dosztojevszkij születésének kétszáz éves jubileumát az intertextuális hatások feltárásával legalább négyszáz évre tágítja: hiszen a Dosztojevszkijt mindvégig fókuszban tartó tanulmányok olvasása során Hoffmanntól kezdve Puskinon át napjaink szépprózájáig és költészetéig jutunk el.