Az ezredforduló utáni évtizedben két emlékezetes pályakezdés keltett sokakban olyan reményeket, hogy a lengyel regény jövője több mint biztató. Először Dorota Masłowska robbant be, és rekordidő alatt jutott el Magyarországra Lengyel‒ruszki háború a fehér-piros lobogó alatt című regényével. Nagy karriert futott be a tömegkultúrában is, de mintha azóta sem tudná, mire kellene használnia bámulatos íráskészségét. Pár évvel később jelentkezett Mikołaj Łoziński Reisefieber című regényével (magyarul az Európa Kiadó adta ki 2007-ben Keresztes Gáspár fordításában), és ő is ugyanúgy ott volt a Budapesti Könyvfesztiválon az elsőkönyvesek találkozóján, mint előtte Masłowska – az ő nemzetközi karrierje is Budapesten kezdődött.

Łoziński kerülte a feltűnést, nem lépett ki az elit irodalomból, prózaíróként sem hirdetett művészeti vagy egyéb forradalmat (miközben a korosztályához tartozó újbalos doktrinerek épp az irodalom újraideologizálásán dolgoztak, „posztmodern nihilista burzsujnak” bélyegezve a társadalmi elkötelezettségtől Łozińskihoz hasonlóan tartózkodó alkotókat), nem akarta megújítani a regény nyelvét és poétikáját. Regény című művében (melyet Éles Márta fordításában adott ki az Európa 2016-ban) már elindult az igazi témája, a család története felé. Akkora időszakban mozog, amekkorát egy átlagember emlékezete képes átfogni: nem lép túl az előző két nemzedék életén.

A kommunista nagyszülők Franciaországban élték túl a második világháborút (a Stramerben is szerepelnek, összekötve a két művet), majd hazatértek Lengyelországba, ahol volt alkalmuk megtapasztalni, hogy milyen az a kommunizmus, amiről nem az élénk fantáziájú klasszikusok írnak, hanem maguk is átélhetik Varsóban, miközben a lakóhelyük romhalmazból megint várossá kezdett válni. A szülők nagy kalandja már az ellenzéki mozgalom volt. A család történetében cezúra az 1968-as antiszemita kampány (amely után már nem volt társadalmi szinten érzékelhető zsidó jelenlét Lengyelországban), az 1981-es hadiállapot és a rendszer összeomlása. Hatalmas anyag, Łoziński egyszer majd megírhatná belőle az új varsói nagyregényt, kiegészítve saját 21. századi tapasztalataival, de ennek még nem jött el az ideje.

A most megjelent Stramerben mélyebbre merült a múltban, és elhagyta az ismert világot, Varsót. De sokkal fontosabb ennél, hogy átlépte a legfontosabb korszakhatárt, visszatért a holokauszt előtti évtizedekbe, amikor a zsidó lét nem néhány túlélő újrakezdési kísérlete volt, hanem népes családok éltek nagy zsidó közösségekben. Ezt a világot kellett feltérképeznie, átélnie és regényben ábrázolnia a szerzőnek. Nehéz átlépni ezt a határt, de a lengyel irodalom és színház igen komoly előzményekkel szolgál ehhez, ráadásul ezek a művek is Galíciához kötődnek. Julian Stryjkowski volt az első, aki a sztálini tudatvesztés után gyorsan magához térve hipnotikus erővel idézte fel Hangok a sötétben (1956) című regényében Stryjt, a galíciai kisváros zsidó világát, amelyben felnőtt. Emlékezetes még Piotr Szewc Pusztulás című 1987-es regénye, melyben visszatérünk a harmincas évekbe, Zamośćba, egyetlen napra. Mindkét regényben van valami médiumszerű, mintha túlvilági létükben látnánk a szereplőket. Tadeusz Kantor pedig a Halott osztály kapcsán olyan „túlsó parti színházról” ír, ahol „halott világként és a halottak világaként” értelmezi a drámai fikciót. Egy önkommentárjának pedig ezt a címet adta: „A holtak világából az élők világába való dicstelen átmenet”.

Łoziński nyilván nagyon jól ismeri ezt a hagyományt, de nála hiányzik ez az eszkatológiai perspektíva. 

Nem a háborúról és a halálról mesél, hanem az elpusztított életet akarja megjeleníteni a maga hétköznapi, prózai formájában.

De persze ennek is van hagyománya a lengyel irodalomban, a nemzeti eposz, a Pan Tadeusz kapcsán gyakran beszélnek a falusi széphistóriába illő részletekben való tobzódásról. Mivel abban is egy örökre elveszett világot látunk, az idill ott is tragikus színezetű.

Persze a Stramerben szereplő tarnówi szegény zsidó család sem idilli körülmények között él. A családfő, Nathan a bátyjával együtt már fiatalon eljutott Amerikába, de nem tudott élni a lehetőséggel, ezért jobb híján visszajött a szegény, de meghitten otthonos Galíciába, és az óhazában alapított családot. Persze nyomot hagyott rajta Amerika, abban a tudatban éli le az életét, hogy egy jobb világhoz is tartozik, de 

miért ne valósíthatná meg Tarnówban azt, ami Amerikában nem sikerült?

Ötletekből szerencsére nincs hiány, egymás után születnek a biztos nyereséggel kecsegtető üzleti tervek. Nathan mindig mintha előre átélné a sikert, amikor kávéházzal próbálkozik, el tudjuk képzelni, hogy a Hawelka-dinasztia első lépéseit látjuk. De valahogy sosem vezet út a nagysághoz. Bármennyire is emlékeztet a slemil típusára, sehogy sem akar beindulni a szűkös kispolgári léten túlmutató karrier – a családban van hat gyerek, bár a két legkisebb túl későn született ahhoz, hogy megérje a felnőttkort. Łoziński amúgy is igen megértően vázolja e nem tökéletes, de az olvasóhoz épp ezért igen közel álló emberek portréit, így bár Nathant is láthatjuk néha groteszknek, sosem válik nevetségessé.

Minden adott hát egy tekintélyes családregény kibontakozásához. Van nyolc szereplőnk, több szálon fut a cselekmény, de a szerző kézben tartja őket, így jól követhető a történet. Hálás téma az, hogy a gyerekek felnőnek, átélik az első szerelmeket és csalódásokat, de emellett helyhez és korhoz kötött történelmi tapasztalatokat is szereznek. Egyrészt elszenvedik az erősödő antiszemitizmust, másrészt ketten is bekapcsolódnak a kommunista mozgalomba. Łoziński nem moralizál ennek kapcsán, nem elmélkedik azon, hogyan juthat valaki ilyen szellemi és erkölcsi zsákutcába, bármilyen kedvezőtlenek is a körülmények. Jellemző módon a kritikákban együtt emlegetik a kettőt, mintha ez lenne a dolgok rendje: ha az egyik antiszemita, akkor a másik kommunista, a mozgalom legalább befogadja, egyébként is mindent megold. Nem osztom ezt a véleményt, és itt nem a lengyel állam iránti lojalitást hiányolom (a kommunista állam első külpolitikai célja Lengyelország elpusztítása volt), hanem a zsidó hagyományokhoz tartom méltatlannak. A család nyilvánvalóan nem őrizte meg a zsidó szellemi kultúrát.

A szerző persze a 21. századból többet lát, és ironikusan mutatja be ezt az opciót: „Nusek nem tudta kivárni. Munka mindenkinek, az antiszemitizmus hivatalosan betiltva, vörös nyakkendős, felszabadult úttörőlányok. Ilyennek írta le Hesio a Szovjetuniót. El akart már jutni abba a kommunista paradicsomba. Egyesülni a többi proletárral és proletárlánnyal. Eltöltötte a remény, hogy majd épp ott, a keleti határon túl veszíti el a szüzességét.” A húszas években Varsóban heves vitákat folytattak a cionistákkal azok, akik jiddis nyelvű kultúrát akartak teremteni, mint Schalom Asch. Egyik fél sem vágyott a Kominternbe, és nekik is volt válaszuk az antiszemitizmusra.

A Stramer hőseinek lengyel kötődéseiről is sok mindent megtudunk: 

távol áll tőlük a zsidó vallási ortodoxia, ismerik Mickiewiczet, hibátlanul beszélik a lengyelt, ritkán használnak jiddis fordulatokat, mégis a zsidó környezet az otthonuk, a lengyelséget gyakran külső tényezőként érzékelik.

A regény cselekménye még az Osztrák‒Magyar Monarchia idejében kezdődik azzal, hogy Nathan négy év után hazajön Amerikából Rywkához. Nem sokat érezhetünk a Monarchia sokszínűségéből Tarnówban, ahol a lakosság több mint negyven százaléka zsidó, de azért minden évben felbukkan egy pécsi gesztenyeárus (akivel könnyen szót értenek jiddisül), Nathan pedig rendületlenül őrzi az egri óbort. Ebben a közegben egyáltalán nem volt magától értetődő a lengyel opció. Józef Wittlin például 1916-ban együtt lépett be a barátjával, Joseph Rothtal az osztrák hadseregbe, és bármennyire is közel álltak egymáshoz, az előbbiből lengyel, az utóbbiból osztrák író lett.

Łoziński nyolc év kemény munkájával jutott el arra a szintre, ahol egy regényíró 

már nem csak ígéret, hanem nagyformában is képes megmutatni hagyományos írói erényeit.

Engem meggyőzött arról, hogy sikerült megújítania a realizmust, legfőképpen azzal, hogy a külvilág felé fordul az érdeklődés, nem vájkál a hősök lelkivilágában, nem a tudattalant akarja feltárni, hanem a kor és a hely valós konfliktusaiba helyezi a szereplőket. Jerzy Stempowski a 19. század elejére vezeti vissza a „szisztematikus introspekció” végzetes tendenciáját, amely a freudizmus és a pszichoanalízis hatása alatt születő irodalomban érte el a mélypontját (Miłosz is emiatt hagyott fel a  regényírással: ha fiktív alakok belső élményeiről írunk, nagyon bizonytalan az ábrázolt világ ontológiai státusza).

A szerző bámulatos alapossággal mutatja be a hősök környezetét, a második világháború előtti Tarnówot. Azzal is erősíti a nyelvi mimézist, hogy felbukkannak a szövegben a kor propagandáját idéző jelszavak, újságcikkek, versikék, dalok, cégtáblák, olyan történelmi alakokat emlegetnek, mint Ludwig Wittgenstein vagy Karol Sobelsohn, az egykori tarnówi gimnazista, aki hatalmas karriert futott be Karl Radek néven a kommunista mozgalomban, ez pedig még hitelesebbé teszi az ábrázolt világot. Mivel nem a beteljesült tragédia nézőpontjából mutatja be ezt a világot, feltehetően volt mit tanulnia a békebeli zsidó irodalomtól, varsói elődeitől is. A modern jiddis irodalom három alapító atyja közül az egyik, Icchok Lejb Perec Varsóban töltötte élete utolsó negyedszázadát, ő avatta íróvá azt a Schalom Ascht, akinek Varsóból indult a világkarrierje, barátkozott Witkiewiczcsel és Żeromskival. Gyakori téma nála a lengyel kisvárosi zsidóság élete, a közösség belső bomlása, a hagyományokhoz ragaszkodó vezetők és a feltörekvő fiatalok konfliktusa.

Łoziński egyáltalán nem szorítja háttérbe a női nézőpontot. Nathan felesége, Rywka szerepel az első mondatban, vele is végződik a történet, melyben újra meg újra visszatér egy motívum: Nathan többször is megígéri, hogy elviszi Rywkát a tengerpartra. Sosem válik valóra az álom, az viszont az utolsó pillanatig a regény titka marad, hogy hogyan és miért jut el mégis oda Rywka.

Mikołaj Łoziński: Stramer. Fordította Hermann Péter. Budapest, Poligráf, 2022. 284 oldal, 3000 forint.