Boldogtalancsalád-regény reloaded (Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van)
Fotó: 1749
Boldogtalancsalád-regény reloaded (Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van)

Philip Roth-utánérzés, vagy valódi remekmű Taffy Brodesser-Akner nagy hype-ot kapott debütregénye? Állandó kritikusunk, Haklik Norbert járt utána.

Az Anna Karenina óta tudjuk: a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, és minden boldogtalan család a maga módján az. Az is bizonyos viszont, hogy a huszonegyedik század elejének boldogtalan családjai egészen máshogyan azok, mint Tolsztoj idején voltak, így megírni őket is máshogyan lehet és érdemes.

És hogy minden igazán jó könyv a maga módján az.

Taffy Brodesser-Akner nagy sikerű debütálása éppen úgy indul, mint egy rossz könyv, amely attól az, hogy mások jó bevált – ám írói egyéniségüktől elválaszthatatlan – receptjét követve próbál jó könyv lenni. A regény főszereplője – bár ez a meghatározás is pontosításért kiált, erről majd később – Toby Fleishman, negyvenegy éves májszakorvos és kétgyermekes családapa. Fleishman – ahogy a regény címe is állítja – bajban van: felesége, Rachel, akivel tizennégy évnyi házasság után válnak el, egy hajnalon otthagyja nála a gyerekeket, aztán egyetlen kurta sms-sel nyomtalanul eltűnik. Rachel ezzel alaposan belerondít Toby különválásuk utáni életébe, amelynek középpontjában a szexpartnerkereső telefonos alkalmazások és a segítségükkel abszolvált alkalmi kufircolások állnak. A következő napokban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Rachel aligha fog egyhamar ismét jelentkezni a gyerekekért, így Toby kénytelen úgy zsonglőrködni a nap huszonnégy órájával, hogy abba az online csevegéseket követő szexrandik, az orvosi munka, valamint a szülői kötelességek is beleférjenek.

Mindez persze egy hosszabb érési folyamat eredménye, amelyet tökéletesen nyomon követhet az olvasó, aki a regény nyitányában még egy az egyben Toby szemével látja a világot. Éppen e tökéletesség miatt van, hogy a regény annyira tökéletlenként hat az elején – kiváltképp azon olvasók számára, akik ismerik és kedvelik Philip Roth prózáját, és nemigen elnézőek azzal, ha valaki a lassan három éve elhunyt mester tollaival ékeskedik. A Fleishman bajban van első százegynéhány oldala ugyanis éppen olyan, mintha a Roth-regények, leginkább pedig A Portnoy-kór világát kalibrálná újra a szerző az okostelefonok korszakára. Toby Fleishmannek folyamatosan a szexen jár az esze. Azon se lepődnénk meg, ha egy ponton Alex Portnoy nyomdokain haladva maszturbálás közben eltalálná a mellékhelyiség plafonjáról csüngő villanykörtét, de szerencsére ez azért hiányzik Brodesser-Arkner regényének nyitányából. És sajnos megannyi más is hiányzik, ami miatt Roth munkái jóval többek, mint a kamaszkor „young, stupid and full of cum” világának ironikus leképezései. Toby ugyanis, ha éppen nem dolgozik, és nem kikapós hölgyeményeket hajkurász a kibertérben és a való világban, azzal van elfoglalva, hogy roppant dühös az exnejére, és ezzel ki is merült a személyiségrajza. Ráadásul ez a főszereplő a saját zsidóságával kapcsolatban sem érez vagy gondol semmit – ellentétben azzal, ahogyan Philip Roth karaktereinek minden mondata és mozdulata mélyén ott rejlett az önnön identitásukhoz való viszonyuk mélyrétege. És ha nagyritkán nem női mellekről és ágyékokról, hanem más egyébről is gondol valamit Toby, az nemigen merészkedik a sablonos, általánosító véleményalkotás határain túlra, mint például a Long Island-i jómódú elit világának efféle jellemzése: „Ezekben a házakban nem humánus jó emberek élnek, akikre jótetteik vagy jól végzett munkájuk fejében rámosolygott a szerencse. Nem, ezekben a hatalmas pázsittengerekkel körülvett, oszlopos palotákban haramiák laknak, akiknek semmi nem elég. Sem pénz, sem javak, sem ruha, biztonság, klubtagság vagy régi borok. Nem létezik olyan szám, ami után azt mondanák: – Én már jól élek. Lássuk, tudok-e segíteni másoknak, hogy ők is jól élhessenek. – Bűnözők – igen, a többségük valóságos, két lábon járó bűnöző. Nem mindig börtönbüntetéssel sújtható, csak éppen erkölcsileg mélyen elítélendő bűnök elkövetői. Offshore számláik vannak, nem fizetik meg a dolgozóikat, nem fizetnek adót a háztartási alkalmazottak után, viszont tagjai a Nemzeti Fegyverszövetségnek.” (137) Oké, Toby beszélgetései kilencéves, visszahúzódó fiával, valamint éles eszű és nyelvű tizenegy éves lányával, Hannah-val valóban gyakran ostromolják a humor rothi magasságait, ám az Isten veled, Columbus és az Amerikai pasztorál írójától megszokott mélységeknek nyoma sincs.

Legalábbis ami a Fleishman bajban van első százegynéhány oldalát illeti. Egy ponton azonban – mintha csak túl volna a tényleges mutatványt megelőző bemelegítésen – Brodesser-Akner lassan, de biztosan elkezd leereszkedni a történet és a szereplők mélyrétegeibe. Ebben az aláereszkedésben a Libby nevű mellékszereplő szegődik az olvasó mellé afféle Dante Vergiliusát idéző kalauzként. Libby, akit két évtizedes ismeretség köt Tobyhoz, eleinte csak egy-egy egyes szám első vagy második személyű közbevetésként, vagy a szereplők – leginkább Toby és a nőket, drogokat és luxuscikkeket nagy étvággyal fogyasztó közös barát, Seth – beszélgetéseinek részeként kerül elő. Lassacskán azonban nyilvánvalóvá válik, hogy kettős narrációval van dolgunk: Toby megpróbáltatásait, valamint a Rachel eltűnését követő mindennapok krónikájába ékelődő flashbackeket nem az önmagáról harmadik személyben szóló Toby, sem pedig valamiféle szenvtelen, mindentudó narrátor adja elő, hanem Libby, akinek megvan a maga véleménye a férfiról – egy alkalommal például azt nehezményezi, hogy Fleishman nem hallgat a jó tanácsaira –, mindemellett pedig ő is cipeli a maga keresztjét, miután egy férfimagazin sikeres szerzőjéből főállású háztartásbelivé avanzsál. Végül mindarról, amit az első százegynéhány oldalon még sablonos karakterábrázolásnak hihettünk, kiderül, hogy Toby Fleishman jellemrajzának a része – hogy nem a szerző az, aki itt leegyszerűsíti a bonyolult valóságot, hanem a férfi próbálja ezáltal felosztani a világot a rossz Rachel / jó Toby vulgárlogikája szerint. Ám ez sem marad annyiban: Toby minden öntetszelgő mártírkodásával együtt is megnyeri magának az olvasót azzal, hogy fokozatosan felnőni látszik a feladathoz, amelyet Rachel eltűnése rátestált.

Mielőtt azonban még végképp belelopná magát Toby az olvasói szívekbe, a szerző lapot húz a tizenkilencre, és bravúrosan megnyeri azt a játszmát, amit a regényben rejlő lehetőségek maradéktalan kiaknázása jelent. Az utolsó fejezetben ugyanis színre lép Rachel – a másik Fleishman, aki bajban van –, hogy az ő szemszögéből is megismerhessük e házasság tündöklésének és bukásának történetét. Rachel Toby mumusából, az önző és karrierista nő típusának megtestesítőjéből hús-vér szereplővé válik, indokolt és hiteles motivációkkal, ráadásul karakterével az identitás kérdése is beleférkőzik a műbe – amit ugyanis Toby feltörekvő sznobizmusnak vél Rachelben, nagyon is összefügg azzal, ahogy a szereplő rengeteg munka és ráfordított idő árán megpróbál azonosulni a Long Island villanegyedeit benépesítő angolszász, protestáns felső középosztállyal, fokozatosan leépítve zsidó identitását. Az összképből ráadásul a törekvés eredőjében rejtőző kamaszkori trauma leírása sem hiányzik.

Brodesser-Akner regénye a Rachel-fejezettől válik bravúrosan szerkesztett, alaposan átgondolt remekművé, és igazi feminista regénnyé is – és itt az igazi szón van a hangsúly. A Fleishman bajban van ugyanis nem a férfiakkal szembeni vádirat, hanem igen alapos látlelet arról, milyen kihívásokkal járhat mindkét nemnek, és milyen magas fokát követeli meg a házastársi empátiának, ha valaki valóban megpróbál a nemek közti egyenjogúság szerint élni. Ezzel teljesedik be az az írói vállalás, amelyet Libby a regény zárlatában így fogalmaz meg: „Belőlem soha nem lesz Archer Sylvan, de megírom a könyvem, és olyasmi lesz benne, amire Archer képtelen lett volna, vagyis a történet összes oldala, még azok is, amelyeket fáj ennyire közelről nézni – még azok is, amelyek úgy feldühítettek, hogy hallani sem akarunk róla.” (460–461) Taffy Brodesser-Akner könyve a remekbe szabott utolsó fejezettel felnő ahhoz a nem csekély feladathoz, amelyet magára vállalt.

A magyar változat viszont sajnos hiába próbált felnőni az eredetihez, a szöveg ugyanis sok sebből vérzik. A fordító, Kepes János mintha elfelejtette volna, hogy azok a jelentésárnyalatok, amelyeket a beszélt angol a hangsúlyozással tökéletesen ki tud fejezni, a magyarban inkább a szórend pontos megválasztásával adhatóak vissza, nem pedig azzal, hogy az angol eredeti kurzívjait pontosan követjük a magyar mondatokban. Ám a dőlt betűk megutáltatása csak egy a fordítás gyengeségeinek sorában: az angol mondatszerkezetek szolgai leképezése ugyanis olyan magyartalanságokat eredményez, mint például amikor Tobyt a személyi edzője ekképpen faggatja: „sokáig tartott, amíg nehezen működött a kapcsolatotok?” (21), vagy amikor a férfi főszereplő így fakad ki: „Milyen szemérmetlenül kíváncsiskodtak, amivel kapcsolatosan csak lehetett, és ami abszolút magánügy!” (22) Az a részlet pedig, ahol Toby a személyi edzőt szemlélve arra gondol, hogy „a mellbimbói milyen katonás rendben sorakoztak az alatt a hülye póló alatt” (27), sokféle értelmezési lehetőséget játékban hagynak, attól kezdve, hogy Cindy nem emberi lény, hanem négylábú emlős, egészen addig, hogy a Total Recall hárommellű mutánsának korunkbeli rokona – egyetlen opciót kivéve: azt, hogy a fordító tudta, mit csinál. A bírálatot pedig bízvást kiterjeszthetjük a szerkesztőre is: legalább neki feltűnhetett volna, hogy a Met nem egy mozi, hanem a New York-i Metropolitan Museum, tehát Rachel aligha annak néz utána, mit adnak ott. A fordítás minősége így kiválóan alkalmas arra, hogy az angolul megfelelő színvonalon tudó olvasót a regény eredetijének megvásárlására motiválja. Ami pedig azokat illeti, akik nem bírják az ehhez szükséges szinten Shakespeare nyelvét – nos, ők azért ennél többet érdemeltek volna – ahogyan Taffy Brodesser-Akner remek debütálása is.

 

Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van. Fordította Kepes János. Budapest, 21. Század Kiadó, 2020.

A kritika szerzőjéről
Haklik Norbert (1976)

Író, kritikus. Legutóbbi kötete: Milyen mély a nyúlodú? (Orpheusz, 2020). Mona Lisa elrablása című regénye megjelenés alatt áll a Kalligramnál.