Nehéz helyzetben vagyok, amikor Taffy Brodesser-Akner új regényét kell értékelnem. Míg az olvasásba izgatottan vágtam bele, az első százhetven oldal jócskán visszavetette lelkesedésem, hogy aztán a középső száz során az utóbbi idők egyik legjobban szerkesztett és kitalált történetszálába vesszek bele, majd végül a maradék kétszáz oldalt mérsékelt és fokozatosan csökkenő kedvvel rágjam át. És egy héttel később sem igazán tudom, hányadán állok vele, pedig már valamelyest leülepedett az élmény, és volt időm végiggondolni a mű egészét. Azt persze megelőlegezem: A Long Island-i kompromisszum jó könyv, ehhez kétség sem fér. 

Többnyire jól húz a cselekménye, jól megrajzolt a világa, mivel azonban a formakísérletei és karakterei szélsőségesen szóródnak az izgalmastól az unalmasig tartó skálán, igazán kiemelkedő és emlékezetes csupán részleteiben tud maradni.

Holott már a központi konfliktus megvilágítása sem szokványos. A Long Island-i Middle Rock egyik prominens családjának fejét, a gyártulajdonos Carl Fletchert munkába indulás előtt elrabolják a saját kocsifeljárójáról, a családjától pedig váltságdíjat követelnek. Az elrablók utáni nyomozás, és a Carl megkerüléséig vezető út azonban csupán a cselekmény felvezetésére szolgál, a regény tetemes részét az esemény (csoport)pszichológiai következményei alkotják. Brodesser-Akner egymás után szólaltatja az immár felnőtt gyermekeket: a jóképű, drogfüggő, korábbi forgatókönyvírói sikeréből élő Beamert, aki a szadomazo szex megszállottja; a paranoid Nathant, aki a jogászkarrierjében épp úgy megrekedt, mint a magánéletében; a tehetséges Jennyt, aki a családja gazdasági helyzetével kapcsolatos ellenérzéseit örökös magányként cipeli vállán; valamint az anyjukat, Ruth-t, aki (doppelgängerével, Carl édesanyjával, Phyllis-szel karöltve) rendíthetetlen matriarchaként bábáskodik a család döntései felett.

E négy karakter életének egymásba fűzött pillanatfelvételei rajzolják ki az emberrablás generálta indulatok elfojtását, melyek mintegy harminc évvel később is a felszín alatt fortyognak.

 Ruth és Phyllis meggyőződése, hogy ami Carllal történt, az valójában „csak” a testével történt, nem vele magával, ennek szellemében pedig a családnak nem kell foglalkoznia vele, csupán élni tovább, mintha mi sem történt volna. Ez pedig visszaköszön a gyermekek életének minden jelentékeny és jelentéktelen részletében. Beaver például rendre egy emberrablás körül koncentrálódó akció-franchise-hoz tér vissza, Nathan testének és környezetének minden apró változásában a fenyegetést észleli, Jenny pedig nem képes feloldani a családdal (főleg az anyjával) szemben érzett mélységes haragot. Közös örökségként ráadásul képtelenek problémáikat, frusztrációikat megosztani legközelebbi szeretteikkel is – tudatukat a trauma határozza meg.

Mindez persze lehetne éppúgy lehetne üres pszichologizálás részemről, mint a legegyszerűbb olvasat előállítása, azonban Brodesser-Akner nem rejti véka alá szándékait: e konzekvenciákat nyíltan levonja, ami a regény egyik legnagyobb hibája. Expliciten következtet, teoretizál vagy manapság közkedvelt módszerrel lebontja a negyedik falat és kibeszél az olvasóhoz. A regény végén, mikor a szereplők jövőjét sommázza (még egyes mellékkarakterekét is!), az elbeszélés egyenesen esszéregénybe csap át. Általában keveset bíz az olvasóra, holott a radikális elitkritika már a cselekményvezetésből és történetfűzésből is kitűnik. Tematikájában és tétjeiben szoros rokonságot mutat a műfaj nagyformátumú alkotójával, Philip Rothtal – ráadásul Rothhoz hasonlóan Brodesser-Akner is gyakran kurzivál a nyomatékosítás kedvéért –, azonban direkt elbeszélésmódja miatt a súlyos drámai tétek csorbulnak, mert minden teoretikus pont túl világos, s így alig hagy helyet az olvasói kreativitásnak. Holott amikor a kinyilatkoztató hangnem alábbhagy, A Long Island-i kompomisszum kifejezetten ötletes motívumokat tud felvonultatni. Nathan egyik „barátja”, Mickey Mayer például a Ponzi-séma nevű befektetési csalással fizeti az „ötletébe” újonnan befektetőket a korábbi befektetők pénzéből, 

közben pedig teste karbantartása érdekében minden nap külföldről importált kenguruhúst eszik, és nem iszik vizet, mert meg van róla győződve, hogy vízfogyasztás szükségszerűségét hangsúlyozó narratíva egy átfogó orvosi és kormányzati összeesküvés része.

Mickey jól érzékelteti az alt-rightos self-made man abszurd képét. De általában is elmondható – és ezen a direkt közlésmódszer sem csorbít –, hogy Brodesser-Akner műve a maga éles kritikai paradigmájával kifejezetten intellektuális regény – csak ez az intellektus tompul a stílus kétarcúságában.

Ez a probléma a regény több más aspektusát is végigkíséri. Nincs egy igazán kiemelkedő pontja vagy eleme, ami miatt az új amerikai irodalmi kánon része lehetne. Ez képződik le a karakterutak összehasonlításában is. Nathan szála például egy olyan ember briliánsan megírt kálváriája, akinek nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy élete alakulását a saját kezébe vegye: a feleségével nem tud őszinte viszonyt folytatni, mert attól fél, hogy csalódást okoz neki, a munkahelyén pedig nem tud előrelépni a saját rátermetlenségéből fakadó szorongás okán. Ráadásul az egészet a permanens életféltésből való kilépés képtelensége keretezi – a háttérben pedig ott munkál a család tekintélyének és vagyonának összeomlása. E mélyen tragikus karakterdrámába pedig Brodesser-Akner szórakoztató mellékszereplőket és mozzanatokat fűz bele.

Ennek ellenpontja ugyanakkor Beamer önálló szála, aki a gazdasági örökségen élősködő, dekadens elit karikartúrája, és éppúgy szenved a múltbéli emberrablás feloldatlan traumáitól, mint a kreativitáshiányból fakadó alkotói válságtól. Míg Nathan ellentmondásos, esetlen figurája és döntései érdekes ízt adnak az ágenciahiánynak, Beamer önpusztító életmódja közhelyes paródia. A két történet közti minőségbeli különbséget mintha Brodesser-Akner is érezte volna, hiszen Nathan szála híján van a formai kísérleteknek – és egyébként az direkt esszéista kiszólásoknak is –, Beamer történetét azonban többízben próbálja ilyenekkel feldobni. Egyszer például, amikor Beamer kábítószerekkel próbálja serkenteni alkotói kreativitását, és ennek következtében randalírozásba kezd, Brodesser-Akner pörgős, a filmes vágástechnikából eredő narrációs stílust használ, a cselekményt elkezdi a jelenetlogika és -kompozíció szerint építeni, ráadásul minden új jelenet elé azt írja: „SNITT”. Nem arról van szó, hogy formabűvészete ne működne, de a határozott kritikai attitűdből táplálkozó túlírt szöveg- és információmennyiséget nem mindig tudja megszelídíteni. És ha már információmennyiség: a disszonancia e téren is kiütközik, hiszen míg például Beamer deviáns-hedonista életstílusát szemléltető oldalak elnyújtottak, addig Jenny fajsúlyos sorstragédiáját épp csak megemlíti egy tömör mondatban a szerző, elrejtve az információdömpingben.

Hosszan lehetne írni a könyvről, ám valószínűleg a kritika is éppen úgy uroborosz-szerű gondolati zártságba futna, mint A Long Island-i kompomisszum. A könyv egyaránt releváns kritikáját nyújta a kapitalizmusnak, a nepotizmusnak, a pénznek, a hobbinak álcázott úri passzióknak, a médiaiparnak, a popkultúrának vagy a nem-meritokratikus, kapcsolati tőkére alapozott szolidaritásnak, ám ezeket csupán egymás variánsainak véli: a lényeg a felvázolt kontextus, mely egy végletekig polarizált, széttöredező, igazságtalan társadalmat mutat. Mert lehet, hogy a nevüket Long Island végül elfelejti, de a Fletcher-ház egy átmeneti kisikláson kívül mégsem szenvedi el nemhogy a felmenők, de a jelen generáció hibáit sem. „Az első nemzedék felépíti a házat. A második nemzedék lakik benne. A harmadik nemzedék porig égeti”, hangzik el a regényben, de esszenciálisan nem változik semmi. Carl elrablásához hasonlóan a gyár leégése is csak mellékzönge. Talán csak egy rövid időre belebújt a dibuk.[1] A dinasztia átalakul, szétszóródik, de továbbél, ha társas magányban is. De mégis – szól az ironikus kérdés – „mi a baj az életükkel? Hol van még a földön kevésbé kifogásolható élet, mint Fletcheréké?”[2]

A végén Long Island megmarad szép, csinos amerikai pasztorálnak, olyan emberkeltetőnek, ahol a kitárulkozás, a döntések, sőt maga a sors is alá van vetve egy képmutató, kizsigerelő normarendnek, mely ha csorbát szenved is, a gazdasági elit marad. Brodesser-Akner őket bírálja a saját nyelvükön, széles irodalmi eszköztárral, és bár a leplet sikerrel rántja le, inkonzisztenciája miatt – gyanítom – nem fog a nagy amerikai klasszikusok közé emelkedni. Kár érte.

Taffy Brodesser-Akner: A Long Island-i kompromisszum. Fordította Kepes János. Budapest, 21. Század, 2025. 464 oldal, 6990 forint

*

Jegyzetek:

[1] A regény rendre visszatérő motívuma a dibuk, a zsidó hiedelemvilág ártó szelleme.

[2] Philip Roth Amerikai pasztorál című művének zárómondata. Az eredeti idézetben természetesen nem a „Fletcher”, hanem a „Levov” név szerepel.