„Egyesek életében nem következnek be automatikusan az olyan alapvető élethelyzetek, mint a házasság, a munka és a gyermeknemzés, és kívánatos, hogy a fikció beszámoljon az úgynevezett kívülállók életéről” – vélekedik Claire-Louise Bennett a Paris Review-nak adott interjújában. A brit írónő első kötetét alkotó húsz, egymáshoz lazán kapcsolódó elbeszélés narrátora épp egy ilyen „kívülálló” angol nő, akiről csupán annyi derül ki, hogy a tudományos életet maga mögött hagyva egyedül él valahol a természet közelében, Írországban. Bár nem tudjuk, mi a neve, hány éves, hogy néz ki, vagy miből él, a kötetet olvasva mégis kivételesen bizalmas viszonyba kerülünk vele, ugyanis az eltérő hosszúságú, egyes szám első vagy harmadik személyben narrált szövegek tulajdonképpen az ő gondolatfolyamainak, érzelmi hullámzásának, emlékezéseinek pontos és részletes lenyomatai.

Az egyes szövegek elsősorban nem történetet mesélnek, inkább látásmódot, érzelmeket, hangulatokat fejeznek ki, és mivel „a nevek semmit sem jelentenek” (70), a bennük előkerülő helyek és szereplők többnyire névtelenek maradnak. Nem is annyira nekünk, olvasóknak szólnak ezek a „kékesfeketén árad[ó]” szavak (72); a kötet inkább naplószerű, rendkívül személyes, mozaikos szövegvilág, melyben az elbeszélő teljes őszinteséggel és szabadsággal ugrál ide-oda a témák rendkívül széles skáláján. A (vélhetően) választott, jótékony magány csendjében és nyugalmában szinte megszállottan analizálja magát és akár a legjelentéktelenebb tetteit is, hosszasan boncolgatja a külvilág apróságait és saját lelki rezdüléseit, olyasmiket, amik legtöbbünkben nem tudatosulnak, észrevétlenek maradnak, majd megpróbálja mindezt minél pontosabban papírra vetni. Igaz, hogy amint A nagy nap című elbeszélésben jelzi, vállalkozása bizonyos mértékig bukásra van ítélve, hiszen a nyelv természeténél fogva pontatlan, elégtelen, ugyanakkor egyetlen eszköze is arra, hogy megfogalmazza, mi zajlik benne és körülötte: „azt még nem tudom, milyen az első [nyelvem], ezért egyelőre angol szavakat használok a dolgok kifejezésére” (31).

Akármiről is beszél, szövegein átüt a nyelv használatának élvezete; választékos, jellegzetes, itt-ott humoros és cinikus, máshol költői nyelvezete játékosan csillogó patakként sodor minket az ideális zabkása témájától a romantikus kapcsolódás nehézségein át az öreg sütő problémájáig és tovább. Lázár Júlia nagyon szépen átmentette a stilárisan és minőségileg is eltérő elbeszélések értékeit, jellegzetességeit; mesteri munkát végzett a kötet fordítójaként. Egyedül azzal a megoldásával nem értek egészen egyet, hogy a szövegekben igen gyakran előkerülő you know, if you must know és hasonló kifejezéseket nem egyes, hanem többes számban fordítja, pl. „tudjátok” (10), „elárulom nektek” (33). Ez ugyan nem helytelen, csak azt érzékelteti, hogy a narrátor kifejezetten másoknak, többünknek akar mesélni – holott a kötet említett privát jellege miatt valószínűbb, hogy ilyenkor maximum egyetlen ideális olvasóval, vagy még inkább magával „dialogizál” az elbeszélő, magát érti a you alatt, ahogyan naplót írva vagy magunkban morfondírozva tesszük. 

Ebben az olvasatban mi csak szerencsés szemtanúi vagyunk annak, ahogyan a narrátor elméje működik, illetve ahogy erre a működésre reflektál. Sokszor maga sem igazán tudja kontrollálni a gondolatai és emlékei áramlását: bele-belekezd kisebb történetekbe, aztán rájön, hogy bizonyos részleteikre nem emlékszik – ilyenkor néha le is áll megvizsgálni, hogy ennek a ténynek van-e jelentősége (27) –, és több elbeszélésben jelzi, maga sem érti, ez vagy az „hogy jön ide” (14). Tűnődései, eszmefuttatásai között közeli és távoli múltjából, akár a gyerekkorából is felsejlenek képek, érzetek, történetfoszlányok. A gyermeki perspektíva jelentőségét növeli, hogy az elbeszélő látásmódját is a gyermeki rácsodálkozás, a normális megkérdőjelezése jellemzi. Az egyik kiemelkedő elbeszélésben, a már említett A nagy napban például azon rágódik, miért is kellett a házához közeli – és a címet adó – tó mellé kiírni egy „vacak furnérlemezre”, hogy „tó”. Bevallja, ezt ő képtelen nem a gyerekek szemszögéből látni, így biztonsági intézkedés helyett az „idióta fontoskodás” újabb példájának tartja, ami egészen az ún. felnőttvilág élhetőségének kérdéséig vezeti: „hogyan találhatnék benne otthonra, ha mindenhol ezek a tolakodó, rémhírt terjesztő jelzések fogadnak?” (28).

Társadalmunk karrierközpontú beállítottsága is távol áll tőle: azon kívül, hogy a doktoriját nem fejezte be, csak annyit tudunk meg, hogy valamikor dolgozott egy biciklijavító műhelyben. Úgy sejti, mások „reménytelen semmirekellőnek” tartják (95), szerinte azonban felesleges folyton arra törekedni, hogy „egy dologból valami más lehessen”, „jobb békén hagyni a dolgokat” (116). Fontosabb neki, hogy a dolgok hassanak rá, vagy ahogy Bennett fogalmaz az Irish Times-ban: „magányban nem kell benyomást tenned a világra, így a világnak van némi lehetősége arra, hogy benyomást tegyen rád”. Egy éber, fogékony, végtelenül tudatos nő, aki az egyszerű és viszonylag magányos mindennapokban leli örömét: főz, mos, vásárol, takarít, hobbiból növényeket termeszt, élvezi a természetet, olykor beszélget valamelyik barátjával vagy a ház tulajdonosával – meg olvas. Rendkívül izgalmas, hogy a Forgatógombok című írás egyes részeiben az elbeszélő olvasóvá válik: akár egy olvasónaplóban, hosszasan fejtegeti véleményét egy meg nem nevezett regényről, amely minden bizonnyal A fal Marlen Haushofertől.

A történet, „ami arról a nőről szól, az utolsó élő emberről a Földön” (68) könnyedén párhuzamba állítható a Bennett-kötettel: az ugyancsak névtelen, magányos női elbeszélő naplószerű sorai is azt sugallják, hogy egyedül, befelé figyelve ismerhetjük meg igazán magunkat és a környezetünket. Noha a Tó narrátora óriási hangsúlyt helyez az önreflexióra, a környezetünket mind jobban meghatározó vizualitástól elhatárolódva kizárólag a nyelv által vizsgálja magát; gondosan kerüli a tükröket, melyek félrevezető és lényét túlságosan leegyszerűsítő képet mutatnának róla. Ugyanakkor mintha mégis igényelné, hogy időnként kívülről is vessen magára egy pillantást: a Haushofer-könyv, melynek főszereplőjében bizonyos mértékig magára ismer, olyan külső szövegtükörként funkcionálhat a számára, melyről belső tótükrére visszatekintve valamivel pontosabban és tisztábban láthatja önmagát.

Érdemes elmerülni ebben a tóban, ráhangolódni a bennetti elbeszélő stílusára, és hagyni, hogy hasson ránk egyedi világlátása, tudatossága és őszintesége. A könyvön – érthető módon és megbocsátható mértékben – érzékelhető az első kötetek egyenetlensége, kiforratlansága: a szerző jellegzetes hangja elsősorban a hosszabb írásokban érvényesül, míg a rövidebb és elvontabb szösszenetek kissé erőltetettre sikerültek (pl. a Már két hete és a Képeslap), gyakran átüt rajtuk a pályakezdő szándéka, hogy minél elvontabb és eredetibb szöveget alkosson. Esélyes, hogy Bennett további munkái azt bizonyítják majd, debütáló kötete, akármilyen figyelemre méltó is, még csak bemelegítés volt, szolid torokköszörülés. Ezt kiderítendő akár máris rávethetjük magunkat a szerző legújabb művére, a Checkout 19 című regényre, illetve reménykedhetünk benne, hogy hamarosan magyarul is olvasható lesz.

Claire-Louise Bennett: Tó. Fordította Lázár Júlia. Budapest, Magvető, 2022. 128 oldal, 3499 forint