A kötet a 2005-ös francia kiadás alapján készült, címlapja, formátuma, betűtípusa is azt követi. A kiadó megtartja a francia kötet szerkesztői előszavát is, ami minden szempontból bölcs döntés, leginkább azért, mert nagyon gyorsan eloszlatja azt az olvasói előítéletet, hogy ha Picasso nem tudta jól a nyelvtant, akkor talán verset írni sem tudott.

A szerkesztő, Androula Michaël a festő sokoldalúságát, játékosságát hangsúlyozza, és az életrajz egy sajátos pillanatában helyezi el a kötetet: a szövegek nagy része 1935–36 között keletkezett, amikor Picassót elhagyta a felesége; alig festett, helyette viszont szinte mindennap írt. Az írás ugyanakkor nem a festést helyettesíti, hanem egyike a művész nagyon is szerteágazó tevékenységeinek. A szerkesztői előszó és az Imreh András által jegyzett fordítói utószó is megemlíti, amikor 

Picasso közli barátjával, Jaime Sabartésszel, hogy készen áll „a festészetet, a szobrászatot, a metszeteket, a költészetet, mindent feladni azért, hogy az éneklésnek szentelhesse magát” (7, 153),

miközben hangsúlyozza, hogy a művész számára „az alkotás [...] nem kategorizálható” (12–13). Ezzel a gesztussal az eddig jószerével ismeretlen költői életművet kanonizálja, hiszen ha nem lehet kategorizálni, akkor a versek is ugyanannak az összművészeti korpusznak a szerves részei, mint mondjuk a Guernica. Közben persze valószínűleg a szerkesztő és a fordító is érzi, hogy ez kicsit sántít, és a versek önmagukban – vagyis a Picasso márkanév nélkül – nem feltétlenül állnák meg a helyüket az irodalmi kánonban, ezért Michaël magát Picassót idézi, aki gúnyosan kacag, amiért kortársai „felszentelt költőként kezelik” (13); a fordító pedig magyarázkodni kényszerül: „e versek olvasása közben nemigen tudunk elvonatkoztatni attól, hogy egy festő szövegeiről van szó. De a széttöredezett szövegek mintha sokkal kevésbé vagy nehezebben állnának össze, mint a szintén széttöredezett, kollázsszerű képek” (152) – írja Imreh András.

Az előszó e tekintetben megint nagy segítség, hisz megtudjuk belőle, hogy Picasso szövegtöredékeit csakugyan nem kell önálló költői korpuszként kezelnünk, azok sokkal inkább kísérletek, vázlatok. Amikor rajzol, gyakran azt figyeli, mi van egy adott kifejezési mód lehetőségein túl, hogyan lehet áthágni a szabályt, a feje tetejére állítani egy jól bevált rendszert – és ugyanez érdekli az írás során is. „Bárcsak lehetne rosszul írni!” (11) – a rossz írás pedig számára a szemantika és a szintaxis szabályainak áthágását jelentené, ha ugyan ismerné ezeket a szabályokat. De mert nem ismeri, saját szabályokat alkot, variál, különféle jelrendszereket vegyít; vagyis úgy tűnik, 

nem csupán a nyelvvel játszik, hanem a betűk, a szavak alakjával is.

„Ha sebtiben lejegyez néhány szót vagy egy verset, bármi megteszi, ami épp a keze ügyébe akad: újságpapír, boríték, reklámcédula; később azonban fekete tintával átmásolja a verseket valamilyen minőségi, például a rajzaihoz is használt akvarellpapírra. [...] Kéziratait legalább olyan élvezetes olvasni, mint amennyire szemet gyönyörködtetőek” (13) – írja szerkesztője.

A magyar nyelvű kötetből azonban éppen ez a vizuális elrendezettség hiányzik leginkább. Robert Frost szállóigévé vált mondása szerint „a költészet az, ami a fordítás közben elvész a versből” – Picasso magyar nyelvű verseinek olvasásakor azonban sokkal szembetűnőbb a szerző kéznyomának hiánya. Bár néhány oldalon megtalálható az eredeti kézirat egy-egy fekete-fehér reprodukciója, ez csak fokozza a gyanút, hogy a lefordított szöveg mögött ingoványos ismeretlen rejtőzik. Picasso azt írta egyszer: „ha kínai lennék, nem festő, hanem író volnék, és megírnám a képeimet” – és a mondat jól mutatja, hogy a szöveg és annak elrendezése a lapon szerves egységet alkot; enélkül olyan a kötet, mintha úgy adták volna ki Frida Kahlo naplóját magyarul, hogy csak a szövegek fordítása szerepel a kötetben. 

Mintha csukott szemmel „néznénk” szinkronizált filmet,

és az ismert, sok szerepben látott szinkronszínészek hangja alapján kellene kikövetkeztetnünk, ki kicsoda, és milyen szerepet játszik épp: nagyjából ilyen távolságra vannak a nyomtatott-lefordított szövegtöredékek az eredeti, kalligrafikus kézirattól. Ha interneten utánanéz az ember, számos példát találhat a kéziratos Picasso-versekre, és ezek a munkák már szinte automatikusan találják meg a kontextusukat például Rafael Alberti színes tintákkal rajzolt versei között.

A másik kétségem a költészet fordításának/fordíthatóságának kérdéséből következik: vajon mit fordítunk, amikor Picasso-verset fordítunk? Imreh András utószavában azt írja: „a Picasso-versek kontextusa többnyire felpuhult: nem tudnánk megmondani, mi a téma, és maguk a versek egyértelműen üzenik is, hogy nem akarják elárulni, nem ez a lényeg” (149). Ha azonban a vizuális elemet elhagyjuk, nem sok egyéb marad: franciául a prepozícióval kötött szókapcsolatok sok esetben többféle asszociációt is megengednek, a magyar fordítónak viszont döntenie kell, így a többértelműség odavész. Mivel Picasso versei verstanilag rendhagyó darabok, zeneiségre sem mindig számíthatunk, és rímeket sem nagyon talál az olvasó. Marad tehát a téma, amely az első szövegekben még csakugyan szokatlan, érdekes, ám idővel kissé repetitívnek tűnik; valamint az előszóban kifejtett írói módszer, a variáció, a szabályoktól való eltérés – valószínűleg ezt lett volna érdemes kicsit jobban hangsúlyozni, akár még el is túlozni a fordítás során.

Ha önálló irodalmi alkotásként olvasom, a magyar szöveg szókészletében és szintaxisában némileg egyenetlennek tűnik, de mert nincs mellette a francia eredeti, az egyszeri olvasó nem tudhatja, hogy az egyenetlenség oka a fordításban, az eredeti szöveg szándékában vagy éppen Picasso nyelvi vagy költői hiányosságaiban keresendő. Mivel azonban gondolkodni kell rajta, az olvasó kizökken befogadói pozíciójából, és kétkedő, bosszankodó kritikusként méregeti a szöveget. Pedig szép megoldások is bőséggel akadnak: az „elhagyott strandon szappanbuborékból kidurrant nagy ráktetem” (81) vizualitása képes megidézni a hiányzó képi elemet, a „tál ementáli lát neandertálit” pedig a költészet kívánatos (és a kötetből sajnos sokszor hiányzó) zeneiségét mutatja meg. Ugyancsak izgalmas, amikor Picasso (és a fordítói, Bognár Róbert, Gulyás Adrienn és Imreh András) szavakat permutál(nak): ezt a módszert a festészetben is gyakran használja a művész, és sokat elárul költészetének kísérletező, játékos szemléletéről.

A kötet nyitó szövege maga is a fordítás lehetőségeiről beszél:

„ha gondolkozom valamely nyelven és azt hogy
»a kutya üldözi a nyulat az erdőben« le akarom
fordítani egy másik nyelvre azt kell mondanom
»a puhafa asztal belemélyeszti lábait a homokba
és majd’ meghal félelmében hogy ilyen ostoba«” 

Picasso tehát felismeri, hogy két nyelv között nem feltétlenül a tartalmi fordítás a leghitelesebb út, akkor pedig biztosan nem, ha a saját szövegeihez hasonló, asszociatív formai kísérleteket kell egy másik nyelvre átültetni. Azt hiszem, szerencsésebb lett volna, ha a fordítók a szerző útmutatását szem előtt tartva szabadabban dolgoznak, és inkább az alkotói módszert tükrözik, semmint a szavakat. A kötet szövegei közül, úgy látom, csupán néhány állja meg a helyét önálló, magyar nyelvű versként, a többin érezhető a fordítók tanácstalansága.

Kinek készült tehát a kötet? A szerkesztői előszó és a fordító utószava alapján 

kifejezetten kísérletező, „hardcore avantgárd” (154) verseket várnánk,

amelyek azonban a Picasso festői életműve iránt rajongó olvasó számára hiányosak (hisz nagyobb részt nélkülözik a mester rajzolt kéznyomát), miközben magyar nyelvű költői életműként nem kiemelkedő darabok. Ha filoszként olvasom a szövegeket, némi betekintést kapok a művész sokoldalú érdeklődésébe, kis hozzáolvasással közelebb jutok a munkamódszeréhez is – ugyanakkor azon kapom magam, hogy minden szöveg után (meg közben is) állandóan eredeti kéziratokat, szövegkiadásokat keresek az interneten, vagy mert a fordítás nem győz meg, vagy mert a tipográfiát nem értem. Egy-egy színes, online reprodukció, úgy érzem, többet mutat, mint a közel százötven oldalnyi fordítás.  

Tudjuk, hogy a kiadóknak nem csupán esztétikai szempontokat kell mérlegelniük, amikor egy életművet megjelentetnek, és ha Picasso-formátumú alkotóról van szó, ez még inkább így van. Mégis azt hiszem, jobb döntés lett volna, ha nem a 2005-ös francia kiadást veszi át változatlanul a kiadó: Picasso festői életművének jelentős része Franciaországban található, szövegei pedig franciául eredeti nyelven szólalnak meg, a könyv tehát olyasféle szerepet tölthet ott be, mint nálunk az olcsó diákkönyvtári kiadványok. Magyarul azonban tudomásom szerint ez az első kötet, amelyben Picasso versei megjelennek, ezért érdemes lett volna kicsit feljebb pozicionálni és/vagy valódi irodalmi kuriózumot csinálni belőle: egy kétnyelvű, akár rövidebb gyűjtemény, lappárokba rendezett, jó minőségű, színes reprodukciókkal és a mostani elő- és utószót megtartva biztosan jobb döntés lett volna. Ha pedig Picasso játékossága áll a koncepció középpontjában, az sem lenne nagyon elrugaszkodott ötlet, ha ezt az elképzelt, jócskán megválogatott korpuszt egymástól függetlenül mindhárom fordító lefordítja. Az egymás mellé helyezett fordításokból és azok lehetséges eltéréseiből talán hitelesebb, de biztosan gazdagabb képet kaphatnánk erről a magyarul eddig ismeretlen költői életműről.

Pablo Picasso: Versek. Fordította Bognár Róbert, Gulyás Adrienn, Imreh András. Budapest, Jaffa, 2022. 166 oldal, 4499 forint