Bekötött szemmel képeket nézni (Pablo Picasso: versek) címmel nemrég Kutasy Mercédesz élvezetes és tanulságos kritikáját olvashattuk az 1749-en. A szerző lényeglátó megállapításaival jószerével egyetértek, ugyanakkor Kutasy és az utószó írójának, Imreh Andrásnak néhány kijelentésével vitatkoznék, illetve kiegészíteném azokat.

„A szerkesztő, Androula Michaël a festő sokoldalúságát, játékosságát hangsúlyozza, és az életrajz egy sajátos pillanatában helyezi el a kötetet: a szövegek nagy része 1935–36 között keletkezett, amikor Picassót elhagyta a felesége”. Jóllehet itt a francia kiadás szerkesztőjére hivatkozik Kutasy, mielőtt az olvasó szánakozni kezdene Picassón, amiért a csalárd Olga elhagyta férjét, pontosítsunk: házassága alatt Picasso megismeri Marie-Thérèse Waltert, akivel viszonyt folytat. Olga Koklova nem viseli el, hogy Picassónak szeretője van, és el akar válni. A házassági szerződésben foglaltak szerint a művész fele vagyona Olgát illetné, beleértve a képeket is. Picasso elutasítja a válás gondolatát, és hivatalosan házastársak maradnak Olga 1955-ben bekövetkező haláláig.

A cikk szerzője idézi a könyv utószavának íróját, Imreh Andrást is: „a széttöredezett szövegek mintha sokkal kevésbé vagy nehezebben állnának össze, mint a szintén széttöredezett, kollázsszerű képek”. Amit Imreh elmarasztalóan széttöredezettségnek nevez, az Picassónál szándékos. Inkább befejezetlenségnek lehetne nevezni. Picasso ugyanis irtózott mindentől, ami befejezett volt. A befejezetlen művet új perspektívák felé való továbbhaladás lehetőségeként tekintette. A Kutasy Mercédesz által is említett Jaime Sabartés kérdésére, hogy mit csinál Picasso, amikor befejez egy festményt, a művész ezt válaszolja: „Láttál már valaha is egy befejezett festményt? Egy festményt vagy bármi mást. Jaj neked, ha azt mondod, befejezted. Befejezni egy művet? Befejezni egy képet? Micsoda ostobaság! Befejezni azt jelenti, hogy végezni egy tárggyal, megölni, elvenni a lelkét.” Ami Picasso festményeire érvényes, az verseiről is elmondható. Nem széttöredezettek, befejezetlenek. Ehhez tegyük hozzá, hogy Picasso versei azért is tűnnek „széttöredezettnek”, mivel Mallarmé, Alfred Jarry, a Dada és a szürrealizmus hatására egyfajta spontaneitással írta verseit. Egyes kritikusok a szürrealisták automatikus írásmódjához hasonlítják Picasso verselését, holott a festő-költő tudatosan írta-átírta verseit. André Breton szavaival ezt félautomatikus verselésnek nevezhetnénk.

A cikk szerzője joggal állapítja meg, hogy „Picasso versei verstanilag rendhagyó darabok, zeneiségre sem mindig számíthatunk”, azt a kitételét azonban, hogy „rímeket sem nagyon talál az olvasó”, csak azzal a kiegészítéssel tudom elfogadni, hogy azért vannak Picasso versei között rövid, rímes, csaknem klasszikus versek is a rendkívül változatos formájú költemények között. A teljesség igénye nélkül: rím és központozás nélküli „versfolyamok”, amelyeknek ritmusa egy táncéhoz hasonlatos; máskor csaknem klasszikus, a vers és a próza között elhelyezkedő szövegek. De olvashatunk tőle úgynevezett kollázs-verseket is, amelyeket újságokból kivágott mondatokból állított össze, a dada és a szürrealizmus gyakorlatához hasonlatosan.

Kutasy Mercédesz idézi a kötet nyitó szövegét, amely „a fordítás lehetőségeiről beszél”:

„ha gondolkozom valamely nyelven és azt hogy
»a kutya üldözi a nyulat az erdőben« le akarom
fordítani egy másik nyelvre azt kell mondanom
»a puhafa asztal belemélyeszti lábait a homokba
és majd’ meghal félelmében hogy ilyen ostoba«”

Kutasy ehhez hozzáteszi: „Picasso tehát felismeri, hogy két nyelv között nem feltétlenül a tartalmi fordítás a leghitelesebb út, akkor pedig biztosan nem, ha a saját szövegeihez hasonló, asszociatív formai kísérleteket kell egy másik nyelvre átültetni. Azt hiszem, szerencsésebb lett volna, ha a fordítók a szerző útmutatását szem előtt tartva szabadabban dolgoznak, és inkább az alkotói módszert tükrözik, semmint a szavakat.” Nem gondolom, hogy igaza lenne Kutasynak, és valóban Picasso módszerét kellett volna követniük a fordítóknak, hisz akkor az eredeti szövegből semmi sem maradna. A fenti példában Picasso valójában nem arról beszél, hogyan kell lefordítani egy szöveget egy másik nyelvre, hanem arról, hogy egy mondat milyen képzeteket idéz fel benne. Az állat négy lába az asztal lábait hozza elő; az élettelen tárgy érzi a nyúl félelmét. Ez egy szürrealista kép, amely nyomokban sem tartalmazza az eredeti szöveget.