Sokáig tartott, mire Richard Ford hazánkba is eljutott: a pályakezdéstől közel negyvenöt évet kellett várni az első, 2019-es magyar megjelenésig. Ford lemaradása több szempontból is különös. Igaz, talán sosem volt az a nagytömegeket mozgató, széles körben értékesített amerikai irodalmi „márkanév”, de azért mégiscsak egy többszörös PEN/Faulkner-díjas, ráadásként pedig Pulitzer-díjas szerző, aki regényben és kisprózában is élvonalbeli. Habár néhány kellemetlen irodalmi botrány árnyalja az életművét, ezek aligha akadályozhatták a magyar kiadást.

Fordot az úgynevezett „piszkos realista” írók (John Fante, Charles Bukowski, Raymond Carver, Cormac McCarthy, újabban Donald Ray Pollock vagy Willy Vlautin) közé szokás sorolni. Vagyis azok közé, akik a dísztelen, nyers prózaszövegeikkel többek között az amerikai álom hamisságáról és kudarcáról mesélnek: a bűn harapófogójába, a drog mámorába, a nincstelenség és otthontalanság rabságába keveredett átlagemberek kisszerű, sikertelen, eltékozolt életeiről. Ami a fordi életmű sajátosságait illeti, a fenti névsorból talán leginkább Carverrel érdemes összevetni – nem véletlen, hogy a két szerző elég jó barátságot ápolt. Ford is gyakran forgat ki hétköznapi eseményeket, formálja át őket szokatlan, néha egészen rémisztő jelenetekké, miközben nála is visszatérő téma, ahogy gyenge jellemű, elbizonytalanodott, önmagukat és problémáikat nehezen kibeszélő figurák az egyéni és társas kríziseik, egzisztenciális válságaik miatt a kisiklás szélére sodródnak, sőt, olykor el is buknak.

Ford első magyarul megjelent kötetében, a Vadon című kamaradrámában (Berta Ádám fordítása) is éppen ez történik: a Brinson család végső összeomlásának lehetünk tanúi. A szülők kielégítetlen vágyaik és régóta cipelt indulataik miatt egyszer csak felhagynak az egyébként is már csak színlelt szerepeikkel, az anya pedig nyíltan viszonyba kezd egy másik férfivel. Végül a narrátor, a család tizenhat éves fiúgyereke, az optimista és szolidáris Joe körül alig három nap alatt teljesen felfordul az élet.

Ford második magyarul olvasható regénye, az eredetileg 2012-es, nálunk 2021-ben megjelent Kanada (ugyancsak Berta Ádám fordítása) a Vadonhoz képest tizenkét évvel, két regénnyel és két novelláskötettel később helyezkedik el az életműben, mégis mintha a Vadon alapötletének újragondolása lenne. Számos elem egyezik a két műben: összecseng az idő, az 1960-as évek bizonytalansággal teli korszaka, ahogy részben a helyszín, a kanadai határ mellett húzódó Great Falls kisvárosias hegyvidéke is. Emellett hasonló az elbeszélő karaktere is: egy csöndes, introvertált kamaszfiúé, akit a családi válság arra sarkall, hogy a szülei bukása miatt, a korához képest túl korán és túl fájdalmas tapasztalás árán, de mielőbb felnőtté váljon.

„Először elmondom a rablást, amit a szüleink követtek el. Aztán a gyilkosságokat, amik később jöttek” – indít egy ügyes narratív horoggal a regény, ami nemcsak azonnal beakad és magával rántja az olvasót, de a segítségével Ford ötletesen felosztja a főszereplő jellemfejlődését is a két kulcsmomentum alapján. Ám csalóka illúziókeltés is ez a nyitány, mert hiába húzza el vele Ford a kecsegtető, izgalmat ígérő mézesmadzagot, a Kanada jellegében nagyon másmilyen könyv. Nem eseményekkel teli, akciódús thriller- vagy krimiregény, épp az ellenkezője: egy aprólékosan kidolgozott, érzékenyen megrajzolt, de iszonyú komótosan kiépülő dráma. Annyira ráérős, hogy aztán arra a bizonyos rablásra és gyilkosságra több száz oldalt kell várni, és akkor sem pont úgy sülnek el, ahogy azt a legtöbb olvasó várná.

A Kanada lineáris vezetésű, vallomásos visszaemlékezésének elbeszélője egy hatvanas évei közepén járó középiskolai tanár, Dell Parsons, aki az elbeszélt történet idején még kiskölyök, és aki ikernővérével egy hagyományos, négytagú amerikai katonacsaládban él. Apjuk bombázótisztként szolgál a második világháborúban, majd irodai munkát kap a hadseregnél. Azonban minden igyekezete dacára nem sikerül megállnia a lábán. Nem azért, mert rossz szándékú vagy tehetségtelen, hanem mert távlatok s ambíciók nélküli, sodródó alak – mint a fordi apakarakterek oly gyakran. Vele szemben a felesége, az anya kifinomult, jó képességű értelmiségi nő, aki titkon függetlenségre, szellemi kihívásokra vágyik. Csak hát képtelen túllépni a korszak konvencióin és a saját korlátjain, ezért leginkább a passzív vágyakozás s várakozás határozza meg a létezését.

Dellék katonacsaládhoz méltón városról városra sodródnak Amerikában. Az örökös kiszolgáltatottság és bizonytalanság miatt sehol sem képesek gyökeret ereszteni, képtelenek szilárd családdá válni. Végül az apa elhatározza, hogy változtat az életükön, és bebizonyítja rátermettségét és felelősségtudatát. Ebből kerekedik az említett rablás, egy olyan irracionális és hátborzongatóan szerencsétlen döntés következménye, amely kellően drasztikus fordulat is ahhoz, hogy kimozdítsa a családtagokat abból a passzív, fojtogató állapotból, amelybe beleragadtak. Ez a bűnös tett azonban éppen ellentétes hatást vált ki: nem közelíteni kezdenek tőle, hanem még jobban eltávolodnak egymástól – olyannyira, hogy végül teljesen külön pályára sodródnak, visszatérésük a többiek életébe lehetetlenné válik, a következményekkel pedig egyedül, a maguk módján kell megbirkózniuk.

Ford regénye a lomhaságra ellenére is szuggesztíven, feszültségteljesen ábrázolja azt a különös, rideg létállapotot, amelyben a Parsons-család él. Az apa és anya disszonáns, szeretetlen házasságát, a gyerekekhez és egymáshoz fűződő kényszerű köteléküket: azt, ahogy ez a négy elvileg összetartozó, gyakorlatilag riasztóan idegen ember nekirugaszkodik, hogy valamiféle egységet alkosson.

Ráadásul ebben a regényben Ford kevésbé alapoz a homályra. Míg a Vadonban a karakterek céljai és motivációi, bár érthetőek és átérezhetőek voltak, maradt körülöttük némi zavarba ejtő bizonytalanság, addig a Kanadában jobban kibomlanak a szálak, komplexebb a szereplőábrázolás. Ennek egyik következménye, hogy a Parsons-család szétesése körüli bonyodalom csak a regény első felét teszi ki. A második nagyobb egységben (melyet még egy harmadik, előzőeket összekötő rövidebb zárófejezet követ) az apa és az anya bukástörténetétből fokozatosan kibontakozik a kamasz Dell felnövéstörténete. A fiú a rablás után az állami gondozás elől menekülve, a család egyik barátjával titokban Kanadába szökik, ahol nyomorult körülmények és egy rejtélyes múltú, kiszámíthatatlan pótapafigura fogadja.

Míg az első részben Dell jobbára sodródó, tehetetlen külső szemlélőként figyeli a család széthullását, a másodikban aktívabb szereplővé válik. Ugyanakkor ez a váltás az új helyszínnel, új szereplőgárdával, újabb dramaturgiai ívvel és nagyon hasonló végső katarzisponttal elsőre kissé esetlennek hat, mi több, felveti a lehetőségét annak, nem két különálló regényötlet egybegyúrásáról van-e szó.

Mégis, a váltás bizonyos szempontból jót is tesz a szövegnek: a cselekmény dinamikusabbá, Dell jellemfejlődése pedig koncentráltabbá válik. Ford érzékletesen fejti fel a fiú kanadai kalandjait, hirtelen érését, kétségeit, rádöbbenéseit, alkalmazkodását – a folyamatot, ahogy kikerül a család ködös-melankolikus hatása alól. Felnövésének igazi próbatételeivel Kanadában kell szembenéznie: meg kell tanulnia, hogy az élet tele van veszteségekkel, és hogy talán a kényszerű újrakezdés a legjobb, ami vele történhetett. Ha sikerül leráznia magáról a szülői bukás bűnös, felforgató hatását, elporlasztania magában a rémes emlékeket, és megtanulni a különbséget jó és rossz között, nem válik olyanná, mint az anyja, az apja, vagy pótapja, Arthur Remlinger – akkor pedig végre maga jelölheti ki az utat, amin tovább akar menni.

A Kanada magában hordozza Ford jellegzetesen tárgyilagos, lakonikus stílusát, miközben áthatja valamiféle régivágású, sokféle részleten elmélázó, nagyregényes mesélőkedv, és egyfajta soha el nem múló, tompa és feszítő hatás. Ford legsajátabb erényei pedig azok a tíz-húsz oldalakon át burjánzó, ragyogóan felépített regényjelenetek. Egyik jobb, mint a másik: az apa és a gyerekek menekülése a rendőrök elől, az egyedül maradt gyerekek magányos éjszakája a családi házban, Dell menekülése Kanadába, vagy a később felbukkanása a lányiskolánál. És persze nem szabad megfeledkezni arról a bizonyos rablásról sem, amit a szülők követnek el, meg a gyilkosságokról, amik később jönnek.

Remélhetőleg nem kell máris elköszönnünk Ford kiadásától, mert két hasonló coming of age regény után jó lenne egy másik szemszögből is megismerni az irodalmát. Már csak azért is, mert éppen idén bővítette új résszel a Frank Bascombe fiktív sportújságíróról szóló, főművének tartott regénysorozatát, amely olyan emblematikus amerikai irodalmi széria, mint Harry „Nyúl" Angstrom története John Updike-tól, vagy Nathan Zuckerman sztorijai Philip Rothtól. Legalább az első Bascombe-kötetet jó lenne magyarul látni.

Richard Ford: Kanada. Fordította Berta Ádám. Budapest, Athenaeum, 2021. 448 oldal, 4999 forint