Az Egyesült Államokban színe van az irodalomnak: alkotóinak, szerkesztőinek, kiadóinak, olvasóinak és kritikusainak többsége elfogadja azt az alapvetést, hogy a szöveg sajátos esztétikai tapasztalata valamiféle összefüggésben van az őt valamiképpen meghatározó vagy befolyásoló, etnikai jellegű tapasztalattal. Én ugyan igyekszem pontosan fogalmazni a szín mint etnikai metafora elképzelésével kapcsolatban, a javarészt a politikai reprezentáció logikáját követő amerikai gyakorlatban viszont gyakori az esszencialista érvelés élet- és esztétikai tapasztalat összefüggéseiről: posztmodern vagy poszt-posztmodern ide vagy oda, az etnicitás alapján elképzelt identitásnak korrelálnia kell az irodalmi szövegben megjelenő tapasztalattal, vagy – és ez a ritkábban megfogalmazott, összetettebb kritérium – az etnikai kultúra esztétikai jellemzőivel. 

Írj úgy szerző, mint aki vagy, vagy számtalan bonyodalommal találod magad szemben.

Ezeket a bonyodalmakat cselekményesítené R. F. Kuang, ismert és elismert, másfeledik generációs kínai-amerikai, nem mellesleg sinológus diplomával rendelkező fantasyszerző Sárga (angolul: Yellowface) című regénye, melyet a szerző „horrorregényként”, (347) míg a kritika javarészt az irodalmi élet működéséről szóló irodalmi fikcióként aposztrofál.

A történet keresett és egyszerű: 

sikeres és sikertelen írónő kapcsolata radikálisan megváltozik, mikor előbbi torkán megakad a Netflix-szerződés megünneplésének whiskeygőzös estéjén behabzsolt házi készítésű palacsinta,

s hogy, hogy nem, a történet további alakulása szempontjából felettébb kapóra jön, hogy éppen lezárt (és kizárólag mechanikus írógéppel készített, másolatban nem létező) kéziratát az íróasztalán felejtette, a történetet elbeszélő írótárs pedig az alkalommal együtt ragadja meg, hogy aztán sajátjaként adja ki. A bonyodalmak jó részét aztán az etnikai különbségek identitáspolitikai megítélése okozza, hiszen a sikeres írónő, Athena Liu kínai-amerikai, míg a (korábban) sikertelen Juniper Song Hayward fehér, az elorzott történet pedig annak a száznegyvenezer kínai munkaszolgálatosnak a történetéből gyúr regényt, akiket a britek a kínai kormánnyal toboroztattak, és aztán a nyugati hadszíntérre küldtek, hogy tehermentesítsék a szövetséges csapatokat a fizikai munkától. A kéziratban rejlő potenciált felismerve pedig beindul a kiadói gépezet: Juniper Songból sikerkönyves szerzőt faragnak, aki megpróbálja magát etnikai (téma megéneklésére méltó) szerzőként elfogadtatni. Ugyan az alaphelyzet egyébként nem teljesen ismeretlen az amerikai irodalmi életben (gondoljunk csak J.T. Leroy esetére az ezredforduló környékéről), regényötletként való felhasználásának sablonos mivolta abból is sejthető, hogy szinte minden egyes ebből következő epizódot kitalálhat az irodalmi élet berkeiben valamennyire jártas olvasó: hogy hogyan tipegi körbe a kiadói stratégia az etnikai hovatartozás kérdését; hogy a hirtelen jött siker hogyan torzítja el a narrátor ön- és világértékelését, s hogyan kénytelen szembesülni a közvélemény (vagy még inkább az online visszhangkamrák és buborékok) változó széljárásával, az etnikai közösség és kultúrharcos képviselőinek reakcióival, a film világából érkező felkérések csábításával stb. Megkockáztatom: bárki, aki öt percnél többet hajlandó eldönteni azzal, hogy eljátsszon egy ilyen témájú regény ötletével, könnyedén összeállítaná a cselekmény vázlatát (talán a befejezés kivételével, de arra visszatérek még).

Miközben a regény tökéletesen tisztában van az identitáspolitikai elképzelések üzleti célú kihasználásának módozataival, legyen szó a bestseller-szerzők szenzációéhes témaválasztásáról és írásmódjáról, vagy a szöveg írásmódjára, az elbeszélt történetre és mindezek minőségére közvetlenül kiható, az ábrázolás korrektségét patikamérlegen egyensúlyozó, álságos kiadói stratégiák működéséről, maga is implikálódik az általa elmondott történetben. 

A kínai származású amerikai szerző neve alatt megjelenő szöveg egyrészt létrehozza a „gonosz fehér kézirattolvaj” narrátor történetét,

akin keresztül az identitáspolitika afféle cirkuszi mutatványként rejti el a nagyközönség elől azt a tényt, hogy az írás mások történetének kisajátításaként működik, hiszen ez nem csupán Juniper Song, de mint kiderül, Athena Liu módszere is (akinek első, még egyetemi éveik alatt írt elbeszélése barátnője traumatikus történetét fikcionalizálta).

Van abban valami nyugtalanító, hogy a kortárs bestsellerirodalom eme darabja azt állítja, hogy az irodalom kizárólagos működésmódja tulajdonképpen a(z etnikai természetűnek tételezett) kisajátítás, s hogy mindeközben egy pillanatig sem hajlandó reflektálni az ebből adódó ellentmondásokra.

Hogy mihez kezdjünk azzal, hogy a Sárga címe alapján a „blackface” párhuzamával arra a kulturális gyakorlatra kívánna reflektálni, melynek lényege, hogy fekete szereplőket fehér aktorok alakítanak, s hogy a szöveg mindeközben a borítóra írt szerzői nevet fehér elbeszélői maszk mögé rejti? Hiszen a „yellowface” fiktív története tulajdonképpen mégiscsak a „whiteface” elbeszélői paradigmájában mesélődik el. És hogy ebben a keretben az etnikai egymásra mutogatáson túl sem a regényben megidézett konfliktusokat nem sikerül megértetni (a történet vége egyrészt horrorklisékbe torkollik, másrészt az etnikai és kultúraháború folytatását vízionálja, anélkül, hogy az éppen csak felmerülő fontos politikai szempontokat egyetlen pillanatra is komolyan fontolóra venné), másrészt pedig éppen arról a történeti kontextusról, a konfliktusok eredetéről és az elnyomás egyébként populárisan is jól dokumentált történetéről nem derül ki semmi a szövegből. Hogy Athena Liu nagyregénye kizárólag ürügy marad, s helyét az egyes szám első személyű, jórészt a dramatikus jelen időben elbeszélő, leginkább a kézikamerával felvett horrorfilmekre emlékeztető elbeszélésmódban tárja elénk a regény. Ezért számomra a Sárga olvasásának alaptapasztalata leginkább a szekunder szégyen kellemetlen érzetével lenne jellemezhető: miközben hiányoltam mindazt az elbeszélésből, amit a hegemón csoportok képviselőin a kisebbségi kritika számon kér (vagy amit úgy alapesetben egy kortárs elbeszélő szövegen számon kérhetünk), hogy legyen épkézláb, plauzibilis története, hogy a szereplők legalább próbáljanak törekedni a harmadik dimenzió felé, vagy – a realista elvárásokon túl – legyen felismerhető és hatásos esztétikai elképzelésük arról, hogy mit is szeretnének megvalósítani, nos, mindez nyomokban sem nagyon van jelen a Sárga esetében. 

Az egész szöveget az olvasó figyelméért folytatott, helyenként egészen kétségbeesett küzdelem jellemzi.

Amikor pedig végre azt gondolnánk, hogy sikerül valami érdemlegeset is szóba hoznia a történetnek, akkor az elbeszélés szinte azonnal zátonyra futtat minden érdemleges kérdésfeltevést. Két ilyet véltem nyomokban felfedezni: az egyik az elbeszélő dilemmája, hogy milyen lehet egy alapvetően liberális értékeket magáénak való kultúripari intézményrendszerből kiiratkozni, s kihasználni a szélsőséges, populista politikai közösség körében megszerzett népszerűséget (a regényt ennek lehetőségét egyszerűen elhallgatja), illetve hogy hogyan viszonyulnak az etnikai csoportnak azok a képviselői a történethez, akiknek az elbeszélés valós egzisztenciális tétet hordoz. Ez utóbbi ugyan, ha röviden is, de megjelenik egy író-olvasó találkozó erejéig a regényben, de az elbeszélő máskor élénk figyelmét kikapcsolva elsiklik az itt történtek részletezése fölött. A Sárgának sem a kisebbségi létről, sem pedig az identitáspolitikai tétekről nincs semmiféle mondanivalója, így aztán a szerző azon sem erőlködött különösebben, hogy formát találjon elbeszélésének.

És ha mindez még nem lenne igazán szégyenletes, akkor végig kell tekinteni a hátsó borítóra összeollózott dicsőítő frázisokon az angol nyelvű nemzetközi sajtó különböző orgánumaiból. Jól megfér egymás mellett a The Guardian, a Cosmopolitan, a Time és az Observer, az Elle, az éppen megszűnőben lévő Gal-Dem és Stephen King tweetje. Ömlengő méltatásaik között tűnik fel a nagybetűs vélemény: „Ez egy óriási történet – kár, hogy nem ő írta.” Tudjuk. A bestsellerek már csak ilyenek: az irodalmi intézményrendszer hozza őket létre, javarészt önmaga tömjénezésére, és az olvasók idejének múlattatására.

R. F. Kuang: Sárga. Fordította Tót Barbara. Budapest, Magnólia, 2023. 352 oldal, 4980 forint