Lehet-e a Szentírást mai nyelvre ültetni úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk kétezer év fordítástörténetét és teológiai hagyományát? Vajon közelebb jutunk az evangéliumhoz, vagy távolodunk tőle? Dr. Pecsuk Ottó segítségével kerestük a válaszokat. A Magyar Bibliatársulat főtitkárát egy példa nélküli vállalkozásról, a készülő magyar ökumenikus fordításról is kérdeztük.
Vajon miért akar egy ünnepelt klasszika-filológus pályafutása csúcsán hirtelen Újszövetséget fordítani? Sarah Ruden az Aeneis, Szent Ágoston Vallomásai és más ókori remekművek angolra ültetése után erre a területre merészkedett. A munkanyelvek, leginkább az ógörög és a latin terén ehhez persze minden adottsága és képzettsége megvan, a válasz mégis inkább Ruden személyes életpályájában keresendő.
Bizonyosan nem ő a sótlan kutató-oktató archetípusa. Kvéker keresztény közegben nőtt fel, és fiatalkora óta foglalkoztatják a társadalmi kérdések és a közélet. Jelent meg verseskötete. Rendszeresen publikál amerikai folyóiratokban. Elveit volt alkalma éles terepen kipróbálni: egy évtizedet edződött a hányatott sorsú, apartheid utáni Dél-Afrikában, nemcsak mint alkotó-kutató, de mint újságíró-szerkesztő is.
Pacifista világképe, a szabadságjogok védelmének fontossága alapvetően meghatározta életét és témaválasztásait. Több, mint egy évtizede lépett a bibliatudományok területére: 2010-ben adták ki először Pál apostolról szóló könyvét, amelyben leveleinek vitatott részeit elemezte, később pedig esszégyűjteményt adott ki a bibliafordításról. Egyenes út vezetett hát ahhoz, hogy felvegye a Szentírást a to-do-listájára. Ruden ezen a területen jövevénynek számít, és számos kritikát kapott a Pálról írt kötete. Nem idézett fontos alapmunkákat, keverte az irodalomkritikát és a történelmet a teológiával, majd mindezt a saját véleményével és értékítéletével.
Vajon mindez befolyásolja a fordításfilozófiáját is? A négy evangélium fordítását (The Gospels) és a kötet előszavát olvasva nehéz a fentiektől elvonatkoztatni. Saját elmondása szerint pártatlan, nyers és szöveghű fordításra törekedett, és kifejezetten büszke arra, hogy a kommentárokat csak a fordítási fázis legvégén vette elő. Szóválasztásait nézve szembeötlő, milyen nagy gondot fordított arra, hogy a fordítást lehetőleg megtisztítsa a szövegre évszázadok alatt rárakódott teológiai konstrukcióknak való megfelelési kényszertől. Ezáltal pedig azoktól az absztrakt jelentésrétegektől, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a vallásokból alkalmazóik radikális, intézményes és kizárólagosságra törekvő ideológiákat gyártsanak. E rétegek ugyanis szerinte olyan erősen jelen vannak a modern fordításokban, hogy valósággal kifordítják az eredeti szöveget az elsődleges jelentéstartalmukból. Ruden a Bevezetőben az Újszövetséget (ezt a „hatalomra éhes igazság-írást”) egyenesen A tőkéhez és Nietzsche műveihez hasonlítja.
A magyar fordításokhoz szokott szemet elárasztja a megtisztítónak szánt, ám az agyat valósággal formatáló szóözön. A frissítő, egyben zavarba ejtő és szédítő megoldások miatt úgy érezhetjük, hogy ez itt az ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik evangélium. Miről is van szó? Kereszt helyett karóról, keresztre feszítés helyett karóra akasztásról. Aztán: „bűn” helyett „gaztett” vagy „vétek”, „lélek” helyett „élet-lehelet”. „Angyal” helyett „hírnök”, „apostol” helyett „küldött”, „hit” helyett „bizalom”, „ács” helyett „szakmunkás”, Krisztus helyett „felkent”, „szövetség” helyett „adományozás”, „tanítvány” helyett „tanuló”, „kegyelem” helyett „jóság” és „szívesség”, „vágy” helyett „érzelem”, „tökéletes” helyett „teljes”, „igaz (ember)” helyett „becsületes” és „tisztességes”, „üdvözülés” helyett „megszabadulás”.
Azt gondolnánk, vége a megpróbáltatásoknak, de Ruden nem kíméli a tulajdonneveket sem. Itt angolul jobban átjön a változás jellege (elöl a bevett, hátul a Ruden-féle változat): Egypt – Aiguptos, Galilee – Galilaia, Jesus – Iēsous, John – Iōannēs, Judas – Ioudas, Mary – Maria vagy Mariam, Peter – Petros, Satan – satanas és így tovább.
Ruden szelíden, de határozottan adja az olvasó tudtára, hogy János evangéliumának híres első versét (Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige) rosszul tudjuk. Az Igét jelentő logos szerinte nem kimondott vagy leírt „szót” jelentett a korabeli szövegekben, sokkal inkább afféle verifikálható kimutatást, mégpedig (kapaszkodjunk meg) pénzügyi értelemben. A szó szerinte (általában) nem alfabetikus, hanem numerikus értelmű.
Pusztán fordítástechnikailag és -elméletileg természetesen nehéz és talán felesleges is belekötni egy nagy formátumú mesterember elszigetelt megoldásaiba, hiszen csak akkor használ egy jelentésváltozatot, ha a különböző, az ókori irodalmat is lefedő konkordanciajegyzékekben talált rá párhuzamot.
A bibliafordítás azonban önálló tudomány, pontos metodológiával és kialakult eszközkészlettel. Ebből a nézőpontból és a nagy egészet tekintve Ruden műve villámgyorsan elvérzik. Mint arra Pecsuk Ottó felhívta a figyelmünket, a jó és elfogadható, „legitim” bibliafordításnak vannak pontos ismérvei, s ezekből többnek egyáltalán nem felel meg. Egy hiteles munka jellemzően az egyházak megrendelésére vagy közreműködésével készül, ellenőrizhető, és a szakértő-team tudását alaposan tesztelik a megbízók. A fordítás megkezdése előtt lista készül az alapelvekről, felosztják a munkát és a felelősségi köröket, meghatározzák a mintafordításokat, nézeteltérések esetére a döntéshozatali eljárást, és minderről aktív dialógust folytatnak az egyházakkal, amelyek majd (az egyháztagokkal együtt) az adott Szentírást mégiscsak ténylegesen használni fogják. A készülő ökumenikus fordítás esetében például az egyházi beágyazottság adott protestáns és katolikus oldalról, utóbbi részről a püspöki konferencia aktív támogatása a garancia. Az irányelvek megszülettek. Pecsuk Ottó szerint szükség van egy dinamikus fordításra. 2-3 év előkészítő munka után egy-egy ó- és újszövetségi könyvvel kezdenek. Folyik a munkatársak toborzása. A végeredmény nem lehet túl elvont és idioszinkratikus: az érthetőség alapkövetelmény, hogy a szöveget a nem egyháztagok és nem hívők is megérthessék. Friss szempontrendszer alapján helyenként bátrabb változtatások is várhatók.
Ami mármost Ruden fordítását illeti, Pecsuknak a kötet gyors átfutása elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: Ruden valamennyi fordításvariánsát sokszor megrágta már a fordításelmélet és -történet. Sehol nem hoz igazán újat, mindegyik megoldására kommentárhegyek léteznek. Az interpretációk száma szinte végtelen, ami nem csoda, tudván, hogy az eredeti szövegben sem mondatvégi, sem mondatközi írásjelek nincsenek. Ruden néha nem mer választani, és körülír, pedig a fordításelmélet egyik atyja, Eugene A. Nida teológus és nyelvész is megmondta már: egyetlen szónak egyetlen kontextusban egyetlen jelentése van (hacsak a szerző nem szándékosan kétértelmű), és ha több választási lehetőség akad, akkor dönteni kell. Ilyen János evangéliumának egy ikonikus mondata (3:7): „Újonnan kell születnetek.” Itt a vonatkozó görög szó jelenthet „újra-” és „felülről jövő” születést is, ennek megfelelően a King James-fordítás így oldja meg: „Ye must be born again”, a New Revised Standard Version pedig így: „You must be born from above.” Ruden viszont azt állítja, hogy Jézus egy szójáték és egy „lecke” keretében szándékosan ugratja a kötekedő Nikodémust, így, hogy ezt érzékeltesse, a főszövegben adja meg mindkét jelentést: „all of you people must be born anew, taking it straight from the top”.
A kötetnek azonban vannak erősségei: Pecsuk szerint egy vérbeli fordító kísérletét láthatjuk, és azt mindenképpen elérte, hogy meghökkentette az olvasót, kimozdította a komfortzónából, elgondolkodtatta, inspirálta vagy akár csak örömmel olvasta a fordítást megelőző részletes glosszáriumot. Ruden „mentségére” szól, hogy műve vállaltan irodalmi fordítás, nincs missziológiai célkitűzése. Emiatt, tesszük hozzá, a fordítói függetlenség a munka előnyére válhat, hiszen Rudent nem kötik intézményi elvárások. Az Újszövetség eredendően egy kifelé irányuló, „centrifugális” szöveg, amelynek célja, hogy üzenetét minél szélesebb körben, határokon átívelően továbbadja.
Pecsuk persze hibákat is felfedezett: amikor Ruden a mennyországot rendszerint égnek fordítja, nem veszi figyelembe (de legalábbis nem említi), hogy az „ég királysága” (kingdom of heaven) valójában egy zsidó eufemizmus, hiszen ők nem mondhatják ki Isten nevét, így „Isten királysága” sem jelenhet meg. A tulajdonnevek használatát, a kis- és nagybetűk terén végzett „innovációt” inkább zavarónak tartja, mert elidegeníti a szöveget, és (az eddig megjelent kritikákkal összhangban) nem tartja a legszerencsésebbnek a fordító megoldását János evangéliumának kezdetére. Az ugyanis így hangzik: „At the inauguration was the true account, and this true account was with god, and god was the true account.” Hogy eddig ezzel a mondattal kapcsolatban milyen konszenzus volt, azt jól mutatja, hogy a King James és a New Revised Standard Version egyaránt így fordítja: „In the beginning was the Word, and the Word was with God, and the Word was God.” Vajon hogy fordíthatnánk Ruden megoldását magyarra? A beiktatás idején volt az igaz kimutatás? Vagy az igaz számla? Egyik sem hangzik túl meggyőzően.
Azt persze nem tudhatjuk, hogy milyen hatást váltott ki az eredeti szöveg az ókori hallgatóságban. Érdemes tudni – folytatja Pecsuk Ottó –, hogy Jeromostól Ágostonig számos egyházatya, majd később reneszánsz szerzők egyaránt idegenkedtek kezdetben a Biblia stílusától. Mégpedig annak köznyelvi, primitív jellege miatt, amely távol áll a magas irodalomtól. Az „őszinték” ezt beismerték, a „nem őszinték”, mint Melanchthon, próbáltak érveket találni arra, miért különleges mégis a Biblia stílusa. A Szentírás igazságigénye ugyanakkor természetesen erősebb az irodalmi kvalitásainál. Az igazságigény pedig maga Jézus, aki lecsendesíti a vihart. Ki ő? Ez a kulcs, ezt próbálják az Újszövetséget fordítók megfogalmazni.
Pecsuk két teológiai vonatkozást említ. Pál így kiált fel a rómaiakhoz írt levelében: „Én nyomorult ember!” A mondat egyszerűnek tűnik, pedig homlokegyenest ellenkező értelmezéseknek ad teret. Vajon Pál magára gondolt? Vagy a megtérés előtt álló emberre? Esetleg a már hívőre? Hogy jön a képbe Ádám és az eredendő bűn? Felekezetközi kérdéseket feszeget a kánai menyegző egyik nevezetes mondata is. Amikor Mária jelzi Jézusnak, hogy elfogyott a bor, ő azt feleli: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.” A katolikusok számára elképzelhetetlen, hogy Máriához még Jézus is türelmetlenül szóljon, de a protestánsok számára egy fordítás jó alkalom a mariológia „detronizálására”.
Térjünk vissza Ruden szövegéhez. A fordító érzésünk szerint mintha pacifikálni szeretné a szöveget, csak az a kérdés: visszapacifikálja, vagy túlpacifikálja? Ám adódik a kérdés: egyes megoldásai, például az, hogy Jézus nem feltámadt, hanem felébredt a halálból, valóban elvenné a csoda élét és a radikális, felkavaró üzenetet? Talán ez is a korszellemtől és az olvasói igényektől, elvárásoktól függ.
A harcias és bátor fordító gyakran kiönti a fürdővízzel a gyermeket is, de ráébreszthet bennünket arra, hogy teológiai (és ezáltal Istenről alkotott) fogalmaink gyakran milyen esetlegesek. Ha olvasás közben néha úgy érezzük magunkat, ahogy a görög és római köznép érezhette az örömhír első hallatán (zavartan, kábultan, megrökönyödve, hitetlenkedve), akkor Sarah Ruden fordítása elérte a célját.
Sarah Ruden: The Gospels. New York, Modern Library, 2021.
