Megesik, hogy a kritikus és az irodalomtudós perszonáluniójában teljes az egyetértés egy szerző megítélésében. Például Pynchon esetében.

Itt most egy bennfentes irodalomtörténeti összefoglalónak kellene következnie arról, hogy egy ismeretlenségbe burkolódzó szerző több mint fél évszázadon át nemzeti irodalmának meghatározó alakja; hogy képes évtizedekig egyenletes színvonalon alkotni; hogy javarészt megmarad a saját maga teremtette irodalmi és nyelvi idiómán belül, mely karizmatikus stiláris szerzői jelenlétet biztosít számára; hogy az intézményrendszertől és annak széljárásaitól függetlenül, mi több, azt meghatározva maradandót alkotott stb. A kritikus személyes preferencián túl is vannak az irodalomnak hát vitathatatlan állócsillagai, akik teljesítményüknél fogva ellentmondást nem tűrően, messze kiemelkednek nemcsak az általános állapotánál fogva a legtöbbször csalódást keltő irodalmi mezőből, de még annak jelesebb képviselői közül is. A kritikus számára megnyugtató, hogy léteznek saját ízlése esetlegességein messze túlmutatóan kiváló szerzők, s hogy Pynchon kétségtelenül közéjük tartozik.

De maradjunk a tárgynál, az alkotó nyolcvannyolcadik életévében megjelentetett Shadow Ticket című regényénél. Az életkor fontos és egyben érdektelen: ilyen frissen és virgoncan működő képzelőerőről a legtöbb irodalmi szerző nemhogy karrierje vége felé, de annak csúcsán is csak álmodozhat, s ha mégis rendelkezik ezzel az adottsággal, nemigen tudja, hogyan is tartsa kordában (valamiért itt felrémlik David Foster Wallace képe). Ráadásul ahogy az már az előzetes reklámkampányból kiderült,

Pynchon ezúttal a helyünkbe jön – minket képzel a térképre.

Ahogy több kortárs amerikai regényíró az utóbbi időben, szereplőit az Egyesült Államok elhagyására kényszeríti, hogy azok a harmincas évek Kelet-Európájában adjanak találkát egymásnak (a frazeológia spoilert rejt). Ez az utazás azonban nem valami homályos etnikus eredethez visz vissza, mint Nathan Hill, Jennifer Egan vagy Jonathan Franzen esetében, hanem egy ismeretlen világba vezeti a szereplőket – szinte mint Hitchcock Psychója a pénzzel meglépő Mariont. Az amerikai lokális (jelen esetben: wisconsini) noir detektívjének sem az lesz a feladata, amivel eredetileg megbízták (ahogyan Chandler Marlowe-ja sem mindig arra talál rá, aminek vagy akinek a keresésére indul). Ha létezik a címnek „megfejtése”, akkor az éppen arra a „háttéralkura” utal, melynek lényegi tétjéről még az sem rendelkezik tudomással, aki magát az alkut megkötötte. 

Az „árnyékjegyen” sincs kitöltve az úticél rovat.

(Hasonló pynchoni megoldást láttunk a Beépített hibában, ahol a cím a biztosítási üzletben használt, a dolgok anyagi mivoltából adódó kiszámíthatatlan romlására utal). A gondosan megírt és egymásra sorjázott fejezetek ezért kaleidoszkópszerű összevisszaságot mutatnak, hogy még második olvasásra sem sikerült minden árnyalatot regisztrálnom, miközben biztos vagyok benne, mi több: meg vagyok győződve róla, hogy a színeváltozásoknak van rendszere – az első világháborút lezáró békeszerződés előírásait figyelmen kívül hagyva szét nem szerelt osztrák-magyar tengeralattjáró okkal bukkan fel a cselekmény különböző pontjain. (Pynchon-regényről lévén szó, ennek a mondatnak a végére annak komolyságát árnyaló hangulatjel kívánkozna. Hogy pontosan milyen, annak eldöntése még várat magára.) Ahogy az már lenni szokott, 

Pynchon meglehetősen enigmatikusra szerkesztett történeteinél sokkal-sokkal érdekesebb, hogyan cselekményesíti, hogyan kommentálja az epizodikus törmelékeket,

s teremt belőlük olyan diskurzust, mely egyszerre felel a szövegvilág atmoszférájáért és a fiktív világ áthallásos-ironikus kapcsolatáért az olvasóéval.

Ahogyan ugyanis szereplők át- meg átkelnek a földrajzi és a szimbolikus határokon, a szöveg úgy cikázik át a történelem és a fikció mezsgyéjén, ezzel poentírozva a korabeli európai kavalkádot, az öreg kontinens megállíthatatlan fasizálódását a harmincas évek elején. Erre a folyamatra vetnek édes-bús, ironikus fényt a fejezetek apró részletei:

szökött amerikai klezmerklarinétos és zenekara szórakoztatja a motorosbandába oltott vasgárdistákat, a Vladboys tagjait, miközben a zenész menedzsere egyként dolgozik a pogromot szítóknak és a zsidók külföldre menekítését előkészítő szervezeteknek.

 S ha már fasizálódó Európa, akkor szerephez jut az okkult is: a szereplőkhöz hasonlóan a tárgyak is (mint a regényben saját szakfolyóirattal rendelkező ízléstelen asztali lámpák) misztikus módon tűnnek el s elő a balfenéken. (Nem irigylem a leendő magyar fordítót, akinek az „apport-assport” szójátékot kellene visszaadnia, annak minden jogi és szexuális felhangjával úgy, hogy a szakértő, Dr. Zoltán von Kiss szájából is hitelesen hangozzon a páros kifejezés magyar megfelelője.) A határok ezen áthágása, a fiktív és a történeti elemek elegyítése egyben a kortárs (értsd: saját világunkra mutató) felhangok felerősödését is maga után vonja, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is felmerülhetne a szöveggel szemben a didaxis vádja. Az etnikai kavalkád, a hétköznapi ellenségeskedések, a szerelmi intrikák és csalódások, a hatalmi-hivatali visszaélések és a bűnözés világa a lehető legtermészetesebb módon ér egymásba Pynchonnél, aki ebben is a noir hagyományait követi, ám anélkül, hogy a műfaji konvenciók válnának meghatározóvá a cselekmény vagy a szövegvilág alakításában. S bár igaz, hogy a műfaji minta esetében sem az „elkövető” kiléte a kérdés, hanem hogy a mindent behálózó bűn teremtette atmoszférában hogyan és merre ténferegnek a szereplők, 

Pynchon ezt a ténfergést, a karikírozott történelmi díszletek közötti ügyetlenkedést olyan magabiztosan, olyan megkapó nyelvi bájjal viszi színre, hogy a szöveget leginkább magában kell olvasnia az embernek, különben folyton rászólnak, fogja vissza ki-kitörő érzelmi megnyilvánulásait, fel-felharsanó nevetését.

Miközben persze rosszkedvre is akad ok bőven, mert a szöveg a klasszikus noirral szemben kapcsolatot teremt a bűn általános jelenléte és a fasizálódás között. Talán némi reményt a le nem szerelt osztrák-magyar tengeralattjáró jelenthet, hiszen egyrészt mert mégiscsak ide, hozzánk kötődik, s merőben fiktív küldetései is a vigasz lehetőségével kecsegtetnek; figyelnünk kell, hogy – különösen a regény vége felé – merre veszi útját, kik az utasai és hová szállítja őket.

Ahogy egyetlen Pynchon-regény, úgy a Shadow Ticket esetében sem lehet teljes bármiféle írás a szerző nyelvéről szóló gondolatok nélkül. Pynchon most is dalra fakad: a szöveg ontja magából a blődnél is bizarrabb slágereket, melyek nem csupán a zavaros történethez szolgáltatnak adalékokkal, vagy előadóik karakterét rajzolják meg igen kontúrosan, hanem rávilágítanak arra is, mennyire mívesek a szerző mondatai. A ritmus, szinte a dallam és az előadásmód is reprodukálható ezekből a fonetikusan átírt és tördelt sorokból (Pynchon magyar olvasója korábban Keresztesi József fordításában találkozhatott hasonló szövegekkel a Beépített hibában). És mintha ez az előadásmód a teljes angol prózai szövegre is állna: a tartalmi kontroll mellett a szerző a mondatok megszólalását, a részben maga kreálta dialektusokat, azok hangzásvilágát és ritmusát is hihetetlen virtuozitással adja elő. A szöveg nem talált tárgy, de teljességgel élő diskurzus benyomását kelti, mintha csak a zenével példálódzó Edward W. Said gondolatait igyekezne alátámasztani a szöveg világi(as) mivoltáról. Túlzásnak tűnhet a kései Pynchon prózai nyelvét a zenei előadással rokonítani, de olvasási élménye hasonlatos a zenei interpretáció befogadásához: nehezen érteném, ha nem hallanám. Ha nem értem, újra neki kell futnom a frázisnak, hogy rátaláljak a helyes intonációra, és megértsem finom humorát, a cselekmény mondattani szcenírozását. (Hibátlan mű, mondhatnám; ám mint a vándoranekdota szerint a magyar zenetörténész, aki Bachnál nem, de Mozartnál felfedezett néhány rakoncátlan hangjegyet, én is találtam egyetlen zavaró frazeológiai ismétlést néhány oldal eltéréssel a regény szövegében.)

Az itt leírtak Pynchon dicséretének hatnak talán, de a szerző nyilván nem szorul sem az én, sem mások magasztalására. Olyan rendszerességgel, magabiztosan és színvonalon ontja magából a szövegeket, nyelve annyira erős és képzelőereje annyira zabolázatlan, életműve annyira koherens, hogy nincs szüksége külső megerősítésre. Én is inkább csak azt a kis belső örömöt rögzíteném csendben, hogy szerzőnk fiktív látogatást tett nálunk, s történetében saját múltunkra, s ha merünk, egyben jelenünkre is ismerhetünk. Kíváncsian várom, hogy ez a zavarba ejtő tapasztalás, az idegen szemén keresztül látni amúgy is fiktív kollektív énünket, hogyan kel át a nyelvi határon a Shadow Ticket hamarosan várható magyar megjelenésével.

Thomas Pynchon: Shadow Ticket. New York, Penguin, 2025. 304 oldal, 30 dollár