Amikor a puskakereskedő mellétrafál (Amitav Ghosh: A puskakereskedő legendája)
Fotó: 1749
Amikor a puskakereskedő mellétrafál (Amitav Ghosh: A puskakereskedő legendája)

Amitav Ghosh A puskakereskedő legendája című regénye olyan, mint az 1954-es magyar-német vébédöntő: nagyon ígéretesen indul, aztán hamarosan megtorpan, de még hagy némi okot a reménykedésre, végül menthetetlenül és megállíthatatlanul katasztrófába torkollik.

A Booker-díjra is jelölt indiai szerző regényének nyitánya ugyanis a legjobb intellektuális kalandregények felütését idézi: Deen Datta, az Indiából az Egyesült Államokba szakadt könyvritkaság- és régiségkereskedő, aki a brooklyni tél elől minden évben Kalkuttába menekül, nyomozásba kezd egy legenda alapján, amely Bonduki Szadagarról, a Puskakereskedőről szól. A regény első fejezetében képbe kerül egy rejtélyes szentély a nyugat-bengáli Szundarbansz tigrisektől hemzsegő mangroveerdejében, amely egy évszázadokon átnyúló rejtély megfejtésének első lépéseivel kecsegtet, egy Piya nevű tengerbiológus, aki erősen megdobogtatja a főszereplő-narrátor szívét, és arról is szól esik, hogyan segíthet behatárolni az ismeretlen korú bengáli irodalmi művek keletkezését a szöveg reáliáinak vizsgálata (például: ha szó esik burgonyáról a műben, akkor a szövegváltozat bizonyosan késői, tehát azt követően íródhatott, hogy a portugál kereskedők elhozták a Hindusztáni-félszigetre az Újvilág növényeit). Ennyi pedig elég ahhoz, hogy az olvasó azt hihesse: Umberto Eco környezettudatosabb indiai kollégájával hozta össze éppen a jószerencse. Még az sem rontja el az első fejezetből felsejlő, biztató összképet, hogy a regénykezdő mondatban két olyan szó is szerepel, amiket illő volna száműzni minden irodalmi szövegből: „A legfurcsább ebben a különös utazásban az volt, hogy egy szó indította el.” Ha ugyanis egy regényt a mindenkinek mást – tehát végeredményben semmit sem – jelentő „furcsa” és „különös” szavak indítanak el, a rutinosabb olvasó jó eséllyel kezdi azt gyanítani, hogy a szerző megpróbálja vezetni. Ha ugyanis az író jó előre közli, hogy épp egy furcsa és különös történetet ír, akkor alkalmasint nem egészen biztos abban, hogy a későbbiekkel sikerül majd meggyőznie minderről az olvasót.

Ám A puskakereskedő legendája eleinte egész szépen fenntartja a lendületet. Ghosh ugyanis következetesen, profi módon vezet be a regénybe újabb szereplőket, akik nemcsak a történetet viszik előbbre, hanem mintha azért is jelennének meg, hogy az olvasó reményeiben szereplő sokrétű, leleményes nyomozást újabb rétegekkel gazdagítsák. Az amerikai-olasz történész, Cinta alakja például igen érdekes háttértörténettel bír, és benne van a potenciál arra, hogy tovább gazdagítsa a regény transzkulturális aspektusait – bár ez a szereplő is tüstént magával hoz egy gyanakvásra okot adó momentumot. A nő ugyanis egy régi traumával küzd: lánya tizenkét évesen meghalt, amikor a Dolomitokon átkelve Cinta napilapszerkesztő férjének Maseratijában felmondták a fékek a szolgálatot, azt követően, hogy a redaktor közreadott egy, a maffiát leleplező cikksorozatot. Nehéz ebben nem a legfelszínesebb Olaszország-sztereotípiák kiszolgálását látni – bár közben megtudhatjuk azt is, hogyan kapcsolódik egymáshoz a tarantellapók és a tarantella tánc, így még mindig él az olvasói remény, hogy nem lesz itt nagy gond, pusztán kétféle közönségnek játszik a szerző: a saját kliséit viszontlátni vágyó, Coelho-felületességű szövegekben kielégülést lelő publikumnak, és azoknak, akik valóban kíváncsiak arra, milyen múltbéli gazdasági-kulturális kapcsolatokat fejthetünk fel, ha utánajárunk a kortárs mindennapjaink felszíne alatt rejlő mélyrétegeknek egy-egy szó vagy irodalmi motívum eredetének felfejtése révén.

De Amitav Ghosh könyve nem éri be ennyivel, és még ennél is többet akar. Miközben néhány remekbeszabott logikai csavarral Marco Polót és az Iliászt is beleszövi a múltnyomozásba, Tipu figurájával a jelenkor kihívásai is megjelennek a regény világában. A fiatalember ugyanis igen érvényes kérdésekkel és megállapításokkal gondolkodtatja el az elbeszélő-főszereplőt a migránsválság okairól és a mögötte rejlő természeti, gazdasági, kulturális, sőt, technikai hajtóerőkről, például amikor a következő szövegrészben arra mutat rá, hogyan táplálja a modern technikai eszközök globális hozzáférhetősége az embercsempészek szolgálatásai iránti igényt: „Mit gondol, honnan tudják, hogy jobb élet kell nekik? Lószart, mit hisz, honnan veszik, hogy egyáltalán van jobb élet? A telefonjukról, naná. Azon látnak képeket más országokról, ott néznek reklámokat, amikben minden mesésnek látszik. Látják a dolgokat a közösségi oldalakon, a szomszédok posztolták, akik már megtették az utat – és aztán mit gondol, mit fognak tenni? Visszamennek rizst ültetni? Próbált valaha rizst ültetni, Papi? Kétrét hajolva állsz egész nap a tűző napon, kígyók és rovarok nyüzsögnek körülötted. Azt hiszi, van olyan, aki visszamegy az után, hogy látta a barátairól a képeket, amint Berlinben ülve karamelles lattét szürcsölnek? És ugyanaz a telefon, amelyik megmutatta nekik azokat a képeket, össze tudja hozni őket a kapcsolati emberekkel.” (86)

A puskakereskedő legendája tehát három olyan szálon indul el, amelyek bármelyike önállóan is megért volna egy regényt. Aztán mint a zsonglőr, aki három labdával kezd brillírozni, hogy aztán végül mindet leejtse, Amitav Ghosh bravúrosan és látványosan rombolja le a regényében rejlő lehetőségeket. Ami az intellektuális kalandregény síkját illeti, sok érdekesség kiderül, többek között az, miért utal Dél-Ázsiában Velencére a lőfegyverek elnevezése vagy hogyan küzdöttek a lagúnák városában a járványos betegségek ellen – ám ezek az ismeretmorzsák egy idő után már nem is próbálnak meg összefüggő logikai ívbe rendeződni: inkább azt a hatást keltik, mintha a szerzőnek néha eszébe jutna, hogyan is indította a regényt, ezért a biztonság kedvéért néhánytíz oldalanként bekopipésztelne a szövegbe egy-egy velencei vonatkozású passzust valamelyik trivia-oldalról. Hasonlóan jár az ökoregény lehetősége is: bár a kötet közepe táján szerepel egy egészen izgalmas passzus arról, hogyan hatott a tizenhetedik századi „kis jégkorszak” a kultúrára, a társadalomra és a világ hatalmi viszonyaira, ez is mintha csak azért volna benne a regényben, hogy benne legyen. Mintha a szerző még tenne egynéhány kétségbeesett kísérletet arra, hogy életben tartsa az intellektuális kalandregény- és az ökoregény-kezdeményt, aztán valamivel a könyv felén túl feladná a küzdelmet, és mindent arra tenne fel, hogy legalább a migránssztorit végigvigye – majd a zárlatba beleerőlteti emennek is, meg amannak is egy-egy elemét, így majd hátha sikerül elhitetnie az olvasóval, hogy egy alaposan átgondolt, bravúrosan végrehajtott nagy finálét olvashatott, nem pedig egy saját vállalásainak béklyójába belegabalyodott szerző szabadulási kísérletét.

Amitav Ghosh tehát mindent feltesz a migránsregény-kártyára – és látványosan befuccsol. Ahelyett ugyanis, hogy feltárna néhányat a migrációhoz vezető számtalan élethelyzet, megannyi különböző politikai-szociális kiváltó ok közül, és akár még abban is elmerülne, mennyi tényezőtől függhet, milyen válaszreakciót vált ki az a különféle országokból, csoportokból és személyekből, megreked az ék egyszerűségű plakátszlogenek, a manifesztumszerű publicisztikák és a valóságismerettel szerényen, küldetéstudattal azonban annál gazdagabban felvértezett sajtómunkások kétbites komplexitású megnyilvánulásainak színvonalán. Ahogy haladunk a regény zárlata felé, annál erősebb a Zeitgeist – ráadásul annyira lebutítva, hogy az néha már önmaga paródiájába fordul. Az európai partok felé haladó, illegális bevándorlókkal telezsúfolt lélekvesztőt „jobboldali, emigránsellenes csoportok” hajói próbálják feltartóztatni, amelyek utasai futballklubjaik színeit viselik az arcukra festve, részegek, de még így is képesek a több tucatnyi hajó hajtóműveinek és a tenger hullámzásának robaját túlkiabálni az olyan szlogenekkel, mint például „Azonnal zárják le a határokat! L’Italia agli italiani!”. Biztosan nem fogja kitalálni e recenzió olvasója, négy másik nemzet mellett melyik országot említi Amitav Ghosh azok között, amelyeknek a zászlaja lengedezik e hajók fedélzete fölött. Dehogynem: naná, hogy Magyarhon mediterrán kikötőiből indult el e neonáci futballhuligánok jó része, megakadályozandó a menekülteket abban, hogy országuk partjainak közelébe juthassanak. Azért regényírás közben a Google Maps-et sem ártana néha megnyitni (bár nem kizárt, hogy az efféle tévedések jól jöhetnek majd egy német nyelvű fordítás gründolásakor).

De nemcsak a magyar hajók armadája kerül meglehetősen esetleges módon a zárófejezetbe. A tengeri állatok jóindulatú beavatkozása ugyan még elfogadható a mágikus realizmus Ghosh-féle változataként – elvégre meg is van magyarázva, egy kurtán odavetett megjegyzéssel arról, hogy ugyanazon a helyen történik, ahol a legendában szereplő velencei kereskedő hajóját kalózok támadták meg, tehát miért is ne, logikus következmény –, de a migránshajó feltartóztatását megtagadó admirális tetteinek motivációja mindössze annyival van elintézve, hogy az egyik szereplő megállapítja róla: „jó ember, becsületes ember, igazi velencei”. (377) Minek ide alapos jellemrajz, minek ide részletesen felépített motiváció – csak túlbonyolítaná a Nagybetűs Eszmét. Ehelyett inkább olyan passzusok gyújtanak apró rőzselángokat az olvasói lelkekben, mint például ez: „A történetük, úgy néz ki, világszerte megpendített egy húrt! (...) Az interjúnak még nincs vége, de már megállás nélkül csöngenek a telefonjaink! Adományok, segítségfelajánlások özönlenek! A programjaink iránt különösebb érdeklődést sohasem mutató csoportok küldenek üzeneteket! Ez hihetetlen, sosem tapasztaltunk még ilyet...” (374) És mindeme eksztatikus happy ending közepette a szerző azért még nagy gyorsan megöli az egyik főszereplőt – bármiféle ok és cél nélkül, csak hogy a „legyen benne megható rész” kívánalma melletti rubrikába is odakerülhessen a pipa.

Pedig Amitav Ghosh tud írni – természetleírásai például igen érzékletesek –, és ez Csuhai István remek fordításából is maradéktalanul kiderül. Tud írni, csak minek. Persze, ha úgy vesszük, sok mindent ad az olvasónak ez a regény – például minden felvetett kérdésére felkínál egy ék egyszerűségű feleletet, és minden nehézség mellé odarendel egy egyszerűségében nagyszerű megoldást –, hogy végül csak egyetlen kérdés maradjon nyitva: ha ennyire tökéletesen működik a világ, és ennyire egyszerű minden rosszat helyrehozni, akkor mégis honnét mindaz a kalamitás, amivel a regény szereplőinek meg kellett küzdeniük.

Mindent összevetve tehát A puskakereskedő legendája parádés regény. Ritkán olvashatni ugyanis olyan munkát, amely ennyire kétségek nélkül, és ekkora magabiztossággal feltételezné, hogy az olvasó most jött le a falvédőről.

Amitav Ghosh: A puskakereskedő legendája. Fordította Csuhai István. Budapest, Európa, 2020.

A kritika szerzőjéről
Haklik Norbert (1976)

Író, kritikus. Legutóbbi kötete: Milyen mély a nyúlodú? (Orpheusz, 2020). Mona Lisa elrablása című regénye megjelenés alatt áll a Kalligramnál.