Gabrielle Zevin regénye játékfejlesztőkről szól, ami, valljuk be, a fősodorbeli irodalomban még mindig ritkaságnak számít (az meg pláne, hogy szakmabeli írjon róla kritikát, szóval öveket becsatolni). A Világépítők nem csak érinti ezt a speciális, különféle diszciplínákat keresztező szakterületet – a könyv elejétől a végéig fejlesztőkről, a játékok kulturális hatásáról, a médium jelentőségéről szól és arról, milyen emberi ára van annak, hogy egyáltalán elkészülhetnek ezek az alkotások.

A Világépítők ugyanakkor romantikus regény is. Egyrészt olyan értelemben, hogy két ember – hol plátói, hol kollegiális, hol szerelemközeli – kapcsolatáról szól, másrészt ez a könyv ennek a hobbinak és szakmának a romantizált körbejárására is vállalkozik, vagy ahogy az egyik hátlapi kritikaszemelvény fogalmaz, „szerelmes levél a videójátékokhoz”. A szeretet a fő mozgatórugó ebben a könyvben, bárhonnan is nézzük.

A két főszereplő Sam és Sadie, akik először gyerekként találkoznak egy kórházban, és a játékokhoz való vonzódásuk töri meg a jeget köztük. Ám a regény nem itt kezdődik, hanem egy újratalálkozásnál, amikor megindul egy érettebb ismerkedés, majd közös játékfejlesztés. Ezt követően a regény ide-oda ugrál az időben, hol az egyes szereplők múltját tárja fel, hol évtizedeket szalad előre, és későbbi interjúkból idéz. Ám ezek a rövid kilengések is egy lineárisan, kronológiai sorrendben megírt eseménysorozatot kereteznek, amelynek során Sam és Sadie elkészítik első játékukat, az Icsigót, majd a könyv második felében rákészülnek a sikert követő szakmai és személyes nehézségekre, melyek több szempontból el is távolítják őket.

E folyamatoknak a mediálásában nagy szerepet játszanak további mellékszereplők, mint a közös barát, Marx, vagy a némiképp karikatúra-antagonista ismertetőjegyekkel megírt Dov, akinek szaktudása nélkül nem jöhetett volna létre a játék, emellett viszont ő az, aki Sadie-t berántja egy abuzív szexuális kapcsolatba. A Világépítők nem egyértelmű utakon járó limonádéregény tehát: a könyv leginkább azt tárja fel, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak, akik közös célért, egymást szeretve alkotnak egy olyan kompetitív világban, amely a kreatívokat minden mérföldkőnél más módon akarja kizsákmányolni.

A könyv eredeti angol címe egy Macbeth-parafrázis: Tomorrow, and Tomorrow, and Tomorrow. Utalhat ez az élet állandó szélmalomharcaira, ami a regény visszatérő témája, de a technológiai fejlődésre is, hogy mindig van holnap, egy következő játékkal, amit a hosszú történet éppen aktuálisan népszerű játékainak sora (autosztereogramok, tamagocsik stb.) jelez. És persze mindig ott lebeg a kérdés: mit hoz a holnap? Az implikált válasz: talán valami jobbat, ha tanulunk az út közben elkövetett hibáinkból.

De a Világépítők olyan értelemben is lehet a holnap regénye, hogy új utat jelöl ki a regényíróknak: több évtizednyi játéktapasztalattal maguk mögött miként lehet ezeket az élményeket és sokáig csak vonakodva emlegetett kulturális hatásokat organikusan beépíteni a realitásról szóló irodalomba. Elvégre játékok léteznek, 

te is játszottál, én is játszottam, ugyan miért kellene úgy tenni, mintha az ilyesmi kilógna egy irodalmi szövegből?

Ha egészen őszinte akarok lenni, Zevin könyvében sem mindig természetes a játékokról való beszéd, nemegyszer inkább furcsa egy-egy jelenetben a bedobott utalás, hasonlat, kikacsintás a kikacsintás kedvéért, de nagyobbrészt mégsem mesterkélt az a megközelítés, hogy két játékos nézőpontjában vagyunk ötszáz oldalon keresztül. Zevin nem feszeng, nem próbálja bemelegíteni az olvasót, nem kér elnézést, az első oldaltól az utolsóig természetesnek veszi, hogy ezek a szereplők játékokkal kelnek és fekszenek, hogy a játéktervezőknek mindenről ez jut eszébe.

Nemcsak a fejlesztés technikai aspektusaiba kaphatunk betekintést, hanem olyan komolyabb kérdéskörök is előkerülnek, mint a kulturális kisajátítás, a fejlesztők identitásának relevanciája, illetve a határok átjárhatósága az irodalom és a játékok világa között. Milyen utakra kell rálépnie egy fejlesztőnek, aki a szakmán belül maradna egy gyorsan növekvő, merev céges világban? Milyen érzés folytatást erőltetni egy önmagában is egész, rendkívül személyes műhöz? Kié valójában egy közösen létrehozott játék, illetve hogyan változik az ember élete és a játékokhoz való viszonyulása az idő múlásával?

Zevin ismeri a játékfejlesztőkről szóló szívmelengető és gyomorforgató sztorikat, a történet szinte minden pontja összevethető egy-egy, a játéksajtóból ismerős anekdotával. Ugyanakkor eredeti történetet olvashatunk, jól megrajzolt, nem sztereotip szereplőkkel. Bár a hitelességnek még az elfogadható értéktartományában vagyunk, a regény „nagyobb az életnél”, illetve az igazságból éppen annyit csiszol le, hogy dramaturgiailag értelme legyen – sosem túl száraz, sosem paródiaszerű (mint mondjuk a Mythic Quest sorozat).

Bár a Világépítők kulcsfontosságú díszleteleme egy olyan művészeti médium, amelynek az irányítás és a közbenjárás a lényege, a regény maga mégis inkább azokról a dolgokról szól, amelyeknél a szabályok nem egyértelműek: kreativitásról, sikerről, kudarcról, szeretetről, vagyis csupa olyasmiről, ami irányíthatatlan. Ebben a kettősségben megtalálja a kellő egyensúlyt, az eredmény pedig egy olvasmányos, nagyrészt hiteles és szórakoztató regény – még annak sem kell tőle félnie, aki csak most ismerkedne a játékokkal.

Gabrielle Zevin: Világépítők. Fordította Varga Krisztina. Budapest, Magnólia, 2022. 511 oldal, 5980 forint.