A Magvető Kiadónak hála végre magyarul is olvashatjuk Jon McGregort, az ezredforduló után feltűnt brit írónemzedék egyik legizgalmasabb, öt regénnyel és két novelláskötettel a háta mögött is még mindig csak 47 éves tagját. A 13-as tározó az író negyedik regénye, amely 

nagyrészt folytatta a McGregor első három könyvében megkezdett kísérletező törekvéseket, hiszen az elbeszélő stratégiák és a nyelvi szerkezetek diszkréten radikális felforgatása révén hangsúlyozottan hétköznapi életanyagot formál valami egészen különlegessé.

Az egyedi formaadó eljárásokat, a hétköznapi nyelv szerkezeteinek elkülönösítését ugyanakkor az is magyarázza, hogy mindegyik regényben történik valami rendkívüli (egy halálos baleset, egy véletlenül kiderülő örökbefogadás, egy harctéri trauma, itt pedig egy kamaszlány eltűnése), ami felforgatja a megjelenített életanyagot. A könyv annyiban ugyanakkor újdonságot jelent McGregor korábbi, kifejezetten nagyvárosi műveihez képest, hogy vidéki regény, pontosabban a vidék regénye, s ezáltal másféle prózahagyományokkal is kapcsolatba lép: a legtudatosabban – ahogyan erre még visszatérek – a pásztori irodalom Angliában máig erőteljes vonulatával.

A 13-as tározó, amely azzal indul, hogy egy tizenhárom éves kamaszlánynak, aki szüleivel együtt a helyszínként szolgáló észak-angliai faluban tölti a karácsonyt és a szilvesztert, egyszerűen nyoma vész, az utóbbi évtizedek angol prózájában szinte önálló műfajjá vált sajátos regénytípusnak is a példája. Az „eltűntgyermek-regény” képviselői között van Caroline Blackwood The Fate of Mary Rose (‘Mary Rose sorsa’, 1981), Philip Hensher King of the Badgers (‘A borzok királya’, 2011), Adam Thorpe Missing Fay (‘Fay elveszett’, 2017) és Max Porter Lanny (2019) című regénye is. McGregor műve – mely talán Porteréhez áll a legközelebb – több dologban is különbözik ezektől; a gyermek eltűnése itt nem rejtélyalapú narratíva kiindulópontja, de nem is a helyszínként szolgáló város vagy falu közösségét, társadalmát felbomlasztó rejtett erők feltérképezéséhez ad alapot. A 13-as tározót másféle ambíciók fűtik. Egyrészt az eltűnt lány ügyében folytatott nyomozás nagyon hamar kikerül a fókuszból, és 

a szöveget nem a megoldatlan rejtély szervezi,

másrészt a regény fő szólama nem a társadalomszatíráé vagy -kritikáé. Nem mintha nem tudnánk meg sokat a mindvégig névtelenül maradó falu életéről és a szélesebb társadalmi és gazdasági változásokról – legfőképpen az angol vidék sokat emlegetett „hanyatlásáról”, a hagyományos megélhetési módok (állattenyésztés) ellehetetlenüléséről. A juhtenyésztő Jackson négy fia közül ketten is kivándorolnak Ausztráliába; a csődbe ment hentesbolt helyét átveszi a szupermarket, ahova egy alkalommal a tejfarmot üzemeltető gazda is betéved, hogy rögtön kiforduljon, amikor meglátja, mennyibe kerül a tej. Az általános iskolában csak három gyerek van az induló évfolyamban; a középiskolások többsége érettségi után otthagyja a falut, és egyetemre megy, noha sokan közülük évekig kallódnak. Az egyház szerepe is átalakul: az egyik Hamvazószerdán a lelkésszel együtt vannak hárman az istentiszteleten, miközben a tiszteletes szoros személyes kapcsolatban áll a közösség sok tagjával, a pasztorális gondoskodás új formáit keresve. Új kőbánya nyílik a régi mellett, a környezetvédő fiatalok tábort vernek a helyszínen, hogy ott tiltakozzanak. Ugyanakkor sok régi szokás az ezredfordulón is elevenen él: a szüreti fesztivál, a csínyek éjszakája, a „karácsonyi játék” (minden évben más mesét állítanak színpadra a helybéliek), a szomszéd falu csapatával vívott évenkénti – vesztes – krikettmérkőzés, vagy a főleg Peak Districtre jellemző kútdíszítés (well-dressing), amely el is helyezi a falut a térképen. Ezek azonban inkább csak 

háttérként szolgálnak a húsz-huszonöt visszatérő szereplő egymásba szövődő életének bemutatásához.

A regény legfőbb stratégiája talán filmes analógiával világítható meg legjobban: ráközelít egy-egy apróbb-nagyobb részletre, amely egy pillanatra kiválik az egészből, és bírja figyelmünket – de valóban csak egy pillanatra. A regénynek nincs főszereplője – mindig az a legfontosabb, akiről épp szó van.

Rebecca eltűnésének rejtélye bizonyos értelemben nem is ennek a közösségnek a traumája, hiszen egy itt üdülő londoni házaspár lányáról van szó, akit – mint fokozatosan kiderül – csak néhány helybéli kamasz ismert közelebbről. Az ügy mégsem hagyja nyugodni a falu lakóit („Úgy érezték, közük volt hozzá [They had felt involved], bár alig ismerték [60]). A regény tárgya a falu élete a megmagyarázhatatlan eltűnés után, ennek az életnek a ritmusa, amelyet a megmerevedés és a folytatás kettőssége jellemez. A közösség élete fokozatosan, apró lépésenként veszi fel újra a megszokott ritmust, olyan pillanatok sorozatán keresztül, mint a januári iskolakezdés Rebecca eltűnése után egy héttel. Ekkor találkoznak újra a tanárok, akik mind zavarban vannak, nem tudják, mit lehetne mondani, hogyan lehetne visszatérni a normalitásba – ám ekkor az elöregedett fűtéscsövekből zörgés hallatszik, „amit a többségük megszokott már, és a szobában kezdett feloldódni a merev hangulat” (12). Az eredetiben az unstiffened szó szerepel: a hangulat és a helyzet kioldódik a merevségből. Az ismerős mozzanatok ehhez hasonló visszatérésének sorába ágyazódik bele az a hirtelen megállás- megtorpanás, ami Rebecca traumának is nevezhető eltűnése. Így oldódik bele apránként a megkövültség az ismétlődések és változások, távozások és visszatérések dinamikájába, a költöző madarak vándorlásától az elszármazott szereplők visszatérésén át a gyász és a trauma legkülönbözőbb formáiig – mint a faluba költöző Susanna esetében, aki erőszakos férje elől menekül ide, és azt hitte, maga mögött hagyta a múltat. „Ez a sok minden, ami történt. Amikor már azt hitte, hogy elmúltak, folyton visszatérnek” (193). A lány eltűnése ekként nem az elbeszélést strukturáló rejtély – fő funkciója az, hogy láthatóbbá, kontúrosabbá tegye a falu hétköznapi életét hajszáleresen szervező folyamatokat és ritmusokat.

A távozások, visszatérések és ismétlődések dinamikája ugyanakkor a fontos szerepet játszó szövegszerű ismétlődések ellenére sem írható le valamiféle algoritmus alapján,

 ahogy a megtorpantság, megkövültség feloldódása sem lehet teljes. A közösség még hosszú évek múltán is a sajátjaként tekint az eltűnés rejtélyére, amely valamiképpen beleíródik az egész tájba: a tájleírások mögött mindvégig felsejlik a rejtélyhez fűződő rejtett kapcsolat lehetősége. Az eltűnés ténye sajátos beállítódást ad a térhez való viszonynak, amely így fenomenológiai jellegűvé válik: a táj bármely pontja lehet az a hely, ahol Rebecca eltűnt, vagy ahol ma is rejtőzik a teste, felfedezetlenül. Ezt a lezáratlanságot, a hiány nyomként való felsejlését a szöveg szerkezete különösen eredeti módon érzékelteti. A regény a (pásztori) kalendárium logikáját idézi fel: átlagban másfél oldalas szakaszokra tagolódva, a hónapok rendjét követve sorolja elő az időjárás és természet jelenségeit, valamint – mint egy georgikonban – az épp akkor folyó mezőgazdasági munkákat, mint az elletés vagy bizonyos növények ültetése a közösségi kertekben.

Ami egyrészt az élet pillanatnyi megtorpanása, az másrészt túlfolyás is: kimondatlan és artikulálhatatlan többlet keletkezik, amelyet az elbeszélés mindvégig magával cipel.

 Valójában Rebecca élete-története sem zárulhat le, nemcsak azért, mert a rendőrség tizenkét év elteltével sem zárja le a nyomozást, hanem azért is, mert a kamaszkori fénykép alapján generált fantomképeken a lány is „változik” és mert még évek múltán is látni vélik a környéken. A Rebecca eltűnéséről hírt adó nyitószakasz az első kalendáriumi év indításaként, mintegy az év eseményei előtt kap helyet: ez a tizenharmadik (vagy mínusz egyedik) szakasz, az a többlet, amely mindig túlcsordul a rendezett kalendáriumi logikán: ha úgy tetszik, az év tizenharmadik hónapja. Ez a többlet vagy túlfolyás mindvégig jelen van a szerkezet szintjén, hiszen a fejezetek mindegyike tizenhárom szakaszból áll – az utolsó hónapban be- vagy kitüremkedik ez a megoldatlan, elfelejthetetlen hiány, amely a legutolsó fejezetben valódi szerkezeti hiátusként jelenik meg: ez az esztendő csak tizenegy szakaszból, hónapból áll. A szerkezet ugyanakkor a tizenhárom tározó elrendezését is imitálja: a folyó folyik, teszi a dolgát, magával cipeli a hordalékot, néha megárad, máskor apad. A regénybeli tározók sora ezt az uralhatatlan folyást próbálja szabályozni, mederben tartani. 

A tizenhárom fejezet és ezeken belül ugyanennyi szakasz hasonló szerepet tölt be: átfolyik rajtuk az idő, a falu és a táj élete, miközben mégis megáll tizenhárom kiterjesztett pillanatra.

A tározók nem tudnak szilárd formát adni a víznek, csak egy-egy szakaszra tűnik úgy, hogy ez lehetséges. A fejezetek ekként szerkezetükben őrzik ezt a megmagyarázhatatlan, traumatikus többletet. Nem véletlen, hogy a szöveg egyik ismétlődő – négyszer előforduló – frázisa is a völgy folyójának szabályozásával kapcsolatos, s ekként akár önreflexív metaforaként is olvasható. „A folyó a dombokról lemosott hordaléktól elsötétült, és felhőszerűen szétterült a duzzasztógátaknál” (11; The river thickened with silt from the hills and plumed across the weirs).

Ez utóbbi mozzanat McGregor regényének egyik legsajátszerűbb vonására is rávilágít. Az a tény, hogy nemcsak a megjelenített jelenség ismétlődik, hanem az arra utaló szövegdarab is, zenei értelemben véve is motívummá változtatja a fentihez hasonló frázisokat és szekvenciákat (jellegzetes példa az öt alkalommal ismétlődő „Az órák előrementek, és az esték kinyíltak” (The clocks went forward and the evenings opened out [pl. 164]), vagy a háromszor ismétlődő „A tározók tompafémes szürkék voltak” (The reservoirs were a flat metallic grey [pl. 54]). A 13-as tározó a szövegműködés legelemibb szintjén is színre viszi az ismétlődés és visszatérés dinamikáját, de soha nem kiszámíthatóan vagy gépiesen: az ismétlések nem mindig akkor jönnek, amikor várnánk őket, máskor pedig elmaradnak vagy variálódnak – például a fejezetek nyitómondataiban, amelyek mind ugyanúgy kezdődnek, de másként fejeződnek be. 

A szöveg hipnotikus erejét nagyrészt az ismétlődések és variációk várt, mégis megjósolhatatlan logikája adja,

és a hatást a személytelen, a cselekvő alanyiságot elbizonytalanító mondatszerkezetek sokasága is fokozza; számuk az eltűnt lánnyal kapcsolatos részekben szaporodik meg igazán. Ezekkel a szerkezetekkel gyakran meggyűlt a baja Mesterházi Mónika korrekt, de nem különösebben ihletett fordításának, ami persze a két nyelv közötti különbségek fényében nem is csoda. Többször ismétlődnek a regényben a „There were dreams about the missing girl…” kezdetű mondatok (később: „Dreams were had about her”, amelyek a fordításban így hangzanak: „Az emberek arról álmodtak, hogy az eltűnt lány…” (pl. 28), illetve „Álmodtak róla” (273). Az eredetiben ezek az álmok mintha valóban a közösség fölött, a közösségben lebegnének, egyszerűen megképződnek, „vannak”.

Rebecca eltűnése elsősorban nyugtalanító alaptónus, zenei hang, mint a drone ambientnek nevezett irányzatra jellemző hangszőnyegek:

 dallamtalan háttérmorajlás, amelybe minden más motívum felszívódik. Olyan, mint a táj fölött elrepülő helikopter hangja, amely a helybéliek számára „továbbra sem csak egy helikopter hangja volt, hanem mindaz, amit a zaj egy éjjel jelentett” (264). Ez a teljesen eredeti és egyedi hangszőnyeg ugyanakkor nemcsak a névtelen falu és az azt körülölelő táj emberi világát érzékelteti: a kalendáriumi szakaszokban az időjárás jelenségei, a növények és állatok élete is ugyanakkora teret kapnak, mint az emberi szereplők életeseményei. A regény olvasásának legsajátszerűbb tapasztalatát az az egyszerűnek tűnő ötlet szolgáltatja, hogy az egyes szakaszokon beül nincsenek bekezdések, és a különnemű, egymással semmiféle kapcsolatban nem lévő részek (kalendáriumi tételek, bejegyzések) mind ömlesztve szerepelnek. A számtalan hasonló logikájú szekvencia közül álljon itt a 12. fejezet utolsó szakasza, amely azzal indul, hogy Thomson farmján fejik a teheneket, majd így folytatódik: „A víztározónál egy gém hirtelen a vízbe döfött, és közvetlenül azelőtt állt meg, hogy a csőre megtörte volna a felszínt, gondosan kiegyenesedett, és újra mozdulatlanná dermedt. A bükkösben a rókák lármáztak. Közeledett a párzási időszak, és bejelentették az igényeiket. Ugatás és visítás hangzott, és éjszaka a hangok a régi rettenetet hordozták. Megjelölték a területüket, és harcoltak, amíg a párok ki nem alakultak. A krikettpálya talajában ugróvillások voltak, egymillió vagy több, vedlettek és táplálkoztak, és felfelé törekedtek a fényre, és egy nőstény letette élete utolsó petéjét. A királykák buzgón táplálkoztak a templomkert tiszafájának ágai közt. Richardot és Cathyt látták fent a lápföldön Mr. Wilson kutyájával” (260). És így tovább. A hatás több szempontból is kizökkentő. Egyrészt azért, mert a falu vagy egy-egy szereplő életével kapcsolatos mondatok között az időjárás jelenségeit, a táj részleteit, az állatok viselkedését leíró mondatok is helyet kapnak, és a bekezdések hiánya miatt mindvégig kapcsolatokat keresünk, a természeti részletek leírásaiba beleolvassuk az őket megelőző vagy utánuk következő emberi történéseket is. Másféle, felforgatóbb átfolyások is létrejönnek azonban: az állatok viselkedésének leírásából teljesen hiányzik az elbeszélői kommentár – nincs szükség indítékok és affektusok magyarázatára –, és az elbeszélő hang hasonló tónusban beszél az egyénített emberi szereplőkről, beleértve emlékeiket, érzelmeiket, indítékaikat, amelyek így az elbeszélő szólamnak ugyanarra az (etológiai és fenomenológiai) szintjére kerülnek, mint a rókák, borzok, ölyvek, örvös galambok, gémek, denevérek, fenyőrigók, fácánok, gyöngyházlepkék, vagy éppen a talajlakó, rovarszerű ugróvillások életritmusának leírásai. Az ismétlődés és variáció ritmusa a természeti jelenségek leírásában ugyanúgy érvényesül, mint a személyes, családi és közösségi rítusok megjelenítésében (a hasonlóan kezdődő, majd a folytatásban variálódó mondatokban, mit például az, amely azt írja le, ahogyan az egyik szereplő bekopog a közelében élő, nehézkesen mozgó öregúrhoz, hogy elvigye annak kutyáját sétálni). A növényi-állati életvilágok ekként nem „háttérként” szolgálnak, hanem inkább nyugtalanító antropocén szemléletmód bontakozik ki belőlük, amelynek számára az ember nem kitüntetett létező. A szöveg legmélyebb radikalitása talán abban nyilvánul meg, hogy az emberi, állati és természeti szereplők nem változatlan lényegiségek, hanem – Gilles Deleuze-i logika szerint – mindig és mindenütt különféle, egymással összeegyeztethetetlen léptékek, affektusok, sebességek, intenzitások összjátékáról van szó; minden és mindenki olyan egy kicsit, mint a denevérek: „mire meglátta volna őket valaki, már ott se voltak” (253). Így lehet az eltűnt Becky hiányában is legfontosabb, központi alakja ennek a tünékeny világnak.

A regénynek van egy pendant-ja vagy párdarabja, a The Reservoir Tapes (‘Víztározó-hangszalagok’, 2017) című, jobb híján elbeszéléskötetként leírható könyv, amelyben tizenöt – A 13-as tározóban is megjelenő – szereplő szemszögéből járjuk körbe Rebecca eltűnését, illetve Rebecca családjának korábbi itt-tartózkodását. Hogy ezek a szövegek közelebb visznek-e a rejtély megoldásához, azt nem volna illendő elárulni; már csak ezért is jó lenne, ha ezt – és a többi nagyszerű McGregor-regényt – is mielőbb kézbe vehetnénk magyarul.

Jon McGregor: A 13-as tározó. Fordította Mesterházi Mónika. Budapest, Magvető, 2022. 276 oldal, 4499 forint.