Az amerikai Robert Repino Mort(e) című fantasyje a War With No Name-sorozat első darabjaként jelent meg 2015-ben az Egyesült Államokban, hozzánk pedig 2023-ban érkezett Zónai Melinda fordításában. Repino regényének fókuszában a 

Sebastianként „született”, majd „újrakeresztelkedését” követően Mort(e)ként továbbélő házimacska ébredése, humanizálódása és a személyes története hátteréül szolgáló apokaliptikus, bolygószintű állatbosszú áll.

A világot felforgató háború a terveit évszázadok óta dédelgető, korábban az emberek által leigázott hangyakirálynő globális, emberiség elleni bosszúja mentén valósul meg, melynek kontextusában Sebastian két lábra emelkedve az emberek nyelvén kommunikáló terrormacskává vedlik. Ám az állatok jogos-jogtalan bosszúhadjárata helyett őt pusztán legjobb barátja, az egykori szomszéd házban lakó kutyabarátja, Sheba felkutatása foglalkoztatja.

Repino könyve egyszerre sci-fi, fantasy és történelmi fikciós elemeket egybegyúró apokaliptikus-posztapokaliptikus disztópia. A definició redundánsnak tűnik, de hűen tükrözi Repino nagyratörő szándékait.

Az amerikai szerző utalásokkal is megerősített Állatfarm-parafrázist írt, melyben, ha rövid időre is, de egyfajta globális állatfarm valósul meg,

ennek azonban nem a társadalmi berendezkedésben rejlő diktatorikus hajlam, hanem az emberekben szunnyadó vallásos ösztönök vetnek véget.

A hangyakirálynő, Hymenoptera Unus egy a Földön elterjesztett hormon segítségével „ébreszti” lényegében (és sajnálatosan) emberi öntudatra az állatokat, akik a hatalmasra nőtt alfa-hangyák mellé állva egy kisebb csoportot leszámítva lemészárolják a teljes emberiséget. A megmaradottak egyedül az EMSAH nevű, veszélyes vírus elterjesztésével tudnak érdemi küzdelmet folytatni az állatok ellen, azonban erről a vírusról is kiderül, hogy nem az, aminek látszik. Az emberek hátramaradt csoportja lázadó állatok egy különítményével szövetkezve háborút indít a „központi” hatalom ellen, és végül saját fegyverével, a hangyák kémiai kommunikációjára való ráutaltságával győzik le a hangyakirálynőt. Teszik ezt az emberek kutyabarátja, Sheba után kétségbeesetten kutató Mort(e) közreműködésével, akire valamiféle megváltói ígéret beteljesítőjeként tekintenek. Nevének eredete viszont pont annyira erőltetett, mint amilyennek elsőre látszik: a halálosztó katonává vedlő háborús hős halálos nevét a végén zárójelbe tett „e”-betű finomítja, humanizálja egy békés, emberi (sic!) élet igerétével: amennyiben csak Mort – annyiban katona, amennyiben Morte – úgy családi életet élő békés lény. Utóbbihoz azonban meg kell találnia elvesztett barátját.

A kötet második feléhez érve kiderül azonban, hogy a háború, az emberek vírusa, Mort(e) önállósága részben illúzió. Mort(e) egy fordítógép segítségével hallucinatív-pszichedelikus kommunikációs csatornában egyesül a hangyakirálynő tudatával, és megismeri többezer éves gondolatait, terveit, emlékeit, egyben pedig megérti a kolónia jelenbeli működését is: „Az emberek engem hisznek megmegmentőjüknek. Rá kell jönnöm, miért. Van egy jövendőmondójuk, aki azt jósolta, hogy én fogom megsemmisíteni a Kolóniát. De ez is a királynő tervének része.” (211) 

A királynő Endlösungja pedig az emberekben rejlő vallási ösztön kiirtása.

Nem is csoda, hiszen nem sokra tartja az emberiséget, és „az emberi nyelvet a kommunikáció primitív és saját maga ellen dolgozó formájának” gondolja, „amely messze elmarad az ő kémiai jeleinek azonnali érthetőségétől és finom árnyaltságától. (...) Az emberi nyelv egyszerre jelenthet mindent és semmit.” (44)

Mort(e) különlegessége a baráti érzéshez való ragaszkodásban rejlik. Míg az őt körülvevő állatok többsége pszichopátiás magabiztossággal azonosul a királynőtől kapott hormon keltette tudatossággal és a bosszú érzetével, addig Mort(e) szorongó, kétkedő, kötődésre, családra, a napsütötte nappali melegére vágyakozó lény. Repino ezt egyértelműen emberi érzésként definiálja, mivel egyetlen más hőse sem érez hasonlót. Ezzel ugyanakkor nem kevés zűrzavart teremt saját regénye összefüggéseiben, melyben igen primitív és leegyszerűsítő képet fest az emberiségről. Az emberek az állatok elbeszélése szerint a háború előtti években kizárólag az elnyomás eszközeivel léphettek, léptek fel az állatok ellenében, míg a hangyák ellen kötött szövetség idején egyedül a vallásos fanatizmus jelent számukra kiutat. Az emberek egyszerűek, gonoszak és könnyen fanatizálhatók.

Ha igaza is van Repinónak, regényéből hiányzik az emberekről alkotott kép árnyaltsága – és igaz ez az állatok vonatkozásában is. 

Karaktereihez nehéz kötődni, mert többnyire vázlatos, robotikus, készen kapott lények, akiknek története újjászületésüket, „resetelésüket” követően egyfajta programként indul újra.

Többüknek szán egy-egy novellaszerű bemutatkozó fejezetet (Culdesacnek egy önálló kötetként megjelent elbeszélést is), de képtelen elérni, hogy figurái szerethetőek legyenek, hiányozzanak. Az a helyzet, hogy Mort(é)t leszámítva az összes karaktere mellőzi a valódi történetet. Belépőjük in medias res, előírt, akár a hangyakatonák létmódja. De még poszthumán irodalom és filozófia agyoncsépelt, hangyatudat-analógiája sem ad értelmes magyarázatot a karakterépítési hiányosságokra. Mindez pedig cserébe igen gyakran eredményez vértelen, ha nem is unalmas, de kötelező jelleggel végigírt részeket.

Noha sok olvasóban felidéződhet Orwell Állatfarmja, Repino nem utánozza az előzmény szatirikus, parabolikus hangvitelét – zsánerszerző lévén jogosan, ám mindezzel az olvasók jó részét kizárva a regénnyel szimpatizálók potenciális köréből. Az állatmesék ironikus parabolaként könnyedén képesek jelentést közvetíteni, Repino könyve viszont kizárólag a műfaji előírásokkal igyekszik megindokolni a története mögött meghúzódó ötletet, az egycsapásra öntudatra ébredő állatvilág radikális-emancipatorikus bosszúsztoriját. A hangyakirálynő sokezer éve forralt tervének történeti fejezetként való felvázolása ismét csak elidegenítő, nem mellesleg nehezen komolyan vehető, sokkal kevésbé az ötletből fakadó hiányosságok, mint inkább a szerkesztés és narráció döntései miatt. Elmarad bizonyos állítások reflexiója is, például az emberiség kritikája esetében: noha az emberek eredendően fizikai-kémiai kommunikációját felülírják a nyelvhez hasonló kulturális kódok, valójában a hangyákhoz hasonlóan az ember is alkalmaz kémiai kommunikációt. 

Repino könyvében az emberekről alkotott értékítélet oly mértékben negatív és szűk látókörű, hogy a vitahelyzetet sem engedélyezi.

Éppolyan robotikus, előre programozott hústömegként gondol az emberre, mint a hangyakirálynő utasításait követő állatseregekre. Csakhogy ez a párhuzam nehezen tekinthető tudatosnak.

A Mort(e) pozitívumai között mindenképp megemlíthető, hogy bár a narratív megoldások és a történetszövés döcögőssége miatt darabosan olvasható regény, Repino alapvetően feszes, precíz mondatokat ír, melyeket Zónai Melinda fegyelmezett fordítása gond nélkül közvetít magyarul. A végeredmény azonban nem elég kiemelkedő ahhoz, hogy a zsáner olvasóin kívül szélesebb olvasórétegeket is megszólítson. Aki eleve nehezen fogadja el, hogy állatok állnak az elbeszélés fókuszában, annak fenntartásait Repino könyve nem fogja tudni felülírni.

Ám aki Cixin Liu Hangyák és dinoszauruszok, vagy magyar kontextusban Sepsi László Pinky című regényét vagy Moskát Anita könyveit olvasta, talán könnyebben talál fogódzót Robert Repino első kötetéhez, melynek poszthumán kontextusa, radikálisan emancipatorikus szándékai egy abszolút skálán mérve jellemzően kihagyott ziccerek összefoglalója. Mindezek közül a legfőbb, legfájóbb, hogy nem igazán szolgál adalékkal azoknak, akik nyitottak a szubjektív állati gondolkodás megértéséhez. A Mort(e) valójában nem poszthumán regény, hanem egy posztapokaliptikus sztori, melynek a hősei történetesen állatok.

Robert Repino – Mort(e). Fordította Zónai Melinda. Budapest, Multiverzum, 2023. 328 oldal, 5990 forint