Nem kell jól tudni oroszul ahhoz, hogy rögtön az első bekezdéseknél gyanakodni kezdjünk: egyáltalán nem biztos, hogy ebben a krimiben a gyilkos elnyeri majd méltó büntetését, az áldozatoknak legalább annyiban igazságot szolgáltatnak, hogy kiderül, miért kellett meghalniuk, a nyomozó pedig elégtételt érezhet, hogy kibogozta a rejtélyt. (A klasszikus krimik nyomozói még olyasmit is gondoltak, hogy helyreállították a világ rendjét és eltüntették a bűnt, a ma íródó, igen gyakran valahol Skandináviában játszódó kemény krimik egyre depressziósabb nyomozóinak már nincsenek ilyen illúziói.) Zajcevnek hívják ugyanis a nyomozót, és Baranovának az áldozatot, egy nyúl (elég arra emlékeznünk, ahogyan a farkas a No, megállj csak! című szovjet rajzfilm végén azt ordítja mérgesen, hogy Nu, zájec, nu, págágyi!) és egy bárány áll tehát szemben a címben is szereplő vadásszal, aki mindkettejükre veszélyes. A remek munkát végző fordító, Iván Ildikó nagyon helyesen úgy döntött, hogy nem mutatja meg nekünk azt, beszélő nevekről van itt szó – nem is szokás ez ma már, csak kicsit méláztam el rajta, milyen szórakoztató lett volna Nyúl úrról és Bárány kisasszonyról olvasni.[1]

A szereplők nevének is van jelentősége tehát ebben a regényben – ezzel pedig 

Jakovleva krimije sokkal inkább az orosz irodalom egészével kezd párbeszédet, mint a detektívregény-hagyománnyal.

Az állatnevet viselő szereplők esetében ezúttal az olvasóra van bízva, összeköti-e a neveket a cselekménnyel (és, tágabb értelemben, azzal, mennyiben tér el ez a mű a krimi klasszikus, analitikus, angolszász hagyományától, ahol nem kérdés, hogy ki áll a bűn, ki pedig az igazság oldalán); van olyan figura, Szerafimov, akiről megtudjuk, hogy a nevével teljes összhangban „volt benne valami éteri” (13.); vannak olyan alakok, akiknél a többiek bizonytalanok abban, vajon mozgalmi, vagyis ugyancsak beszélő nevet viselnek-e (miként a cselekményben nem emlegetett, de az egész világra árnyékát rávető Sztálin maga). Abban sem lehetünk biztosak, valaki nem változtatta-e meg esetleg a nevét, hogy elvágja önmagát a családi múltjától, ami bajt hozhat rá. Tradíció és hagyománynélküliség között mozog ez a regényvilág, sokféle értelemben: ahogy egy rendes orosz regényben (és ebből a szempontból az orosz krimik sem kivételek, gondoljunk csak Borisz Akunyin műveire), folyton idézgetnek itt az orosz irodalomból. Van, akinek Puskin jut eszébe, de olyan is, akinek csak Krilov, hiszen az iskolában és a műveltségben nem lépett ennél tovább: „Szólt a Tücsök egész nyáron, harsogott a dínom-dánom, míg csak széles e határon meg nem jött a szánom-bánom… – szavalta. Ez most gúnyolódik? Aligha. Kísérője hangját és tekintetét az a szomorúság hatotta át, amely egy művelt embert Puskin, vagy legalábbis Baratinszkij sorainak felidézésére késztette volna. A GPU-s csak Krilov állatmeséit ismerte, nem végzett többet négy eleminél, s már azt is a felnőttek esti iskolájában. A költészet világához az egyetlen kapaszkodót a tanmesék költője, Krilov nyújtotta neki.” (78) Ám 

tévesen idéz maga a nyomozó, Zajcev is, aki ebből a szempontból sem nő a rá vadászó, műveletlen politikai rendőrök fölé,

amikor összekeveri a Háború és békét az Anna Kareninával. (106) Nincs itt nagy különbség: amikor Zajcevet beidézik a tisztogatást végző bizottság elé, kiderül, hogy mindenki fél itt mindenkitől – a bizottságban semmivel sem jobb ülni, mint vele szemben: „A bizottság tagjait osztályszempontok alapján választották ki, vagyis átlagos, szegény leningrádiak voltak. Pocsék ételt ettek és pocsék körülmények közt laktak, mindezt le lehetett olvasni szürkés-zöldes, nyűtt arcukról.” (30)

Ebben a világban egyébként is kérdéses, folytonosnak tekinthetünk-e bármilyen hagyományt, hiszen már 

a lehető leghétköznapibb értelemben sincs folytonosság:

például szinte senki sem lakhat ott, ahol hajdan a felmenői. Jakovleva krimije nem detektívregényként izgalmas igazán (hiszen nyomozni itt úgyis szinte fölösleges), hanem azokban a részleteiben, amikor a Szovjetunió első időszakának nyomorúságos lakáskörülményeit mutatja meg. A társbérletek, azaz komunálkák időszakában (itt viszont úgy döntött a fordító, hogy magyarít, a társbérlet kifejezést használja, bár a két lakhatási forma közt volt némi különbség – a mai huszonéveseknek, persze, már a társbérlet mibenlétét is magyarázni kell, hát még a komunálkáét) a tradíció nem több kidobni való lomnál: „A társbérleti lakás előszobájában egy jó tucatnyi tűzhely lehelte a füstöt. A lomoktól, amelyeket a lakók csak úgy kiraktak a szobákból, mozdulni sem lehetett. Ez valamikor egy tágas úri lakás volt. Most minden szobára jut egy család.” (7) Leningrádban már csak nyomokban fedezhető fel a régi élet: „Akaratlanul rajta felejtette a tekintetét a ház bejáratát őrző két jellegzetes figurán, amelyek a kapu sarkaiban díszelegtek. Petrogradka a forradalom előtt felkapott kerület volt. Akárcsak rendszeresen a belvárosban, Zajcevet itt is megdöbbentette a kontraszt a forradalom előtti házak nyújtotta mutatós látvány és az élet között, amely a díszes, de kopottas homlokzatok mögött rejtőzött: a forradalom utáni szegény, szűkös, bűzös világ rejtőzött ott, a társbérletek ordítozása és konyhafüstje.” (223) De a társbérletnek jelentősége lesz a nyomozásban is: olyan lakásforma ez, ahol minden eseménynek azonnal sok tanúja van (a zsúfoltság felfokozott kíváncsisággal párosul, a közös helyiségekben pedig, amilyen, például, a konyha, a lakók akkor sem tudnák elkerülni egymást, ha akarnák), de úgy működnek az ott élők, mint egy család, amelyik őrzi a titkát az idegenektől. Nem szívesen avatják be tehát a részletekbe a nyomozót, ilyen értelemben pedig a társbérlet magának a Szovjetuniónak a szimbóluma lesz, ahol valójában nem is lehetne jelen a bűn – ha mégis megjelenik, akkor a bűnös kizárólag kívülről, a gonosz, nyugati világból érkezhetne. (A szocialista kriminek, a magyarnak is, éppen ez volt az alapképlete: 

a gyilkos mindig a disszidens, a külföldről jött gonosz, vagy a múlt csökevénye, 

mondjuk az egykori Horthy-katonatiszt volt.)

Jakovleva a társbérletek megformálásával is az orosz irodalom legjobb műveivel lép párbeszédbe: ugyanabban a Szovjetunióban játszódik, amelyben Bulgakov A mester és Margaritája, ahol olyan lakásínség van, hogy a regény elején sajnálatos módon a fejét elvesztő Berlioz lakására két óra alatt harminckét igénylés érkezik be, és a költőt nem véletlenül hívják Hontalan (az eredetiben Bezdomnij, azaz Háznélküli) Ivánnak. Mintha azt látnánk ebben a könyvben, 

mi történt akkor Leningrádban, amikor Moszkvába megérkezett Woland.

És még egy szempontból fontos a Bulgakov-Jakovleva párhuzam, mondhatnám, szívszorító módon: mindketten egyszerre oroszok és ukránok. Bulgakov Kijevben született, ott szerezte meg az orvosi diplomáját, Jakovleva a 2021-ben megjelent regényének magyar fülszövegében még egyszerűen orosz író, újságíró és színikritikus volt, aki ma Norvégiában él – ha most rákeresünk a neten, először ahhoz az üzenetéhez jutunk el, amelyet még februárban tett közzé: „E borzalmas tragédia közepette, melynek szemtanúi vagyunk, szükségesnek érzem, hogy megszólaljak úgy is, mint orosz író, és úgy is, mint orosz-ukrán származású ember. Olyan fájdalom és szomorúság tölt el, melyet szavakkal nem lehet leírni. Szemernyire sem támogatom azt az államot, amely elindította a háborút, és teljes szívemmel kívánom, hogy azonnal érjen véget.” A krimiben az egyik áldozat egyetlen rokona, egy unokanővére Kijevben él, Szerafimovot, hogy megússza a tisztogatást, kiküldetésbe küldik Kijevbe, amiről azt mondják, hogy „csoda klassz város”: ezek a részletek, természetesen, fel sem tűntek volna, ha még 2022. február 24-e előtt megírom ezt a kritikát.

A Jön a vadász, meglátja olyan gyilkosságokat mutat meg, amelyekről azért is kényelmetlen olvasni, mert a gyilkos voltaképpen az általános műveletlenségre, az elbutulásra, a hagyomány semmibevételére akarja felhívni a figyelmet, olyan jelenségekre tehát, amelyek ellen (persze, nem a gyilkosság eszközével) a kultúra életben tartói mind harcolni szeretnének. (Ebből a szempontból párhuzamként egy skandináv krimit juttatott eszembe, a 2015-ös Méltatlanokat – szerzői Michael Hjorth és Hans Rosenfeldt –, ahol a celebgyilkos egy műveltségi tesztet töltet ki a kiszemelt áldozataival, és „csak” azokat öli meg, akik az általa meghatározott minimális pontszámot nem érik el.) Ha pedig arra gondolunk, hogy ki is volt az, aki saját eszközeivel akarta eltüntetni a világból a szükségtelent, az értéktelent, egészen Raszkolnyikovig juthatunk el. Nem idézi őt ugyan fel a gyilkos, mégis mintha róla beszélne: „Nekem úgy tűnik, egy rakás értéktelen lélekről beszélünk, akiknek másból sem állt az élete, mint hogy egyenek, ürítkezzenek, aludjanak és bejárjanak valami szovjet munkahelyre. Már mindenki meg is feledkezett róluk. Már a haláluk másnapján. Na jó, talán egy héttel azután, hogy én ezektől a szánalmasan kapirgáló, szemétre való kis lényektől megszabadítottam ezt a gyönyörű várost. De a képek… A képek élete, Zajcev elvtárs, évszázadokban mérhető. Erről beszélek magának. Erről kiabálok! Az első pillanattól fogva kiabálok! A fülébe!” (402)

A Jön a vadász, meglátja egy krimitrilógia első darabja – nagyon bízom benne, hogy nem söpri el a folytatást az orosz irodalom ellen irányuló, teljesen elfogadhatatlan ellenszenv, és megtudhatják a magyar olvasók, mi vár a továbbiakban Zajcev nyomozóra. Ne veszejtse el őt a számunkra az orosz történelem jelene, ha már Jakovlevának valahogy sikerült kihozni őt a börtönből, és életben tartani, bármennyire is vadászott rá a GPU.

Julija Jakovleva: Jön a vadász, meglátja. Fordította Iván Ildikó, Budapest, Helikon, 2021.

*

Jegyzet:

[1] Persze az ebben a könyvben is megidézett Anyeginnek az a fordítása, ahol az egyébként nyelvész Mészöly Gedeon az ugyancsak állati neveket viselő, Tatyjána névnapjára érkező vendégeknek magyar neveket adott, zárvány maradt. Sem Áprily Lajos, sem Galgóczi Árpád nem folytatta Mészöly gyakorlatát (de az elődje, Bérczy Károly sem magyarította a neveket):

„Testes nejével egybevágva
Megjött a vastag Parlagov
S szegény muzsikok urasága,
A mintagazda Marhakov.
Szamárkovék jönnek sereggel,
Mindennemű s korú gyerekkel
(Harminc és három év között),
Kakaskov is, a dandy, jött
S kivel rokonságban’ is állok:
Tulkov, fején ernyős satyak,
De hisz’ köz-ismert egy alak –
S Hamiskov, nyugdíjas tanácsnok,
Baksis-lovag, vicc mestere,
Pletykás, lator, falánk here.” (5/26)