Előző „kísérletem” ott ért véget, hogy Peter Handke első, fáradtságról szóló esszéjét az el-beszélés esztétikai és létélménye köti össze – mintegy a szépség és báj vonalaként – a Kísérlet a wurlitzerről univerzumával. És valóban: a Wurlitzer… a történetmondás szövege, melyre már az alcím is utal: Elbeszélés. E szövegben a harmadik személyben elbeszélt énen keresztül felfokozódnak azok a lét és elbeszélés összetartozását sejtető belátások, melyeknek csírája már a Fáradtság… szövegében is benne volt. A Wurlitzer…-ben a külvilág momentumai feltartóztathatatlanul formálódnak az én előtt elbeszéléssé, olyannyira, hogy ott a jelen pillanatai már eleve múlt időben történnek meg: „Mindazt, amivel menet közben egymás után találkozott, először egy elbeszélés darabjaiként élte meg; bármit észlelt, nyomban elbeszéltté vált benne; a jelen pillanatai múlt időben történtek meg […] olyan röviden és egyértelműen, mint mindenkor a pillanatok.” (57) Egyébként az én utazásai spanyol földön, Soriában és környékén, illetve visszaemlékezései korábbi amerikai és távol-keleti útjaira különösen kedveznek az elbeszélés kívánalmának – még ha az kihagyásos soraival nem is teszi lehetővé bármiféle egységes történet megképzését. A szöveg végül – ahogy az elbeszélő is megjegyzi – „több különböző írásmód laza együtteseként” (54) jön létre, ami olvasói oldalról nézve a szöveg médiumában pontosan azt az élményt követi le, melyben egy zenegép részesíti hallgatóját.[1] Ahogy ott átvezetés és harmónia nélkül, maximum a wurlitzer lemezcseréléskor keltette zaj által tagolva követik egymást a különböző zeneszámok, úgy tódulnak egymásra e kötet képei is – tovább tördelve azt zenészek nevével, zenei intertextusokkal és olykor egy-egy, a Fáradtság… dialógusára emlékeztető egyes szám második személyű kérdéssel, melyek az elbeszélőt hivatottak ki-, a wurlitzerről való elmélkedést pedig előremozdítani.

A Fáradtság…-hoz hasonlóan a zenegépek is sajátos egzisztenciális szerephez jutnak, amennyiben az általuk kibocsátott zene „levitációt”, „határtalanságot”, „világbaolvadást” tesz lehetővé az egyén számára (70), és a wurlitzer-zene közvetlen közelében a dolgok sajátos jelenvalóságra tesznek szert. (82) Különösen igaz ez bizonyos típusú, így például beat zeneszámokra. Ez persze nem meglepő, hisz már Handke korai Beszéd-darabjaiban (Sprechstücke) is esztétikai szervezőerőre emelkedik a beatzene.[2]

Feltűnő a három Kísérlet közötti misztikus-transzcendentális hasonlóság: a fáradtság (és/vagy) a világ eseményeinek áradó „csak úgy” megtörténte beíródik a wurlitzer-zene hallgatásába is. Handke elbeszélője itt Ávilai Szent Terézt olvassa, aki Istent keresve görcsös „összepontosítás” helyett - az ún. „hagyókat” vagy "elengedetteket" követve - csak átadta magát Isten akaratának. (80) Az elbeszélő hasonló módon hagyja megtörténni magával a zenét (Bob Marley Redemption Songját), minek következtében „alakot öltött” benne a folytatás: „a rég élettelenné vált képek lendületet kaptak és lebegni kezdtek, már csak le kellett írni őket.” (80)

Ez az élmény vezeti át az olvasót a jelen írás tárgyát képező utolsó kötethez: abból ugyanis kiolvasható, hogy e misztikus megtörténés teszi sikerültté a napot a harmadik esszében. A Kísérlet a sikerült napról szövege a legsűrűbb, egyszersmind a legtöredékesebb és a transzcendenciát a leginkább játékba hozó szöveg a három közül. A sikerült napnak a kísérlet szerint nincs receptje: annak mibenléte hamarabb sejlik fel ex negativo. Az nem tökéletes nap, nem is sikeres és nem is gondtalan nap. Annyi biztos, hogy a sikerült naphoz hozzátartozik a veszély és a tökéletlenség is. Egy szabad fordítású Van Morrison-dal megpróbálja ugyan egy férfi és nő történetén keresztül közelebb hozni a sikerült nap eszméjét, de végül az elbeszélő a nyelvnek ugyanazon korlátaiba ütközik: „az eszme szembeszegül az elbeszélésre irányuló vágyamnak. […] Az eszme azt jelenti: nem volt kép, csak fény”. (S 20) Nyelv és lét, illetve sikerültség újbóli összefonódásának lehet az olvasó e kötetben szemtanúja. A sikeres nyelvi forma megtalálása a sikerült nap ígéretével kecsegtet: „mintha a dolgot jobban megközelítő egyetlen szó megtalálása az egész napot is sikerültté tenné, abban az értelemben, hogy »minden, ami mutatkozik (mai, világi fordításunkban: minden forma) fény«.” (S 24–25) Pál efezusiakhoz írt levelét megidézve Handke már a képet is elveszíti, mellyé egyébként a korábbi esszékben a fáradtság és zenehallgatás közben a részek összeálltak – vagy legalábbis elveszíti azt az élményt, mely a kép ígéretével kecsegtet. A sikerült nap eszméje annyira kontúrok nélküli, hogy annak képe még annyira sem hozzáférhető az elbeszélő számára, bármennyire is igyekszik annak vonalait megrajzolni: „Az eszme azt jelenti: nem volt kép, csak fény.” (21) Sőt: Handke továbbmegy és a semmi lesz az, ami a sikerült nap magvát adja. (49)

Olybá tűnik, hogy a metafizikai magaslatokig jutott handkei elbeszélő – úgy igazán – nem találja egyik kísérletében sem (a harmadikban kiváltképp nem) sem a képet, sem az azt leíró nyelvet. Jóllehet állítása szerint többször is élt már meg sikerült napot, azt prezentálni azonban képtelen. Ebben az ellentmondásos helyzetben nem marad más számára, mint a szakadatlan próbálkozás (Versuch): kép és szó folyamatos keresése. Itt és ennek okán válik Handke harmadik kísérlete már-már spirituálissá. A William Hogarth önarcképén felfedezett „szépség és báj vonala” annyira ámulatba ejti az elbeszélőt, hogy tétele szerint annak a vonalnak – ahogy a jelen írás elején is utaltam rá – nyomot kell hagynia a kísérlet szövegében is. Azt gondolhatná az olvasó, hogy pusztán egy festővásznon felfedezett lágy esésű S alakú vonal metaforizációjáról van szó, amint az különböző pillanatokat összekötve létrehozza a sikerült nap eszméjét, valamint egyben tartja a kísérlet darabjait. Közben pedig az elbeszélő kép iránti fixációja oly erős, hogy a kép keresése közben a talált pillanatok vizuális élményébe is beíródik a hogarthi „szépségvonal”. Meg is látja azt az elbeszélő a zakatoló vonat útvonalában, a Bodeni-tó partján a fekete kavicson lévő mészvonalban, a hulló platánlevelekben vagy János nyakának vonalában az utolsó vacsorát ábrázoló domborművön a St.-Germain-des-Prés templom bejárata fölött. A megfelelő pillanatban megtalált kép egyébként – a wurlitzer zenéje és a fáradtság okozta állapothoz hasonlóan – itt is az elbeszélés, sőt a világalkotás elindítója. Handke itt Pál egyik levelére hivatkozik, melyben a pillanat a „szemnek rávetése”, melyben kezdetét veszi az elbeszélés: „A szemnek egy rávetésében kék lett az ég, és a szemnek másik rávetésében zöldellés lett a fűnek zöldjéből”. (32)

A világ befogadásának vagy éppen megalkotásának transzcendens vágya – az előző két esszéhez hasonlóan – itt is, csak ezúttal még nyomatékosabban, nyelvi élménybe oltódik: „Az isteni, vagy te, ez a »több mint én«, aki előbb a »próféták által« szólt, aztán a »fiú által«, te is jelen időben beszélsz, pusztán a nap által? És azt, ami így a nap által szól, és amit én a fantázia révén hiszek, és a beszédet minden pillanattal újra kezdve tudok, miért nem vagyok képes megtartani, megragadni, továbbadni? »Ami van, ami volt és ami lesz.« Miért nem mondható el ez a mai napomról, mint annak idején »Istenről«”? (63) Mintha csak Handke elbeszélője a világot történésében létrehozó transzcendens nyelvet keresné, melyből kiiktatódik annak megelőzöttsége a történés által. Nem egyszerű performatív aktusról van itt szó, hanem teremtésről, melyben a jelölők tolakodása hozza létre a jelöltet: „Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság.” (1Móz 1,3)

E nyelv közelébe – olybá tűnik – csak a fáradtság, a wurlitzer-zene vagy a sikerült nap vonzásában kerülhet az egyén: olyan vonzásban, melyben – átvéve Handke bibliai, de nem vallásos, nem Isten-keresésre irányuló, hanem „csupán” misztikus-spirituális retorikáját – „színről színre látunk”.  Mintha csak Handke három Kísérletének minden sora Pál korinthusiakhoz írt levelének híres versével vetne számot egzisztenciálfilozófiai síkon: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” (1Kor 13,12) Jóllehet a három szöveg a homályos látás terrénumában marad, azonban állandó próbálkozásukkal (Versuch) a színről színe látás közelébe igyekeznek (versuchen) férkőzni, még ha az elbeszélő hangok mindegyike is érzi, hogy annak elérése nem lehetséges.  

Úgy tűnhet, a kísérletek – mint szövegproduktumok és mint a nyelv, élmény és kép megtalálásának kísérletei – eleve kudarcra vannak ítélve. Azt azonban az elbeszélő nem akként éli meg. Ahogy a sikerült nap sem tökéletes nap és nem is célba érés, létéhez hozzá tartozik a szépség és báj vonalától való eltérés, sőt a kudarc is, úgy ez utóbbi a kísérlet sikerességének sem mond ellent. Mindaddig legalábbis nem, míg a kísérlet elbeszélője és olvasója annak a megtapasztalásnak a közelében érzheti magát – ha csak egy pillanat erejéig is –, hogy a szöveg nem pusztán a világ egy darabjának leírásaként, hanem megalkotójaként lép elő. Így történt ez Handkénál is, akinek a sikerült napja „nemcsak úgy volt, hanem [azt] ebben a kísérletben itt megcsinált[a].” (80)

Peter Handke: Kísérlet a fáradtságról. Fordította Csordás Gábor. Budapest, Typotex, 2022. 76 oldal, 2200 forint 

Peter Handke: Kísérlet a wurlitzerről. Fordította Csordás Gábor. Budapest, Typotex, 2022. 120 oldal, 2500 forint

Peter Handke: Kísérlet a sikerült napról. Fordította Csordás Gábor. Budapest, Typotex, 2023. 88 oldal, 3200 forint

*

Jegyzetek:

[1] Rolf G. Renner monográfiájában a wurlitzer ezen esztétikai szövegszervező erejét az összes Handke-kísérletre nézve érvényesnek tartja, ily módon központi szerephez juttatva a Wurlitzer…-t. Ez az általánosító megállapítás viszont eltereli a figyelmet a tényről, hogy a kísérletek retorikájának fokozatos misztifikálódása tagadhatatlan. Vö. Renner: i. m., 299; 306.

[2] Lásd bővebben: Weiss János: A Beszéd-darabok poétikája. Jelenkor, 2015/6, 632–636.